A Dosszié-sorozatszerkesztője te vagy, ebben jelent meg Erdély Miklós művészeti írásaiból egy kötet. Mit gondolsz, az olvasók jó részének, akik személyesen nem ismerték őt, vajon nem hiányzik-e a személyiségismerete?

Nagyon sokáig úgy gondoltam, ahhoz, hogy az ember tökéletesen értsen, elvethessen vagy egy mű mellé állhasson, nagyon fontos, hogy ismerje a szerzőt. És rettentő büszke voltam, ha ikszipszilon képét, szobrát vagy szövegét láttam, és ismertem a szerzőt, és még büszkébb, ha a keletkezési körülményeit is ismertem.

A Képzőművészeti Kiadónál megjelent az idén egy kötet Erdély Miklós művészeti írásai I. címmel. Az írásokat Peternák Miklós válogatta és szerkesztette. Milyen szempontok szerint dolgoztál, és egyáltalán, hogy került sor ennek a kötetnek a megjelentetésére a mai, rendkívül nehéz könyvkiadási viszonyok között?

1986-ban kért fel a család Erdély Miklós hagyatékának kezelésére, gondozására, persze nem egyedül engem, hanem másokkal, Beke Lászlóval, Szőke Annamáriával, Gábor Áronnal és még sokakkal együtt dolgozunk ezen.

Mennyire provokálta Erdély Miklós a környezetében lévő embereket? Arra gondolok, hogy például felvetett egy problémát, aztán kicsit kívülről és távolról kíváncsian figyelte, hogy mit kezdenek vele a többiek.

Egyáltalán nem szerette, ha valaki őt utánozta. Viszont az Indigó-kör működése pontosan ezen a provokáción alapult: felvetett egy témát – pl. „elkínzott rajz” –, és kíváncsian figyelte, ki, hogyan fogja megoldani.

Képzőművészeti főiskolás korodban lettél tagja egy körnek, az Indigó-csoprtnak, amelyet Erdély Miklós vezetett. Hogy működött ez a csoport?


Nagyon nehezen megfogalmazható dolog volt ez az Indigó. És én éppen ezt tartom a leglényegesebbnek benne, ezt a megfogalmazatlanságot, ezt a pozitív értelmű és nyitott bizonytalanságot.