Bardi Teri

Nyomtatóbarát változat

A Képzőművészeti Kiadónál megjelent az idén egy kötet Erdély Miklós művészeti írásai I. címmel. Az írásokat Peternák Miklós válogatta és szerkesztette. Milyen szempontok szerint dolgoztál, és egyáltalán, hogy került sor ennek a kötetnek a megjelentetésére a mai, rendkívül nehéz könyvkiadási viszonyok között?

1986-ban kért fel a család Erdély Miklós hagyatékának kezelésére, gondozására, persze nem egyedül engem, hanem másokkal, Beke Lászlóval, Szőke Annamáriával, Gábor Áronnal és még sokakkal együtt dolgozunk ezen. Kezdettől fogva arra gondoltam, hogy az életmű írásos részének összkiadását kellene valamiképp létrehozni; amikor megtörtént a kéziratban maradt hagyaték átgépelése, illetve a már átgépelt és Erdély életében javított, valamint a publikált szövegek áttekintése, mintegy tíz kötet körvonalai vázolódtak fel. Erre minimális kiadói érdeklődés volt. Az első igazán konkrét ajánlat a Képzőművészeti Kiadótól érkezett, akik Dosszié című sorozatukban kiadtak egy kötetet. Ez a könyv gyakorlatilag minden olyan elméleti, művészetkritikai írást tartalmaz, amely még Erdély Miklós életében megjelent, és néhányat azok közül, amelyek kéziratban maradtak, végül pedig öt olyan előadásnak az anyagát, melyekben saját tevékenységével foglalkozik, illetve azt érinti.

Milyen kilátások vannak a tervezett tíz kötetből továbbiak kiadására?

Feltehetőleg az évek során lassan és különböző helyeken, nem pedig az eredeti elképzelés szerint, egységes formában, egy kiadónál fognak megjelenni. Ha sikerül, akkor a további kötetek tartalmazni fogják majd a filmelméleti írásokat, az oktatással, a Kreativitási gyakorlatokkal, az Indigó-csoporttal kapcsolatos dolgokat. A közeljövőben a Magyar Műhely gondozásában megjelenik Kollapszus orv. című, 1974-ben Párizsban kiadott verseskötetének reprint kiadása és még egy ugyanilyen terjedelmű kötet szépirodalmi jellegű írásaiból. Ám jelenleg a Képzőművészeti Kiadó által megjelentetett kötet az egyetlen, amit mint állami támogatást az Erdély-hagyaték javára írhatunk.

A hivatalnokok fölismerése késik


A székesfehérvári kiállításhoz készülő ouvre-katalógusnak nincs semmiféle állami támogatója, a Batthyány Társaság volt szíves vállalni ennek a jelentős anyagi kiadással járó munkának a támogatását. Ugyancsak nem kapott a család a hagyaték feldolgozásához semmifajta állami segítséget. A Soros-alapítvány 300 ezer forintos dologi kiadásokra szánt támogatása volt az egyetlen, ami lehetővé tette az állagmegóvást, restaurálást, fotóztatást. És hát számtalan ember önfeláldozó munkája kellett ahhoz, hogy ez az életmű, amely – hogy túl nagy szavakat ne használjunk – Kelet-Európában egyedülálló, egyáltalán kiállítható, nyilvánosan bemutatható legyen. Csak remélhetjük, hogy a magyar kultúra iránt érdeklődő és pénzzel is rendelkező hivatalnokok fölismerik majd, milyen jelentőségű életműről van szó. Én ebben a korszakban és ebben a régióban legalább olyan jelentős alkotónak tartom Erdély Miklóst, mint Amerikában Andy Warholt vagy Nyugat-Európában Beuyst, s ha egyszer létrejön egy szinkronszemléletű művészettörténet, amelyben a XX. század művészeti képét elfogulatlanul rajzolják meg, abban Erdély életművének mellettük lesz a helye. Ebben az életműben téves lenne különválasztani pusztán a jelenség leírásának nehézsége vagy a kritikusi könnyítések miatt Erdély egyforma intenzitással űzött tevékenységeit, irodalmi tevékenységét, a versírást, a festészetét, a gondolkodó, esszéista jelenlétét és a filmjeit: a művei nagyon szorosan összefüggenek egymással. Sok esetben egyébként egyszerűen a fizikai körülmények határozták meg, hogy éppen mivel foglalkozott; ha az embernek nincs helye festeni, akkor nem vászonnal, hanem papírral és ceruzával dolgozik. De bármihez is nyúlt, amivel intenzíven foglalkozott, amögött mindig nagyon sok munka volt. A publikálásra került versek mögött legalább tizenöt évi otthoni munka volt. 1960-ban és ’63-ban is felvették a Filmművészeti Főiskolára, és mind a kétszer rögtön utána el is küldték, mielőtt elkezdhette volna az évet. Így otthon dolgozott egy vágópréssel, aztán bejárt a televízióba vágóasztalra vágást tanulni. Az Indigóban, illetve előzményeiben: a KRECSÓ-ban a FaFejben. A rá jellemző koncentrált jelenlét ugyancsak egy nagyon komoly munka eredménye volt, valamilyen sajátos módon ő mindig készült ezekre az összejövetelekre. Tehát bármit is csinált – az ember, ha mélyebben utánanéz, ezt tapasztalja –, egy szinte klasszikusnak mondható elmélyült stúdium előzte meg, amely persze a legtöbb esetben személyes, és nem valamely intézményhez kötődő stúdium volt.

Mit jelent, miért fontos neked Erdély Miklós művészete?


Az egyik: ő volt az, aki Magyarországon észrevette azt a fajta funkcióváltást, ami a XX. század művészetében zajlott és zajlik, és a természettudományos gondolkodást beemelte a művészet kontextusába, illetve a művészetet átengedte egy más szférába. A másik: én szívesen olvasom az írásait, a verseit, nézem a képeit – mert szépek. Olyan művek, amelyekkel az ember szívesen találkozik. Mint néző, ez az a fajta művészet, ami engem érdekel, ami nekem szépséget nyújt, és átélhetővé teszi számomra szépség és szabadság viszonyát. És remélem, hogy a közönség is láthatja ezeket a képeket, mert lesz hely, ahol végre kiállítják.

• Erdély Miklós