Szűcs György

Nyomtatóbarát változat

Mennyire provokálta Erdély Miklós a környezetében lévő embereket? Arra gondolok, hogy például felvetett egy problémát, aztán kicsit kívülről és távolról kíváncsian figyelte, hogy mit kezdenek vele a többiek.

Egyáltalán nem szerette, ha valaki őt utánozta. Viszont az Indigó-kör működése pontosan ezen a provokáción alapult: felvetett egy témát – pl. „elkínzott rajz” –, és kíváncsian figyelte, ki, hogyan fogja megoldani. A megoldásokat nem is annyira ő bírálta el, hanem igyekezett közösen elbíráltatni a többiekkel, hogy mintegy „magától” derüljön ki, melyek a jó megoldások. A Kreativitási gyakorlatok, a FaFej, az Indigó ebből a szempontból hasonlóak voltak. Erdélynek volt egy-egy régóta dédelgetett ötlete, adott esetben akár húsz évvel korábbi elképzelése, például a „közös etetés”, melynek akár filozófiai vonatkozásai is lehettek: ellátni olyan nagy gallérokkal meg ellenzékkel valakit, hogy saját maga ne tudjon enni, de egy másikat etethessen… Ez a motívum felmerült már a 60-as évek végén („Akció külföldi vendégek számára”), majd a Möbius-kiállításon, végül „egymás rajzolása” feladatként a kreativitási gyakorlatok során.

Fóliába zárt produkció


A kreatív provokáció egy másik példáját is említhetem. Az Elképzelés című gyűjtemény összeállítása során 1971-ben megkértem Erdélyt, hogy ő is vegyen részt benne valamivel, ekkor egy papírlapra rárakott egy vattát, leöntötte libazsírral, és a papírt sarkánál fogva odaadta nekem, hogy ezt rakjam bele a gyűjteménybe. Ennél provokatívabb dolgot nehezen tudtam volna elképzelni, hiszen nyilvánvaló, hogy ha a „művet” az A betűhöz berakom, az Á betűtől a Z betűig minden mást összezsíroz. Tehát muszáj volt valamit csinálnom vele. Ráadásul a ráírt instrukció az volt, hogy „ne izolálj”! Ennél tökéletesebb provokációt nem lehet elképzelni, én pedig kénytelen voltam ellene tenni valamit: nejlonfóliába zártam a művét.

Nemcsak ebben a beszélgetésben, hanem akár magánbeszélgetésekben is érezni azt a görcsös igyekezetet, hogy valamiképpen megrajzoljunk egy alakot vagy egy magatartást. Ezt én eleve lehetetlen vállalkozásnak tartom. Erdély Miklós előadásait egy csomó ember hallotta ugyan, de személyesen nem ismerte. Most rekonstrukció zajlik itt, vagy ez a mítoszteremtés csapdája?


Mind a kettő párhuzamosan folyik. A mítoszteremtés, azt hiszem, elkerülhetetlen; Erdély Miklósnak mint művésznek rengeteg olyan apró életmegnyilvánulása volt, amely valóban műalkotásszámba megy. Művészetétől ezek a mozzanatok valóban elválaszthatatlanok, ezért nagy szükség van arra, hogy ilyen apró részletek százait tudjuk összegyűjteni. Hasonló mechanizmussal működtek az alkotásai is, az ítéletei is. Rendkívül finom ízlése volt, és rendkívül konstruktív ítéletei voltak. Egy példa: tanított egyszer a népművelési tanszéken, és úgy vizsgáztatott, hogy mindenkinek egy szót kellett felírnia egy papírra. Elképzelhető, hogy milyen pánik támadt a hallgatóságban, mivel egyetlen szó alapján osztályozott. Azok a stréberek, akik magukat hihetetlen bennfenteseknek képzelték, fölírták, hogy „happening” – és kettest kaptak. Valakinek viszont, aki azt írta föl, hogy „rózsaszín” – ötöst adott. Hogy ez jó pedagógia-e vagy sem, nem tudom. De valahol lényegbevágó. És millió ilyen megnyilvánulása volt, millió észrevétele, saját magáról is meg másokról is.

Fontos anekdoták


Például a saját festészetéről ilyeneket mondott: a legjobb úgy festeni, hogy amikor már az ember pizsamában áll az ágy mellett lefekvés előtt, visszaszalad a képhez valamit beleigazítani. Ez egy lényeges dolog a saját festészetére nézve. De még lényegesebb, hogy egy képénél kijelentette, hogy a kompozíció abból áll, hogy a vászonra elhelyezünk valami hibát, majd megpróbáljuk kijavítani… Ilyet tulajdonképpen festőművész még soha nem mondott. Ezek a különféle anekdotikus mozzanatok valahogy szerves hálózatot alkotnak körülötte, és fontosak. Így alakulnak a mítoszok. Az érem másik oldala az „objektivitás”. Erről csak annyit, hogy én magam is kezdek sok mindent máshogy látni Erdély Miklós halála után, és azt hiszem, hogy ez meg valahogy a mítoszképzés ellen hat. Olyasmire gondolok, hogy hat évvel ezelőtt még nem hittem volna, hogy például az úgynevezett „indigórajzai” a legnagyobb művészeti teljesítményei –, akár a festményei rovására is. Magamon veszem észre, hogy kezdek eltávolodni tőle, és ebből a távolságból talán árnyaltabban látom az életművét.

• Erdély Miklós