Szűcs György

Nyomtatóbarát változat

Április 6-án és 7-én a Műcsarnok előadótermében „A média velünk van!” címmel nemzetközi tanácskozás zajlott, amely a televízió szerepét vizsgálta a romániai forradalom alatt. Abban mindenki egyetértett, hogy a történésekkel egy időben, élőben látott képsorok nemcsak dokumentálták, hanem befolyásolták is az események alakulását. A szervezők arra törekedtek, hogy a még nem túl távoli időben összegyűjtsék azokat a részleteket, ismeretlen epizódokat, amelyek segíthetnek a nagy mennyiségű, ám töredékes anyagok csoportosításában, elemzésében. A hangsúlyozottan teoretikus megközelítésű rendezvénybe azonban beleszólt a politika, ezért biztonsági okokból zártkörű megbeszélésekre kerülhetett csak sor. Az ajtó becsukódott a résztvevők mögött, s mindenki választhatott magának másik „kijáratot” a vetítővásznon és a monitorokon megnyíló filmi világokba.

A meghívott bukaresti televíziósok (Michaela Cristea, Judith Georgescu) által vetített filmdokumentumokat nem lehetett megindultság nélkül nézni. A spontán közvetítés, a kamerák előtt tolongó tömeg, Mircea Dinescu expresszív beszédei, a félbeszakítás miatt a levegőben megálló gesztusok felidézték, ismét a jelenbe helyezték a karácsonyi, máig feldolgozhatatlan pillanatokat. Innen adódik a tanácskozás furcsa ambivalenciája: a kamera élethalál-küzdelmeket örökített meg, morálisan van-e jogunk ezt kívülről nézni, saját – filozofikusnak tartott – szempontjainkkal értelmezni akkor, amikor a televízióból előmászó kép-valóságokra, a sokkoló jelenetekre az egyetlen emberi reakció Elisabet sikolya a Personában. Mindenesetre remek előadások hangzottak el, s a „video-filozófiai kéziratok”-ból remélhetőleg nyomtatásban is viszontlátunk néhányat, de munkál a hiányérzet: a dolgok egymás mellett maradtak A valóságról filmeket készítők igazsága (Pesty László, Cselényi Béla) és a filmek lehetséges igazságát firtató teoretikusok (Jean-Paul Fargier, Peter Weibel) nézőpontja sohasem azonos, esetleges érveik a másik oldalon visszhangtalanul koppannak, mégis a legfontosabb kérdés ennek a viszonynak a felvetése, s nem zárójelbe tétele. A teoretikusok nagyívű rendszerei nem tűrnek semmiféle kiigazítást, modelljüket ritkán úsztatják meg a valóság vizén – pedig erre Levi-Strauss is figyelmeztetett –, így nem nyílnak fel a konkrét valóság rétegei, az elmélet pedig önmagába zárt marad.

A kommunikációs áttételek létezését tudatosították azok a felszólalók, akik a forradalom képeinek közvetítéséről számoltak be a különféle nemzeti médiákban. (Isabella Raventos Spanyolországból, Margaret Morse az Egyesült Államokból). A színes főcím, a bemondó személye s az egyéb politikai hírek társasága érdekes külső nézőpontot teremtett, hiszen hajlamosak lennénk a bukaresti televízió adásmennyiségét más országokra is kiterjeszteni („Az egész világ ránk figyel…”). Finnországban például karácsonykor soha nem mondanak híreket, a televízió visszahúzódik az intim, családi környezetből. A romániai események hatására mégis kivételt tettek, s a bemutatott képsorokat a nézők az Antikrisztus bukásaként értékelték (Erkki Huhtamo, Ari Honka-Hallila).

„A média velünk van!” felkiáltásra rögtön egy visszakérdezés kívánkozik: „Na de kivel?” (Beke László). A média elsősorban önmagával van. A kezdeti napok fésületlensége, direkt indulatai, melegítős szereplői hamar eltűntek, s átadták helyüket a szerkesztett műsoroknak. A kamerák előtt állók és az őket nézők kicserélhetősége megszűnt, a román nemzetiszínű zászlóval letakart asztal kettéosztotta az embereket. A televízió feladata az események irányítása, a tájékoztatási hatalom biztosítása lett. Az emberek a tv képernyőjére tapadtak, az utcai valóság és a képi valóság összemosódott. A homo sapiens azt hiszi el, amit lát, a kép válik létezővé, nem a történelem (Vilem Flusser). De maga a kép sem egynemű, a hivatalos adás mellett a videóval felszerelkezett outsider tudósítók olykor egy másik verziót tekintenek hitelesnek. A világ számtalan valóságra oszlik, a kommunikációs eszközök ezekből válogatnak, engedelmeskedve a külső logikáknak – korábban a régi rend elvárásainak, most a forradalomnak.

A kétnapos jelenségértelmező szeánsz a megközelítéseknek egy olyan katalógusát adta, amelynek tételein még hónapokig lehet rágódni, keresni az egyedül üdvözítőt. Vajon „show-műsor” volt, amit láttunk, főszereplőkkel, statisztákkal, dramaturgiai fogásokkal (Vintilla Ivanceanu), vagy nem is láttunk semmit? Kimondhatunk-e dolgokat másként, mint metaforákkal (Sugár János)? Egy kultúrpesszimista tanulság bizonyos, a világ annyiban változott, hogy a marathóni harcos a hírt már nem szóban hozza, hanem videókazettát nyújt át a vezérnek: győztünk! De ki győzött? Kivel van a média? Miről szólt a szimpozion?

• Kultúra