P. Szűcs Julianna

Nyomtatóbarát változat

Felkérik a neves történeti festőt, hogy alkosson egy képet, emlékezve a daliás időkre, például a török–magyar harcokra. Időre el is készül a festmény, amely nem más és nem is több, mint egy kietlen puszta, végtelen horizonttal, csenevész növényzettel, egy kóborló, gazdátlan ebbel és mozgalmas gomolyfelhőkkel. A kritikai megjegyzések nem maradnak el, de a festő nyugodt öntudattal válaszol. „Hogyne lenne ez csatakép?! A festmény arról szól, hogy a törökök már győztek Mohácsnál, de most éppen csapatösszevonással vannak elfoglalva. A magyarok pedig már vesztettek és visszavonultak. Ami látható, az a puszta terület a két gazda között.”

Ezzel az élménnyel találkoznak véleményem szerint mindazok, akik a kultúratámogatás viszonyáról gondolkodnak itt és most.

Mert az egyik sereg már visszavonult, csak az eldobált fegyverek, a fölös szerszámok és néhány tetem árulkodik az egykori ambíciókról. A privatizált könyvesboltok kirakataiban – talán megszokásból, talán a fölös raktárkészlet okán – a hagyományos helyen még ott szorong néhány elitariánus mű. Azoknak az utolsó értelmiségi vásárlóknak, akiknek Csokonai-összesre vagy Goethe-válogatottra – apáik jóvoltából – már nincs szükségük, de akik még egy számukra ismeretlen Jungért vagy egy titokzatos Rudolf Steinerért sikkasztani sem restek. Az Egyetemi Könyvesbolt oldalvitrinjében már ott vicsorog az Elfújta a szél, nem is az eredeti, hanem hiperhitvány folytatása, és a Gondolat Könyvesbolt albumrészlegében kártyavártechnikával épült föl a képzőművészeti album helyén a szakácskönyvpiramis. Az untermanokat a zsíros-hagyományos magyarkonyha-kiadványok képviselik, a könnyedebb könyvakrobaták a szójakedvelőknek és a salátamegszállottaknak szól. És terjed egy sajátos könyvesbolti installáció is: a nyitott könyv lapjait úgy hajtogatja „formára” az ismeretlen kirakatrendező, mint a művirágokat, mint a lampionokat, mint a fehérneműket. A könyv jól teszi, ha itt és most másra hasonlít, és nem önmagára. Még így is haldoklik a pusztán hagyott csatatéren. Felmérni is lehetetlen az olcsó értelmiségi és/vagy paperbecker sorában bekövetkezett veszteségeket. Elhullt a Nemzet és emlékezet, meg elvérzett az Imago, kilehelte páráját a Művészet és elmélet, meg feldobta talpát a Labirintus, elesett az Elvek és utak, meg odaveszett a Tények és tanúk. Tán csak a Lyra mundi és a Világirodalom klasszikusai tengődnek halálos sebükkel, de a holnapot aligha érhetik meg. Szívük már alig ver, pulzusuk már ki-kihagy.

A könyvkínálat méltó párjaként a belvárosi „szépészeti” boltok (nevezzük így az egyszerűség kedvéért, a bizományik és a lakberendezési árudák, a régiségboltok és a képkeretezők, a poszterkereskedések és a nippbutikok összevont csapatát) is „élni akarnak”. Magyarul: a normatív esztétikai követelményt úgy tekintik, mint a pártállami kényszer agyafúrt bolsevista trükkjét. Az édes szabadság mámorában boldogan, sőt büszkén teszik ki a főhelyre a tamburás Cinka Pannát, a balatoni naplementét, a Csókos huszárt és annak pornópárját. Mindig akad zsűri, amely áldását adja a produkcióra. E megélt kereskedelmi szabadsághoz ráadásul félelmetes szakmai színvonal párosul. Anatómiai lapszusok és perspektívahibák. Festékkezelési tudatlanságok és szánalmasnak ható színharmóniák. Mintha az utcai látványpusztában nemcsak a fiktív ízlésnorma, de a profizmus is leomlott volna a berlini fallal együtt. Tombol a giccs: az általános kultúraszínvonal még annál is rosszabb, mint ami a szegénységből, a rosszulneveltségből, a nyomasztó hagyományokból következne.

Félreértés ne essék: ez a szemétáradat még nem a másik sereg, ez még csak a tetemeken lakmározó keselyűhad meg a dögökön élősködő rágcsálók és az alkonyi csatamezőre lopakodó párt- – illetve bocsánat – seregsemleges fosztogatók. Ez az a légkör, amelynek akarva-akaratlanul mindannyian foglyai vagyunk, akik a kultúra életképességében lettünk érdekeltek.

Ez a légkör azonban demoralizál. Amikor a fővárosban egyetlen nap alatt annyi személygépkocsit kötnek el, mint azelőtt egy év alatt, amikor sötétedés után nem tanácsos végigmenni a köztereken, amikor a kívül hordott aranyláncot fényes nappal leszakítják, akkor a veszélyeztetett polgárok rend után sóvárognak. Eleinte csak szép, tapintatos rend után, később rend után – bármi áron. Amikor egy széles szakmai populáció – értendők ezen a kultúracsinálók felduzzadt céhei – nagyvonalú állami támogatók, betonszilárd ösztöndíjak és bombabiztos vevőkörök, tehát központilag vezényelt mecenatúra nélkül maradnak, ráadásul a festéket, a zeneszerszámot, de még az alkotáshoz nélkülözhetetlennek tartott izgatószert sem tudják kikalkulálni, akkor a művészi tevékenység műveléséhez szükséges értékek prioritása kezd átrendeződni. A késő pártállam anyagi biztonságának védőburájában a demokratikus szabadságjogok értékelődtek föl. Most egyre inkább a létezés maga.

A rendszerváltás idején kaptam kezembe azt a szép álmot Elefánt a porcelánboltban címmel, amely az államnak a kultúrában betöltött szerepéről szólt, és tiszte szerint a szabad demokraták kulturális koncepciójához kívánt segítséget nyújtani. Az elaborátum még abból indult ki, hogy minél kevesebb államot, minél több liberális ösztönzést. Egyebek között ezt olvastam abban a régi háttéranyagban: „A kulturális értéket autonómnak tekintjük, azaz levezethetetlennek egyéb (nemzeti, hasznossági, vallási, osztály- stb.) értékekből és érdekekből. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a kulturális nyilvánosság egyes résztvevői avagy irányzatai ne vallhatnák bármely kultúrán kívüli érték vagy érdek elsődlegességét a kulturális értékkel szemben, csak azt zárja ki, hogy ilyen nézetek a kulturális értékek megítélésében kötelező érvényre, más véleményeket kiszorító hatalomra tegyenek szert.”

A kiszorító hatalomnak azonban olyan a természete, hogy nem ismer önkorlátozást. A kiszorító hatalom legfőbb ismérve az, hogy kiszorít. Karinthy Frigyes szép novellájában az indiai műveltségben járatos Ben Juszuf tétre menő sakkpartit játszik a nem túlságosan művelt, ámde az élet valódi erőviszonyait ismerő Caesarral. Az elkerülhetetlen mattot az imperátor nem veszi figyelembe: „…nyugodtan felemelte királyát, s leállítván a tábláról, maga mellé állította az asztal szélére.

– Te szerencsétlen – kiáltotta Ben Juszuf magánkívül –, azt nem lépheti a király.

– Látod, hogy lépheti.

– De nem a sakkszabályok szerint – ordított Ben Juszuf.

– De ezentúl ezek lesznek a sakkszabályok, el fogom rendelni! – kiáltott most már Caesar is, felugrott, elkapta az asztalon heverő kardot, s levágta Ben Juszufot.”

Hát valahogy így. A demokratikus és liberális játékszabályok betartásában érdekelt polgári művészet nehéz helyzetbe kerül akkor, ha a partnernek módja van a kardját is használnia az új szabályok érvényesítése érdekében.

Elismerem, a bevezetőben említett puszta hasonlat, és az arra rákopírozódó furcsa sakkjáték képzavargyanús. Most a termekkel gazdag senki földje a támogatandó kultúra vagy egy esélytelen parti részese? Legyen hát a szükségből erény, és a képzavarból szürrealista vízió. Ez a parti ugyanis a senki földjén játszódik, és a szabályok érvényesítését nem garantálhatja senki, legkevésbé a sakkasztal körül keringő dögkeselyűk és bokor mögül kileső sakálok. Mert ugyan szép óhaj, amit ugyanebben a dokumentumban olvastam, hogy: „mindenféleképpen támogatást kell adni a magángalériáknak. Jelenleg ugyanis két szék között a pad alatt ülünk: az állami mecenatúrának vége, a piac még nem alakult ki.” Ha az a bizonyos kell magától az államtól függ, és maga az állam éppenséggel ellenérdekelt abban, hogy nyakas, önérzetes és főképp önmagát fenntartó művészcitoyenekké váljanak azok a mezei hadak, amelyek fölött eddig bűvös anyagi hatalommal rendelkezett.

Nincs elég pénz a rendszerben, olvasom a dokumentumban. Nincs elég pénz a rendszerben, tapasztalom magam is, mindkét minőségemben. Tapasztalom mint műkritikus, aki szorongva figyeli, hogy az Art Expón a színvonalas galériások riadtan egymás között kénytelenek megbeszélni a kicsiny forgalom okát. Hogy a régi kiállítóhelyek – a Fényes Adolf-teremtől a Helikon Galériáig – a horribilis teremköltség, no meg az érdektelenség miatt rendre bezárnak. (Nem beszélve a vidéki művelődési házakról, amelyek kulturális funkciójukat rendre felcserélik a „kutyába lement” „szub” vállalkozásokkal.) Hogy az új galériák a legrafináltabb manőverek ellenére panganak, és olykor választaniuk kell, vagy reklámozzák magukat, vagy felhajtanak olyan árukészletet, amelyre nem feltétlenül dicsőség vevőt találni. Hogy amelyik színvonalas képzőművész nem állapodott meg egy kölni vagy egy grazi galériással, tehát azzal, aki hála istennek legalább kizsákmányolja, az legjobb, ha polgári foglalkozás után néz, és a vasárnapi festők egzotikus szabadcsapatát gazdagítja teljesítményével.

De tapasztalom, hogy nincs elég pénz a rendszerben, mint egy alapítványi formában működő havi kulturális folyóirat főszerkesztője is. Hogy az egyik jó tanács arra biztatna, emeljük a lap árát a költségek reális szintjére, a másik meg arra, hogy legyen színes-képes címlapunk meg keresztrejtvényrovatunk. Azaz, hogy vagy mondjunk le bérből és fizetésből élő vásárlóinkról, vagy hogy mondjunk le megrögzötten értelmiségi olvasóinkról.

Ajánlkozott olyan szponzor is, aki a támogatásért cserébe burkolt reklámcikket kért vállalata számára, és volt olyan szponzorral is dolgunk, aki megsértődve elállt a támogatástól, mert egyik gazdasági szociográfiánkban feltártuk vállalatának belső problémáit – a lehetőségek szerint objektíven. És csupán paranoiát súroló bizalmatlanságuknak köszönhetjük – és persze értékeinkre mindazonáltal fogékony szponzorainknak –, hogy a Mozgó Világ című folyóirat és mögötte az alapítvány létezni tud. Mert ha idejében nem kötjük el szekerünket egykori lapgazdánktól, a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalattól, vagy ha meggondolatlanul hozzákötjük szekerünket a kulturális lapok kiadására létesített Arany Lapok Kft. intézményéhez, akkor vagy rövid úton megszűntünk volna, vagy megélhettük volna ama bizonyos „kiszorító hatalom” mindent a maga képére formálni akaró káderpolitikáját. Legyen az egyik megoldásra példa az Új Írás esete, másikra a Valóság című folyóirat, amelynek szerkesztőbizottságát a működtetést szorgalmazó TIT éppen ezekben a napokban próbálja „kormánykoalíciósítani”, azaz egy függetlenséget kiharcolt szellemi vállalkozást puszta személycserék révén államosítani. De hát ez az a pont, amely nem kíván bővebb argumentációt. Azt hiszem, ma itt és most, Magyarországon, minden értelmiségi hétről hétre megfigyelheti az újabb hadállások bevételét, vagy, hogy alapképzavarunknál maradjunk, azt, hogy hogyan is sakkoznak a senki földjén. Volt egyszer egy Hungaroton-botrány és egy Nemzeti Színház-ügy. Volt egyszer egy Magyar Nemzet-történet és egy MÚOSZ-cirkusz. Lóg a levegőben a Műcsarnok-sztori, és szappanozzák a Magyar Tudományos Akadémiát, a tudományegyetemek tanszékvezetőivel együtt. Folyamatba tétetett a múzeumigazgatók megaláztatása, az Iparművészeti Főiskolán pedig már be is telt a végzet: választott rektora a minisztériumi grémium által ítéltetett alkalmatlannak. De hát csak tegnap történt ugyanez a Magyar Rádió elnökével… Ha egy évvel ezelőtt adekvát volt a szabad demokraták állam és kultúra viszonyát boncoló háttéranyagának a címe: Elefánt a porcelánboltban, most ez lenne a helyes: Róka a baromfiketrecben. Mert a szárnyasok, úgy látszik, reménytelenül kiszolgáltatottak, és a ragadozóknak semmi sem tudja útját állni.

Lesben áll tehát már az állami mecenatúra új formája, csak idő kérdése, hogy mikor csap le a társadalmilag önfinanszírozó kultúra ivaréretlen formáira. A támogatás mikéntjének megítélése ismét központi akarattól függ, legfeljebb „finomul a kín”. Pártközponti utasítás helyett többségében állami részvényű bankok, direkt minisztériumi preferálás helyett kétes pártatlanságú kuratóriumok hajtják végre a centralizált eszmét.

Jajveszékelni persze lehet, csak nem érdemes. A prognózison túl terápiára lenne szükség. A ragadozásnak utat állni csak megfelelő védelmi rendszerrel lehet. Ez a védelmi rendszer égből hulló támogatással nem megvalósítható. A kultúra megvédett pozícióit csak azok tudják ellátni, akiknek nagyon fontos a szabad és demokratikus kultúra. Akik számára nem előbb jön a has, aztán a morál, akiknek ez több, mint puszta szabadidő-tevékenység, vagy fennköltebben, akiknek élete összefonódott a posztmateriális értékekkel. Nem szívesen mondom, hogy ez lenne az agyonhiányolt és agyonvágyott magyar középosztály, mert esetükben középről lassan szó sincs. Ez ma a társadalom leggyorsabban csúszó, igényeiben leginkább agyonvezérelt része, és politikai vélekedésrendszerét, hiedelemvilágát, eszmei kötődéseit – tudomásom szerint – még egyetlen friss szociológiai munka sem taglalta. Liberálisak lennének, keresztények lennének, szocialisták lennének, népiek lennének, netán irányzatsemlegesek? Fogalmam sincs, de arról meg vagyok győződve, hogy jelenleg egyetlen párt sincs, amely érdeküket, az autonóm kultúra képviseletét le tudná fedni. Ha a mindennapi gyakorlatból az következik, hogy a kulturális autonómia leginkább a kormánykoalíció pártjaitól veszélyeztetett, akkor védelmüket is legalább egy ellenzéki koalíciónak kellene ellátnia, plusz a demokratikus chartának, plusz a be nem hódolt szakszervezeteknek, plusz a magukat még valamennyire tartó önkormányzatoknak, plusz a hivatásukat az eszme magaslatán képviselő – és nem napi érdekeket kiszolgáló – egyházaknak. Azaz paradox módon nekik kellene teljesíteniük, amit a végzetesen gyenge spontán piac nem tud: depolitizálni, „varázstalanítani” a kulturális támogatást.

Hogy különben mi történne: erre nézvést két idézetet szeretnék felolvasni: „Az új rendet teremtő szellemiség a művészet területére is behatolt. A lelkiségre káros irányoktól megvonták a létjogot. Az idegen szellemiségű művészeti törekvések ellen harcot hirdettek. Itt is, mint a politikában, két világnézet csapott össze. A nemzetközi liberalista és a nemzeti szocialista világfelfogás.”

Ez az egyik. A másik: „Feltétlenül fel kell lépnünk a művészet »spontán« fejlődését hirdető, mélységesen téves elmélet és ama kispolgári ingadozás ellen, amelynek hatása alól egyes művészek olykor nem tudják kivonni magukat.” Igen, behatoltak és megvontak, összecsaptak és kiharcoltak, illetve felléptek és elítéltek, megtisztítottak és irányítottak. Először azok, akik kivonultak, másodszor azok, akik be fognak vonulni. Majd elfelejtettem. Az első idézet dr. Balás-Piry László könyvvé izmosodó és a negyvenes évek elejéről származó tanulmányából való: a címe Hitler művészei. A másodikat 1957-ben adta ki a Kossuth Kiadó, és címe: A szovjet művészet fejlődésének útja, amely a szovjet képzőművészetek első országos kongresszusán elhangzott fő referátum alapján készült. Eszmefuttatásomhoz továbbá felhasználtam mint ajánlott irodalmat Karinthy Frigyes Caesar és Abu Kair című novelláját.

• Kultúra