Képzőművészeti főiskolás korodban lettél tagja egy körnek, az Indigó-csoprtnak, amelyet Erdély Miklós vezetett. Hogy működött ez a csoport?
Nagyon nehezen megfogalmazható dolog volt ez az Indigó. És én éppen ezt tartom a leglényegesebbnek benne, ezt a megfogalmazatlanságot, ezt a pozitív értelmű és nyitott bizonytalanságot. Hiszen a művészet oktatása a legabszurdabb dolog a világon, mivel oktatni annyi, mint fölkészíteni az embereket mindarra, amivel találkozhatnak a professzionális pályájuk során; és a művészet az, ahol az ilyesfajta fölkészítés nem számít, illetve nem lehet hivatkozni arra, hogy én erre meg erre készültem fel, tessék a valóságnak ehhez alkalmazkodni. Tehát a művészetre való felkészítésnek sokkal inkább az ismeretlenre, a kiszámíthatatlanra való felkészítésről kell szólnia: az embernek arra kell felkészülnie, hogy semmilyen előzetes analógia, előzetes eszköz, módszer vagy trükk nem használható. Eléggé kínzó és az ember ösztöneinek ellentmondó helyzet, de ez van. És Erdély hatása azért volt olyan erős, mert sose engedett azoknak a jól ismert kísértéseknek, hogy megfogalmazza, kimondja, egyértelműsítse a fontos dolgokat. Az Indigóban nem direkt tanítás folyt, semmi azonnal elsülő üzenet. Ezért nem nagyon lehet epizódokat, anekdotákat, konkrétumokat elővenni: valami verbálisán nagyon nehezen megfogalmazható dolog folyt ott, amit Erdély jelenléte, az ő inspiráló jelenléte határozott meg. És erről nem kell túl sokat képzelni: egyszerűen vannak olyan emberek, akiknek a jelenlétében mások gondolatai megindulnak, vagyis aki partner a gondolkodáshoz. Nem voltak magasabbnál magasabb röptű gondolataink, a gondolkozás folyamata, az íve volt a fontos. És ezeket az íveket, amelyek egy hétköznapi élményből vagy egy apróságból komoly dimenziók felé vezettek, ő nagyon pontosan, tisztán követte, szóval nagyon izgalmas volt a társaságában lenni. És valahogy így tudta működtetni az Indigót, ami önfejű, nem irányítható és furcsa emberekből álló csoportosulás volt, és aminek ő nem vezetője, hanem a motorja volt. Próbálom most úgy megfogalmazni, hogy ne legyen ez nosztalgiázás, hiszen ez már a múlt, Erdély Miklós meghalt, aki most hallja róla, hogy milyen nagyszerű egyéniség volt, de nincsenek róla tapasztalatai, az vagy elhiszi a róla szóló áradozásokat, vagy szkeptikusan fogadja, ezért igyekszik az ember pontosan megfogalmazni a gondolatait róla. De ez őrült nehéz, komoly, kreatív munkát igényel.
Túlélési taktika
Egészen másféleképp foglalkoztatok művészettel, mint a főiskolai oktatásban.
Mert ez nem művészetoktatás, ez egy teljesen más kulturális állapot volt: a senki földjén voltunk. Senki más nem érdeklődött olyan dolgok iránt, amelyek Erdély Miklóst vagy bennünket érdekeltek. Én mindig nagyon idegennek érzem, mikor azt mondják Erdélyről, hogy művészetpedagógus volt, pedig valószínűleg ez a jó szó, nekem mégis hihetetlenül idegen, olyan, mintha valami igazságtalanságot mondanának rá. És mostanában arra gondolok, ő egy túlélési formát keresett egy olyan időszakban, amikor a túlélésre rendkívül kevés esély volt. A lelki, kulturális túlélésre gondolok természetesen. A mai magyar közvélemény kilencven százaléka kulturálisan az elmúlt rendszer áldozatának tekinthető, például mit sem tud Erdély Miklósról, vagy csak olyan közhelyeket, amelyekkel a rendszer manipulált. Hogy Erdély valami furcsa botrányhős volt, „sámán” vagy „sómen” és efféle hülyeségeket. És természetesen nem ő az egyetlen olyan művész, aki ismeretlen maradt. Ez pedig az elmúlt rendszer egyik kulturális tragédiájának tekinthető: hogy az emberek nagy részének nincs semmilyen információja arról, milyen progresszív, micsoda komoly kulturális élet volt akkor, amikor senki nem tudott erről. Hiszen az újságok nem írtak róla, a Nők Lapja meg az Új Tükör sem írt róla, a tévé nem mutatta be, tehát a közvélemény nem tudott róla. De mégiscsak voltak: írók, filmesek, képzőművészek, zenészek, minden területen voltak. És ezt a hátteret kell hozzáképzelni az Indigó-csoporthoz, ezért mondtam, hogy Erdély számára ez valamiféle túlélési taktika volt, és nem egy pedagógiai utópia. Ahhoz, hogy sérülések nélkül ússza meg egy inspirálni képes, jó művész, aki jó műveket alkot, és nulla nyilvánosságot kap, hogy ebbe ne rokkanjon bele lelkileg, ne legyen élete végéig rekompenzáló és sérült lélek, létrehoz egy fiatalokból, érdeklődőkből, kollégákból álló csoportot – ezt a megoldást találta Erdély. Pontosan azért, mert művész volt, a művészet eszközeit alkalmazta erre a helyzetre. És egyrészt persze ő volt a mester, és voltak a tanítványok, másrészt viszont úgy érezhette, hogy egy egészséges közeg veszi körül, baráti kapcsolatok, nagyon fontos és értékes, kétoldalú kapcsolatok alakultak ki, és egy sérelemmentes, komplexusoktól mentes művészeti életet lehetett így élni.
Az itt látható (piros) grafikon az elképzelések mennyiségét ábrázolja a megvalósultakkal összefüggésben. Nagyon sokféleképp lehet elemezni. Egyrészt vulgáris, politikai szinten: mikor volt a legerősebb az elnyomás. Ennél sokkal kínzóbb megnézni a megvalósult munkák mennyiségét, amikről a közönség, a nyilvánosság elvileg tudomást szerezhetett volna. Tehát nemcsak egy baráti kör, egy 50-100 fős művészeti, elit társaság. Mert persze, miközben a nyilvánosság ezekről a művekről mit sem tudott, és azt hitte, Kis Istvánon és Varga Imrén kívül nincs más számottevő művész Magyarországon, egy szűk körben hihetetlenül gyorsan, progresszíven, érdekesen és inspiráltan folytak az események. Nagyon érdekes, konjunkturális időszak volt, csak hát erről senki nem tudott semmit, csak az, aki ebben részt vett. Tehát a grafikon ezt is ábrázolja, ez a leglényegesebb: az elképzelések és megvalósulások viszonyát.
Hogy ne legyenek túldédelgetett ügyek
Egy művésznek mindenképpen azon kell igyekeznie, hogy lehetőleg minden elképzelését megvalósítsa. Hogy ne legyenek megvalósítatlan elképzelései. Ne legyenek olyan álmai, amelyek aztán végül is gátlássá válhatnak. Tehát ne legyenek olyan túldédelgetett, túlhordott ügyei, amelyek általában sérelmekhez kötődnek. És ahelyett, hogy valami frisset, aktuálisat csinálna, ezekkel foglalkozik, ezeket nem bírja elfelejteni. Erdély életében ezek a csoportok a Ganz, a FaFej és az Indigó létrejötte segítették kialakítani ezt az egészséges állapotot.
Azt mondod, kétoldalú, baráti kapcsolatok alakultak ki. A te viszonyod milyen volt őhozzá?
’80 tavaszán volt az Indigó kiállítása Életrajz címmel a Fiatal Művészek Klubjában, azt hiszem, ez volt az első olyan kiállítása a csoportnak, ahol egyéni munkákkal vettek részt az emberek. Erdély, akit akkor már hónapok óta ismertem, de komolyabb, személyes társalgás nem folyt közöttünk, akkor odajött hozzám, és azt mondta, ennyi és ennyi a telefonszámom, hogyha akarsz, fölhívhatsz. Ez akkor számomra komoly elismerést jelentett: voltak olyan időszakok, amikor egy ilyen gesztus fölért egy díjjal.
Bizonyos belvárosi titkos társaság
A főiskolán hogyan fogadták, ha valaki az Indigó-csoport tagja volt?
Az egyetemi tanácsban – ahogy ezt hallani lehetett – Somogyi József időnként hisztériás kirohanásokat rendezett egy bizonyos társaság, bizonyos emberek ellen, akik „belvárosi kávéházakból irányítanak”. Ez a szándékosan homályos és nagyon általános megfogalmazás egyfelől nagyon jellemző volt a hivatalos gondolkozásmódra, és rendkívül groteszk, nevetséges volt, mert mi rossz is lehet egy belvárosi kávéházban? Másrészt, persze volt valami fenyegető íze is ennek. Mivel voltak Indigó-kiállítások, páran kiállítási tilalmat kaptak, mert főiskolások csak rektori engedéllyel vehettek részt kiállításon. Furcsa, hogy én nem szerepeltem a megrovottak között, és máig nem tudom, hogy csak a szokásos trehányság miatt maradtam ki, vagy pedig az „oszd meg és uralkodj” elvén próbálták a csoportot manipulálni, feszültségeket teremteni azzal, hogy bizonyos embereket nem büntetnek meg. Igazából a miránk kirótt büntetés egyszerűen csak az volt, hogy nem voltunk kedvencek, de az meg jobb, egészségesebb is volt. Így körülvett egy teljesen abnormális főiskola, de jártam egy viszonylag normális főiskolai osztályba, Vígh Tamás osztályába. És volt egy baráti köröm az Indigósokból.
Milyen rendszerességgel találkoztatok? Mit jelentett a számodra az Erdéllyel való közös munka és a csoporttagok közötti szoros, baráti kapcsolat?
A rendszeres találkozók általában valamilyen feladathoz, lehetőséghez, felkéréshez vagy kiállításhoz kapcsolódtak, de ezen kívül is nagyon sokat voltunk együtt, nem is nagyon kellett rendszeresíteni. Aztán úgy ’83–84 táján ez annyiban változott, hogy addigra mindenki elvégezte a főiskolát, így kikerült egy olyan művészéti, kulturális életbe, ahol semmi reménye nem lehetett – nem is arra, hogy bekerüljön a hivatalos kultúrába, hanem hogy valaha is a tűrés szintjéig eljusson. Természetesen ezt a furcsa, tragikus helyzetet mindenki másképp élte át.
Kilépés a nagybetűs életbe
Úgy léptünk ki ebbe a nagybetűs életbe, hogy semmilyen perspektívája nem volt annak, hogy amit mi jónak tartunk, amire az értékrendünk fölépül, azzal valaha is előbbre juthatunk. És ettől az Indigóban fölerősödtek a baráti kapcsolatok, sokszor fölhívott valaki, hogy menjünk a Miklóshoz beszélgetni, olykor volt apropója, is, kiállítások, programok, de sokszor csak ültünk, együtt néztük a Derricket, vagy csak beszélgettünk a kertben valamiről, a rulettről vagy hogy Ronald Reagan győzött az amerikai elnökválasztásokon. Így ez a csoportként működő társaság lassan átalakult egymáshoz és a Miklóshoz fűződő baráti kapcsolatokká.
Kéznél volt és nem használták
Volt egy szellemi kör Erdély Miklós körül; mit lehetett megőrizni máig, milyen hatása van ma ennek a szellemiségnek? Hogy látod ezt?
Különösen tragikusnak érzem, hogy itt volt közöttünk egy nagy művész, Erdély Miklós, akit bombázni lehetett volna a problémákkal, és ő igényelte is, hogy kérdezzék, polemizáljanak, foglalkozzanak vele, hogy „használják”, és nem használták, noha „kéznél volt”. Nem szabad ezt félreérteni, ez nem valami sikeréhség volt, de ha van egy kalapács, az addig rosszul érzi magát, míg valaki nem kezd egy szeget ütni vele a falba. Most az írásait kezdik kiadni, a filmjeit olykor játsszák – csakhogy én ettől akkor lennék igazán boldog, ha ez természetes lenne, és nem egy rendkívüli gesztus. Ha mondjuk egy Erdély-filmet ugyanúgy meg lehetne nézni egy vidéki moziban is, mint Pesten. Mert ez nem egy rehabilitálandó érték, amivel gesztust kell gyakorolni: na, idáig elnyomták, most tessék, kiadjuk, kiállítjuk, vetítjük a munkáit, hanem a valós értéke szerint kellene fölhasználni. Erdély munkássága a háború utáni magyar művészet egyik egyértelmű csúcsteljesítménye. S úgy hiszem, nemcsak azokra volt nagy hatással, akik személyesen ismerték őt, hanem a művein keresztül is nagy hatást gyakorolt. Egyszerűen azért, mert egy furcsa, egyébként megfogalmazhatatlan kritériumot teljesített: nagy művész volt – akinek a munkásságához a költészet szerintem a kulcs –, akár festett, akár filmet csinált, akár az elméleti írásai, amelyek rendkívül precíz, komoly esztétikai, filozófiai szövegek az alkotói alapgesztusok költői gesztusok.
Mivel az avantgárd nálunk olyan sokáig és annyira el volt nyomva, volt egy komoly didaktikus szerepe is, úgy érzem: hogy ráébresztett arra, vannak másféle megközelítési lehetőségek is a művészetben, tehát nemcsak úgy jöhet létre egy műalkotás, hogy valaki transzba esik, csapkodja az agyagot, és abból lesz egy műtárgy. És ezért Erdély festészetét nagyon fontosnak, a mai napig nagy hatásúnak érzem: nincs analógia arra a festészetre, amit ő produkált, ahogy ő a pályája korábbi fázisaiban szerzett tapasztalatait föl tudta használni a festészetében. A művészetnek olyan természetes, organikus szemléletét alakította ő ki, amelyben az elmélet nem egy mesterséges, kioperált rész, hanem minden műtárgy gondolati konstrukcióként is értelmezhető.
- Erdély Miklós [6]