A Dosszié-sorozatszerkesztője te vagy, ebben jelent meg Erdély Miklós művészeti írásaiból egy kötet. Mit gondolsz, az olvasók jó részének, akik személyesen nem ismerték őt, vajon nem hiányzik-e a személyiségismerete?
Nagyon sokáig úgy gondoltam, ahhoz, hogy az ember tökéletesen értsen, elvethessen vagy egy mű mellé állhasson, nagyon fontos, hogy ismerje a szerzőt. És rettentő büszke voltam, ha ikszipszilon képét, szobrát vagy szövegét láttam, és ismertem a szerzőt, és még büszkébb, ha a keletkezési körülményeit is ismertem. Mostanában kezdek rájönni, hogy a szerző jóval kevésbé érdekes. Vagyis a szerző mint külön mű érdekes. Erdély érdekes úgy, mint egy mű. Kafka érdekes, mint egy mű. Fellini is mint egy mű. De Erdély szövege önmagában érdekes, és az ugyanúgy forrásértékű egy tizenhét éves gimnazista srácnak, mint mindazoknak, akik éveken, évtizedeken át együtt rizsáztak vele. Nem hiszem, hogy Erdély Miklósra rá kell telepedni, régen rossz, ha valakit csak a mítosza ment meg. Az én fiaimnak, akik most olvassák, ha olvassák, tökéletesen mindegy, melyik versnél lett Ady szifiliszes. Ez már csak a pletykásokra meg a filológusokra tartozik.
Meséljük, mint egy népmesét
Ez világos, de Erdély számos megnyilvánulása akció vagy előadás volt, aminek nem maradt nyoma. Ettől bonyolódik a dolog: az utólagos megértéshez, rekonstruáláshoz mégiscsak bele kell keverni az ő személyét is.
Annyira bonyolódik, hogy azok a munkák már nem is Erdély munkái: ezek a közös interpretáció révén kollektív termékké válnak, mint a népmesék. Mi meséljük, milyen volt ez a performance vagy az az akció, vagy happening, és nyilván mindenki, aki ott volt, mondjuk az 1971-és Altorjai-megnyitón, azon a bizonyos „kamillás” megnyitón, annyiféleképp fogja elmesélni, hogy csinálta Erdély. Ki hol állt, milyen szögből látta, más vattát, más töménységű kamillát látott, és mit tudni, milyen jelentősége volt Erdély bal profiljának vagy jobb profiljának, és melyik volt az igazi profilja. A történetek élnek tovább, néha valóságosabbak, mint a valóság, máskor meg sokkal szegényesebbek, de ez az, amitől nem kell félni, ezek a munkák erre születtek.
Csak a „rendes fiúknak” lehetett segíteni
Az ember kezdetben rajongó, később kicsit kritikusabb. Vagy fordítva. Te hogy voltál ezzel?
Én ’73-ban találkoztam először Erdéllyel, és nem láttam benne mást, mint egy baromi értelmes krakélert, aki hihetetlenül magabiztos, hihetetlenül sokat tud, nyilván többet hisz magáról, mint amit kellene. Komoly udvartartása volt a Fiatal Művészek Klubjában, meg hát híre volt… de nem volt rokonszenves, abszolút nem volt rokonszenves. Én meg nyilván teljesen érdektelen voltam a számára, pontosabban, amikor kiderült rólam, hogy én a lektorátuson dolgozom, hogy itt van egy fiatal kis srác, aki ott dolgozik, akkor egy pillanatra fontosabbá váltam. Budapest művészeti előadója voltam, és ez iszonyú pénzzel járt, nem nekem természetesen, hanem bizonyos lehetőségem volt beleszólni, hogy Budapesten kik jussanak munkához, pontosabban keresztbe tudtam volna tenni, ha akarok, mint hivatalnok, ha elsikkasztok papírokat, nem utalok időben, kihúzok neveket, sugalmazok a zsűrinek, hisz végeredményben én is rendes zsűritag voltam. Hivatalnok, aki bizonyos helyzetekben segíteni tudtam, neki talán kevésbé, inkább a „rendes fiúknak”; Erdély annak a szélén működött, ahol egyáltalán működnie lehetett. S attól, hogy ő ezt tudta, fontosabbá váltam, mint az átlag tisztviselők, és ezt én is éreztem.
Amikor én onnan elmentem kiadóba dolgozni, a viszonyunk is jobb lett, nem mondhatom, hogy a belső köreihez tartoztam volna, egyszerűen lusta is voltam, meg nem is volt annyira rokonszenves, hogy én őhozzá sokat járjak, egy csomó dolgot nem értettem, amit mond, egyszerűen azt éreztem, hogy én vagy át vagyok verve, vagy én nagyon hülye vagyok, mert nem értem. Aztán a hetvenes évek végén, úgy ’77–78 táján rájöttem a trükkökre – a Nagy Gyűjtögető attitűdjére például –, és akkor kezdtem megszeretni Erdélyt, annyira, hogy amikor a Fészekben egy önarckép-kiállítást rendeztem ’80-ban vagy ’81-ben Egoland Art címmel, akkor a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy őt is meghívtam, mire a Fészek igazgatója üzent, hogy ha Erdély is szerepel, akkor nincs kiállítás. Pedig nem volt ebben a kiállításban semmi politika, egyszerűen Erdély ennyire irritatív elem volt az igazgatónak. Aztán végül mégis ott volt Erdély, és mégis megnyílt a kiállítás. És akkortájt elkezdtem Erdélyt… hogy mondjam… a szó legszorosabb értelmében megszeretni. Nem véletlen, hogy onnantól kezdve lett nekem Miklós. Addig az Erdély. Ő tudta, hogy énbelőlem nem lesz tanítványa, se famulusa, se egy Eckermann, de megérezte, hogy van valami affinitás, nem benne énirántam, hanem bennem őiránta, amiben nyilván benne volt a zsidóság meg egy csomó minden más is. Úgyhogy ahogy ő öregedett, és ment a betegség felé, amiről én persze semmit nem tudtam, én egyre jobban bírtam, és ha nem is jártam hozzá, de kéthavonta egyszer fölmentem a Virágárok utcába, ahol lakott, vagy találkoztunk a Kossuth Klubban, és ahogy elment mellettem, vállveregetve röfögött valamit, én meg állati nyegle és pimasz módon valamit visszavágtam, de közben éreztük, hogy azért van valami, nem barátság, arról szó sincs, de rokonszenv. És ’84-ben, amikor Miklós az hiszem, már beteg volt, elvittem hozzá egy müncheni galeristát, aki venni akart tőle valamit. Én tolmácsoltam a palinak három vagy négy napon át, és a vége az lett, hogy már nem is tolmácsoltam egy csomó dolgot, amit nem is tudtam meg nem is akartam volna lefordítani, hanem csak mi ketten beszélgettünk.
A temetése aztán olyan volt nekem, mintha egy rokonomat temették volna. Abszolút nem éreztem, hogy ez egy kollégám volt, vagy egy jó ismerősöm, hanem rokoni érzelmek voltak bennem, és ugyan nem tudok sírni, de ott egyszerűen azt éreztem, hogy nem lenne számomra meglepetés, hogyha én itt egy jót sírnék. Erdély számomra sokkal ambivalensebb figura, minthogy egyszerűen azt mondjam: a legnagyobb magyar művész. Ilyeneket én nem nagyon bírok mondani, de azt éreztem, hogy valami rendes nagy veszteség érte a magyar kultúrát. Így hát az én viszonyom egy fordított viszony volt őhozzá, mint általában, nekem meg kellett valóban ismerni, és épp a bűvkörében, a hírében, a nagy anekdotafüzérben eltűnő figurával szemben kellett megtapasztalnom, hogy milyen is. Szóval nekem nem kiábrándulni kellett belőle, hanem beábrándulni.
- Erdély Miklós [5]