Egy évvel ezelőtt az alig fél éve hivatalban lévő kormány két figyelmeztetést kapott „a néptől” gyorsan, egymás után. Az első a helyhatósági választás volt, ahová „a nép” már csak vonakodva ment el, s aztán elsöprően leszavazta a kormánypártokat, de igen jelentősen, sajnos, az egész többpárti parlamenti rendszert; a második a taxisblokád.
Mi rokonszenveztünk – mit tagadjuk – ezzel az országos méretű polgári engedetlenséggel. Lenyűgözött, ahogyan a lakosság a fővárosban és vidéken derűsen tudomásul vette a kényelmetlenséget, s megtalálta a szolidaritás kifejezésének formáit, mintha végre anyanyelvén beszélne. Imponált a biztonság, amellyel a torlaszépítők nagyon kevés tévedéssel tudták rangsorolni, hogy mi a fontos, a fontosabb, és mi nem az: hogy átengedték az orvost, a kenyereskocsit, a temetési menetet, de feltartóztatták a követelőző haszonért futókat (nem mintha az egyéni haszon hajszolása nem lenne tiszteletre méltó dolog, csak hát itt sztrájkhelyzet esete forgott fenn). Tiszteletet parancsolt a spontán szervezőkészség, a menet közben kiválasztódó szervezők küzdelme felelősségükkel. (Mert akármilyen rémképeket melengetnek azóta is azok, akik személyes sérelmükként, szeretetlenség-megnyilvánulásként néztek szembe a hatalmas engedetlenséggel: nem volt itt semmiféle előzetes terv és forgatókönyv.) Bizakodással figyeltük, hogy a már megválasztott, de testületként még fel sem állt helyi önkormányzatok milyen talpraesetten gondoskodtak településeik működéséről a rendkívüli helyzetben.
Azt képzeltük, hogy a fél évig csetlő-botló kormányt jobb teljesítményre, a nemzet egésze képviseletének profetikus szerepével birkózó többségi pártot szélesebb konszenzuskeresésre sarkallja majd a figyelmeztetés, az elégedetlenkedő társadalom pedig, tapasztalva saját erejét és gyengeségét, nem utolsósorban a televízión keresztül végigizgult ÉT-tandráma tanulságain okulva lendületesen nekifog érdekképviseletét, a szakszervezeteket megerősíteni.
Tévedtünk. A kormány és az MDF hangadóvá váló körei mást olvastak ki a két figyelmeztetésből. Nem a béke és a megegyezés, hanem az erő politikáját választották. A Belügyminisztérium újra a hatalom kulcstárcája lett, a belügyminiszter a kormány erős embere; az ellenzék pedig szemükben nem a kisebbségben maradt politikai akarat kifejezője, hanem megsemmisítendő ellenség.
A szakszervezeteket nem erősítik a kiszolgáltatott munkavállalók. Nem tudnak megbirkózni az öröklött szakszervezeti struktúrák túlsúlyával, s az érdekvédelem e szerkezet önvédelmében merül ki. Az önkormányzatok a nem rendkívüli szürke napokban elvesztették lendületüket, bénult, zavarodott hónapok következtek, s az amúgy is gyenge választói támogatás felmorzsolódott.
A taxisblokád ígéretei szertefoszlottak, a társadalom kicsike októberi figyelmeztető forradalma szinte észrevétlenül elbukott. Kis, pici forradalom volt, leveréséhez sem kellett idegen hadsereg.
Amikor a társadalmat a hatalom intézményei legyőzik, ellenforradalom következik. Tudják, ez az ellenforradalom, amikor csak a belefáradt kiskatonát (= nép) ítélik el; a parancsnok (= hatalom) ártatlan. Mint a törökbálinti esetnél.
A tavalyi, pici forradalom leverőinek ellenforradalma veszi el tőlünk a mi nagy októberi forradalmunkat, amelynek hőse immár nem Nagy Imre, de még csak nem is Rácz Sándor vagy Pongrátz Gergely, hanem (az egyébiránt tiszteletre méltó) Antall József, Andrásfalvy Bertalan, Boross Péter és Kupa Mihály.
Ajánlott irodalom: Petőfi koszorúi Babits Mihálytól.
- Harmadik oldal [6]