Sajttakarékos egérfogó?
Beszélő: Hosszú ideig szervezted a gyerekek részére kiírt Tervezzünk tárgyakat pályázatot. Milyen reményeink lehetnek? Milyenek a gyerekek által tervezett tárgyak?
Gaul Emil: Noha sok szépet gondolunk a gyerekekről, mégpedig okkal, az igazság az, hogy a gyerekek nem egyszer kicsit konzervatívak, hiszen elképzeléseikre erősen rányomják bélyegüket a szeretett személyek – elsősorban a szülők – várakozásaiban megmutatkozó sémák. Természetes, hogy nem tudják magukat függetleníteni – s erre nincs is igazán szükség – környezetüktől. Az érzékenység megvan bennük és az ész is, fantasztikus ötleteik vannak, elképzeléseiket pedig valahogy meg is tudják fogalmazni. Ezzel nincs is baj. A nehézség ott kezdődik, amikor idáig eljutottak, és az elképzelt tárgyat meg kellene valósítani. Ehhez szakértelem és kitartás kell, és csak akkor sikerülhet, ha a gyereknek segítenek a felnőttek, a szülő, a tanár vagy valaki más. Úgy tűnik, nincsenek ilyen minták.
Beszélő: Ezzel függ össze, hogy megszűnik a pályázat? Miért? Nem sajnálod?
G. E.: Ezzel is, persze jócskán közrejátszottak külső okok is. De talán nem is nagy baj, mert világossá vált, hogy a kérdésnek ez a formája nem otthonos kultúránkban. A kérdésfeltevés pályázatban gyakorolt módja nem illeszkedik a szokásos és iskolákban is forszírozott feladattípusokhoz. A mi pályázatunkra pl. ötletek jöttek, számtalan fantasztikus elképzelés, ám miközben mi tárgyakat kértünk, nem tárgyakat, hanem főként papírkákat kaptunk, amelyeken kis vázlat mellett részletezték, hogy az adott tárggyal mit és hogyan lehet keresni, hogyan lehet meggazdagodni vele.
Beszélő: Mégiscsak működnek a felnőtt minták!
G. E.: Ebben az értelemben feltétlenül, bár bizonyos esetekben jobb lenne, ha nem érvényesülnének a környezeti hatások. Bizarr példát mondok: kaptunk egy alaposan megtervezett egérfogót. A rajztanároknak külön csemege volna e projektumban az ábrázolási konvenciók keveredése. Az ötlet arra épült, hogy a tervező egy sajtdarabbal fölcsalogat az egeret egy libikókára, a libikókáról az egér belezuhan egy szögekkel kivert verembe, miközben a sajtdarab egy kötélen megmarad a következő egér becsapására. A rendkívül praktikus elképzelést horrorba illő leírás egészíti ki.
Valójában azonban a terveket a környezet iránti figyelem és gondoskodás vezeti, melyre az egyik példa az a világító görbe bot, amelyet egy kisfiú tervezett nagymamájának. Jól látható, hogy a tárgyak mennyire magukon viselik társas kapcsolataink jegyeit, az e kapcsolatokban kínálkozó lehetőségeket. Tény azonban, hogy az a problémamegoldó gondolkodás hiányzik, amelyet a pályázat megkövetelt. Mi felnőttek nem tudunk a gyerekeknek követhető mintát adni; mi nem tudjuk a gondjainkat kezelni, következésképpen ők képtelenek másolni. Szóval nincsenek nagybácsik, aki megigazítják a leszakadt hintát, vagy megjavítják azt, ami éppen rossz.
Beszélő: Nem fordítva kellene keresni a megoldást? Hisz nincs is szükség a nagybácsik ügyeskedésére, ha nem romlanak el a hinták?
G. E.: Murphy törvényeit nem Magyarországon fogalmazták meg, noha valóban kérdés, hogy hányszor romlik el, ami el tud romlani. S az is a kultúra függvénye, hogy miként kezeljük a tárgyi világ által szükségszerűen felvetett problémákat. Nyilvánvaló pl., hogy egy vetítő nem vetít, ha előadásra kerül sor. Ez természetes: Murphy-ügy. Kérdés, hogy mire és miképpen rendezkedik be az ember. Nálunk a legjobb, ha a „hájtekes” nyugati készülékek helyett a tili-toli szovjet vetítőt visszük magunkkal, mert annak nincs könnyen romló mechanikája. Jártam egyszer Helsinkiben a Finlandia palotában, ahol a helsinki okmányt készítették. Természetesen ott is elromlott a vetítő. Magyarországon ilyenkor valaki van a teremben, aki ért hozzá, és akkor rögtön elő szalad, zsebében a fázisceruza, és megjavítja a készüléket. Ha nincs ott, nem vetítünk és tudjuk, hogy hol vagyunk. Helsinkiben persze egy kis mikrofonon keresztül beszólnak az ügyeletes szerelőnek, aki nyomban megjelenik, s elkezdi javítani a készüléket. Nálunk persze nem biztos, hogy elég lenne ez a technikai szervezettség. Jól jellemzi a helyzetet, hogy pl. a nagy vasútállomásokon bevezették az elektromos információs táblákat. Ennek ellenére, még ha működnek is ezek a tájékoztató eszközök, felszállás előtt azért többnyire megérdeklődjük egy arra járó vasutastól, hogy jó vonatra szállunk-e.
Deák-téri „bolygókert”
Beszélő: Ezek szerint nem csupán tárgyainknak, hanem nekünk, a tárgyak használóinak is meg kellene változnunk?
G. E.: Mindkettőnek, mert a tárgyi környezet erősen magához idomítja az embereket. Főiskolai hallgatóknak szoktam feladatul adni, hogy rajzolják le a Deák-téri metró aluljáróinak térrendszerét. Bizony alig-alig tudnak megbirkózni e feladattal, s ez nem véletlen. Ebben a labirintusban közlekedve sajátos észjárás alakulhat ki az emberben, amelyet az élet más területein való eligazodásban és tájékozódásban is alkalmaz.
Beszélő: Örökké rossz és még csak nem is szép tárgyak útvesztőiben kell bolyonganunk?
G. E.: Talán nem. Ami a tárgytervezést illeti: szerencsére azért léteznek a gazdaságban és a kultúrában is a józanság szigetei, amelyek kiindulásul szolgálhatnak a kényelmesebb és kellemesebb tárgyi környezet formálásban. Ugyanakkor világos, hogy e környezet soklépcsős döntési folyamatban alakul ki, sok szereplő értő együttműködésére volna szükség. Nagy kérdés, hogy létrejönnek-e a tárgyak megrendelőiben és használóiban azok a gondolkodásbeli és szemléleti formák, amelyek aztán értelmes követelményeket szabnak a tárgyak tervezőinek is. A környezetkultúra széleskörű iskolai oktatásának éppen ezért lehet döntő szerepe.
- Kultúra [5]