Skip to main content

Elefánt a filmiparban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Rekviem egy újságért)


Tudom, az illem azt kívánná, hogy abban a folyóiratban kezdeményezzek vitát, ahol a bírálandó írás megjelent. No de mit tehet az ember, amikor a Világ szerkesztői illegalitásba vonultak, s egyelőre nem tudni, vajon folytatják-e lapjukat szamizdatként vagy sem. Nem vitás, ez az igazi nagy kérdés, és nem az, hogy a kultúra mai helyzetéről készített sorozatuk levegőben marad-e vagy felvehetőek-e azok a szálak, amelyek az SZDSZ-es kulturális vitairat, az „elefánt” nyomán sarjadoztak. Nem elfeledkezve a fő kérdésről, egy liberális lap eltűnéséről, már csak rekviem gyanánt is szabad legyen újólag megpendíteni ezt a kérdést is.

A Világ szeptember 4-iki számában nyilatkozott az Elefánt a porcelánboltban című gyűjtemény filmes tanulmányának egyik szerzője, Simó Sándor, akit Szőnyei Tamás, a film értő publicistája úgy mutat be, mint „a liberalizmussal rokonszenvező, de az SZDSZ politikájának számos elvével vitatkozó, független szakembert”. Hogy okkal-joggal független-e a Hunnia Stúdióvállalat igazgatója, a veterán állami hivatalnok (Simó Sándor – Herskó János és Bacsó Péter példáját követve – a rendezők közül harmadikként, már 1975-ben igazgatóhelyettes volt az időközben stúdióvá „lefokozott”, majd 1987-ben újra önálló vállalattá alakított Hunniánál), azt most ne firtassuk. A lényeg ugyanis az, hogy 1971 óta, amikor is jegyet váltottam a film ledér múzsájával, számomra nyilvánvaló volt, hogy arra figyelni kell, amit Simó Sándor mond. Sohasem a vitathatatlan guru szólalt meg az ő hangján, hanem – ez még szebb! – a korszellem, amely oly sok kacskaringón át most az SZDSZ-szel szimpatizáló „független szakértőként” kívánkozott ki belőle.

Levendulaillatú gondolatok

A korszellem: szomorú, mi több világfájdalmas. Simó Sándor körülhordozza pillantását, s a jelen számára sivár. A filmesek szabadsága az egeket ostromolja, és a filmesek félelme zsigeri fájdalmakat okoz. Azt tapasztalom nála is, mint nem egy művésznél, fél attól, hogy ha elengedi az állam kezét, akkor ott marad egyedül a kulturális értékek piacán; azon a piacon, amin vélhetőleg ő és nemzedéke (lásd „kereskedelmi célzatú” filmjeik, koprodukciós vállalkozásaik kudarcát) csak veszteni tud.

Ezt bevallani roppant nehéz, ehelyett, Szőnyei Tamás empatikus közreműködésével, hihetetlenül konzekvensnek ható – ám a múlt levendulaillatával kábító – gondolkodásmód sejlik ki a „független szakértő” szavaiból. A kiindulás – természetesen – a múlt:

1. „a rengeteg rossz alkotás ellenére a magyar film sikerágazat” – így Simó Sándor. Most ne szóljunk a sikerekről. Igaz, egyszer megérne egy misét annak elemzése, hogy miként születtek a sikerek, vajon a rendszer révén vagy ellenére, vajon a film segítségével kapott legitimációs presztízs és a filmek („érted haragszom, nem ellened”) kritikai éle között milyen viszony állt fenn. Vajon miért mondotta nem egy rendezőnk, hogy külföldön inkább a rendszer híve, mint idehaza? Inkább kérdezzük meg, miért is született a sok rossz film? Vélhetőleg azért, mert az „államilag biztosított pénz szétosztása államilag alapított és felügyelt vállalatok között érdektelenségét szült”. Ha Simó Sándor szakszerűbben akarna fogalmazni, akkor az érdektelenség szót kicserélhetné a „puha költségvetési korlátra”, ha közérthetőbben, akkor a „pazarlás” szóra. De ez meg csak a dolog financiális felülete csupán. Mélyebb megállapításra jutott Kuti Éva és Marschall Miklós 1983-ban a film állami mecenatúrájának átvilágítása közben: szerintük például a filmgyártásban is alkalmazott szisztéma infantilizálta (!) a kultúra (ejtsd melldöngető zöngével) műhelyeit. A kínálat termelése az igények megteremtése nélkül – ez adott lehetőséget a sok nem csupán művészileg sikerületlen, hanem szándékai szerint is elhibázott filmre az egyik oldalon, mértéktelen túlköltekezésre, a „presztízsköltségvetések” megjelenésére a másik oldalon.

2.  A múlt meghaladása (maradjunk szigorúan gazdasági alapon) Simó Sándor szerint a Magyar Mozgókép Alapítvány, amely  az  állami támogatás „bizonyos részét csomagtervek, másik részét egyéni tervek támogatására” fordítja – pályázati úton. Az imént nem véletlenül jött tollamra Marschall Miklós neve. A Magyar Mozgókép Alapítványt megelőző szakmai viták egyik markáns álláspontját ő képviselte egy általános kulturális alapítvány koncipiálásával. Az a tervezet egyértelműen azt célozta, hogy a kultúra finanszírozását leválasszák a minisztériumi bürokráciáról, s olyan szerkezet alakuljon ki, melyben a ráfordítás optimalizációja mellett a művész alkotói szabadsága növekedhessen.

Nemzeti ajándék vagy kölcsön?

A létrejött alapítvány majdnem olyan, mint ahogy azt a tervezet készítője megálmodta. Az a baj, hogy a lényeg hibádzik: cégércsere történt csupán, hiszen a létező állami stúdióvállalatok mint hajdanán, „csomagtervekre” kapnak dotációt, s lehetőség van, mint régen „egyéni tervek” támogatására is. Summa summárum: nem dőlt el az a fontos kérdés, hogy az állami támogatás mely részben az adófizetők nemzeti ajándéka, s mely részben kölcsön, amit illendő visszafizetni. Az már csak vitézkötés a mentén, hogy az alapítvány – megvizsgálván a filmek előkészítettségét (!), ahogy azt az alapítvány titkára, a hajdani cenzor (Kőhalmi Ferenc), egyébként a minisztérium Film- és Video Főosztályának vezetője nyilatkozta – szerződést köt a stúdióval a pénz felhasználásáról, és ezzel oda-vissza lefedezésre kerül a felhasználók alapította és „kurátolta” alapítvány pénzforgalma. Azt hiszem ez a kérdés veleje.

3. Nyilvánvaló: a magyar kultúra finanszírozása (most tekintsünk el a mértéktől) állami kötelezettség. Ez azonban nem jelenti azt – lévén a forrás az adózó polgár pénze –, hogy azon az állam tulajdont szerez, és mint saját birtokát igazgatja, nevelgeti, hasonítja saját képére. Holott Simó Sándor ezt a következtetést vonja le abból, hogy az állam finanszírozza – akár az alapítvány közrejöttével is – a filmipart. Úgy gondolja, hogy a mecénás tulajdont szerez, és a jelenlegi struktúra privatizációja úgy megy végbe, hogy „mivel magyar filmgyártás elképzelhetetlen állami támogatás nélkül, jogos”, ha az állam 40-50 százalékos tulajdoni részt kap a privatizált vállalatokból, és tulajdonát – mint valami holdingra – az alapítványra bízza. S ki társul az államhoz? Simó Sándor szerint nem kétséges, hogy a stúdiókhoz kötődő 30-40 alkotótárs lenne 40-50 százalékos tulajdonrész fejében, ha a gáláns partner őket mint „szellemi apportot” elismerné. Ez minden filmes vágya: a „szürkeállományt” tulajdonrészként elismertetni. Amit a hatályos jog el is tud képzelni, bár csak „csereszabatosan”. A szellemi apport bármelyik pillanatban, ha a tulajdonosok úgy akarják (lásd: állam) pénzbefizetési kötelezettséggé válik, és akkor jöhet mindenkihez a végrehajtó… Simó Sándor érzi, hogy privatizációs ötlete a fikciók világát súrolja, épp ezért megfejeli ötletét azzal, hogy megengedni, a maradék 10-20 százalékot, „a filmgyártás iránt érdeklődő, azzal valamiképp érintkező iparvállalatok, pénzintézetek” vásárolhassák meg (erősítve – gondolom – az állami jelleget).

Ezt privatizációnak nevezni: játék a szavakkal. Ami mögötte van azonban a kemény valóság. A gondolatok gyártása arra irányul, hogy az évtizedes és folyamatosan reformált, az épp ilyenné tett struktúra, amely lehetőséget adott a filmrendezők egy csoportjának, hogy a filmkészítési lehetőségeket kézben tartva megmaradjon. Elfogadható (sőt, hasznos) ennek érdekében a liberális „gyenge állam” eszméje is, csak maradjon meg az állami/hatósági filmgyártás, amely úgymond piacfüggetlenné tette ezt a jelentős „sikerágazatot”.

Görcsös ragaszkodás és bő ima

De vajon miért is kellene privatizálni a magyar filmgyártást? Miért kellene kitenni az isten kalapjának bokrétáját a piac ítéletének? Nem, ezek a kérdések korántsem viccesek. Az ilyen kérdéseket mértékadó filmesek azért szokták megfogalmazni, mert képtelenek kivetkőzni abból az agyrémből, hogy az állami = hivatalos, „közhasznú”, presztízsértékű, a privát = gyanús, magánérdekű, „maffiózó”. Miért ez a görcsös ragaszkodás az alacsony fizetésekhez és közhivatalnoki nyugdíjakhoz? Amire egyébként, mint hírlik, a filmgyártó bázis csődje miatt, az alapítvány vállalt garanciát, fizetve a Mafilm helyett a korengedménnyel nyugdíjba vonult művészek miatt a társadalombiztosítással szembeni kötelezettséget. Igaz lenne vajon az a vélekedés, hogy voltaképp nemzedéki kérdésről van szó, vagyis hogy Simó Sándornak és nemzedékének csak néhány éve van hátra a nyugdíjig, és addig akarják kihúzni a struktúra átalakítását. Nem mondom, tetszetős, bár biztos, többről van szó, mint az egyébként lehetetlenül alacsony fizetések után képződő nyugdíjról. A több: ismét a félelem. Természetesen ez a félelem nem csupán egzisztenciális; félelem a demokrata = kultúrálatlan kor művészetellenességétől. Emlékezzünk csak rá, hogy festette le Mikszáth Kálmán az Új Zrínyiászban a demokratát: körme alatt föld van és haja zsíros. Bizony a kultúra üldöztetésének fedője alatt termékeny talajra hullottak a művészet arisztokratizmusának magvai. Nem véletlenül: az üldözött művész státusa is több privilégiumot tartalmazott, mint a privát szférában (kényszerűen a törvényesség határán) tevékenykedő vállalkozóé. Most meg… „a vállalkozók mentik meg Magyarországot” hallik mindenfelől, s a művészet váteszei (többnyire amatőr) politikusként vélnek szolgálatot tenni a köznek.

5. „Csak ne változzon semmi!” – kel hő ima sokak ajkán a filmgyártás környékén. Ez a taktika sokáig bevált. Egy-egy veterán rendező számára a kulturális miniszterek úgy jelenhetnek meg mint III. Richárdnak a bosworthi csata előestéjén az árnyak. Révai, Darvas, Ilku, Orbán, Nagy, Pozsgay, Köpeczi, Czibere, Glatz (ne sértődjön meg senki, ha valakit véletlenül kihagytam a sorból) mind azzal kezdték, hogy „átszervezték” a filmgyártást, amely a lázas alakítgatásukat mindegyre kiheverte. Miért lenne most is másként? Ez a taktika ismerhető fel abban, hogy a MAFILM válságának megoldását kebelbélire (egy veterán hangmérnökre) bízta a minisztérium – pályázat meghirdetése helyett. De ugyanígy – a Dialóg Stúdióvállalat élére – pályázat mellőzésével – egy derék (gazdasági és művészmenedzselési kérdésekben meglehetősen kezdő) rendezőt nevezett ki.

Felügyelő és jóbarát

Noha a megoldást – s itt van a dolog drámai mélysége – Simó Sándor pontosan tudja. Nem tehetem, hogy ne idézzem Voltaire csodálatos megfogalmazását az agy és szív viszonyáról: „Amikor már nincsen fejed, nem gondolkodol – akkor hát mi az oka, hogy szíved akkor is érez, amikor kitépik mellkasodból?” A kitépett szív, a filmgyártásért érzett igaz aggodalom (meg az önérzet is) azt dobogja: „Míg egy amerikai producer egyszerre általában egyetlen filmbe fekteti minden energiáját, a mi csekély létszámú stúdióink egy időben akár hat-nyolc játékfilmmel is foglalkoznak, ami elméleti lehetetlenség. Már ez önmagában elégséges érv lenne a szisztéma megváltoztatására.”

6. De a szisztéma nem változik… Talán túlságosan kézenfekvő megoldás. Például Görögországban (méretarányos hasonlatként) is feltalálták. A költségvetési intézményként működő „filmközpontot”, mely a privát producereknek egyedi javaslatait kölcsön és/vagy nemzeti ajándék konstrukcióban – nyílt szabályok alapján – finanszírozza, továbbá menedzseli a görög film hazai és külföldi megjelenését stb. Ebben a konstrukcióban hol marad az állam, a minisztérium? A lehető legkedvezőbb pozícióban. Főszerepet játszik abban, hogy a költségvetési törvény filmrovata évenként bővüljön (tekintettel azokra az eredményekre, amelyek a hazai és külföldi hírnév gyarapodásában öltenek testet). S mivel nem játékos (akié a labda is) a filmgyártás pályáján, ezért teljes súlyával képviselheti – az adófizető polgárt. Az ő nevében ellenőrzi és felügyeli a pénzek optimális felhasználását s lehet jó szívvel, igen, jó szívvel a „szőrösszívű” producerek „hatalmát” nyögő alkotóknak a (kitüntetéseket osztó) barátja. Ami persze nem akadályozza meg abban, hogy ne mérlegelje – ez a film nagysága és nyomora! – az adott mű milyen azonnali hatást ér el. Mert bizony ez iszonyú: a filmnek sorsa a valamiféle azonnali hatás. A könyveknek a poros polcokon a feltámadásra több reményük van mint a légkondicionált archívumi raktárakban dobozolt (és a dobozban is romló!) filmeknek.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon