Tudom, az illem azt kívánná, hogy abban a folyóiratban kezdeményezzek vitát, ahol a bírálandó írás megjelent. No de mit tehet az ember, amikor a Világ szerkesztői illegalitásba vonultak, s egyelőre nem tudni, vajon folytatják-e lapjukat szamizdatként vagy sem. Nem vitás, ez az igazi nagy kérdés, és nem az, hogy a kultúra mai helyzetéről készített sorozatuk levegőben marad-e vagy felvehetőek-e azok a szálak, amelyek az SZDSZ-es kulturális vitairat, az „elefánt” nyomán sarjadoztak. Nem elfeledkezve a fő kérdésről, egy liberális lap eltűnéséről, már csak rekviem gyanánt is szabad legyen újólag megpendíteni ezt a kérdést is.
A Világ szeptember 4-iki számában nyilatkozott az Elefánt a porcelánboltban című gyűjtemény filmes tanulmányának egyik szerzője, Simó Sándor, akit Szőnyei Tamás, a film értő publicistája úgy mutat be, mint „a liberalizmussal rokonszenvező, de az SZDSZ politikájának számos elvével vitatkozó, független szakembert”. Hogy okkal-joggal független-e a Hunnia Stúdióvállalat igazgatója, a veterán állami hivatalnok (Simó Sándor – Herskó János és Bacsó Péter példáját követve – a rendezők közül harmadikként, már 1975-ben igazgatóhelyettes volt az időközben stúdióvá „lefokozott”, majd 1987-ben újra önálló vállalattá alakított Hunniánál), azt most ne firtassuk. A lényeg ugyanis az, hogy 1971 óta, amikor is jegyet váltottam a film ledér múzsájával, számomra nyilvánvaló volt, hogy arra figyelni kell, amit Simó Sándor mond. Sohasem a vitathatatlan guru szólalt meg az ő hangján, hanem – ez még szebb! – a korszellem, amely oly sok kacskaringón át most az SZDSZ-szel szimpatizáló „független szakértőként” kívánkozott ki belőle.
Levendulaillatú gondolatok
A korszellem: szomorú, mi több világfájdalmas. Simó Sándor körülhordozza pillantását, s a jelen számára sivár. A filmesek szabadsága az egeket ostromolja, és a filmesek félelme zsigeri fájdalmakat okoz. Azt tapasztalom nála is, mint nem egy művésznél, fél attól, hogy ha elengedi az állam kezét, akkor ott marad egyedül a kulturális értékek piacán; azon a piacon, amin vélhetőleg ő és nemzedéke (lásd „kereskedelmi célzatú” filmjeik, koprodukciós vállalkozásaik kudarcát) csak veszteni tud.
Ezt bevallani roppant nehéz, ehelyett, Szőnyei Tamás empatikus közreműködésével, hihetetlenül konzekvensnek ható – ám a múlt levendulaillatával kábító – gondolkodásmód sejlik ki a „független szakértő” szavaiból. A kiindulás – természetesen – a múlt:
1. „a rengeteg rossz alkotás ellenére a magyar film sikerágazat” – így Simó Sándor. Most ne szóljunk a sikerekről. Igaz, egyszer megérne egy misét annak elemzése, hogy miként születtek a sikerek, vajon a rendszer révén vagy ellenére, vajon a film segítségével kapott legitimációs presztízs és a filmek („érted haragszom, nem ellened”) kritikai éle között milyen viszony állt fenn. Vajon miért mondotta nem egy rendezőnk, hogy külföldön inkább a rendszer híve, mint idehaza? Inkább kérdezzük meg, miért is született a sok rossz film? Vélhetőleg azért, mert az „államilag biztosított pénz szétosztása államilag alapított és felügyelt vállalatok között érdektelenségét szült”. Ha Simó Sándor szakszerűbben akarna fogalmazni, akkor az érdektelenség szót kicserélhetné a „puha költségvetési korlátra”, ha közérthetőbben, akkor a „pazarlás” szóra. De ez meg csak a dolog financiális felülete csupán. Mélyebb megállapításra jutott Kuti Éva és Marschall Miklós 1983-ban a film állami mecenatúrájának átvilágítása közben: szerintük például a filmgyártásban is alkalmazott szisztéma infantilizálta (!) a kultúra (ejtsd melldöngető zöngével) műhelyeit. A kínálat termelése az igények megteremtése nélkül – ez adott lehetőséget a sok nem csupán művészileg sikerületlen, hanem szándékai szerint is elhibázott filmre az egyik oldalon, mértéktelen túlköltekezésre, a „presztízsköltségvetések” megjelenésére a másik oldalon.
2. A múlt meghaladása (maradjunk szigorúan gazdasági alapon) Simó Sándor szerint a Magyar Mozgókép Alapítvány, amely az állami támogatás „bizonyos részét csomagtervek, másik részét egyéni tervek támogatására” fordítja – pályázati úton. Az imént nem véletlenül jött tollamra Marschall Miklós neve. A Magyar Mozgókép Alapítványt megelőző szakmai viták egyik markáns álláspontját ő képviselte egy általános kulturális alapítvány koncipiálásával. Az a tervezet egyértelműen azt célozta, hogy a kultúra finanszírozását leválasszák a minisztériumi bürokráciáról, s olyan szerkezet alakuljon ki, melyben a ráfordítás optimalizációja mellett a művész alkotói szabadsága növekedhessen.
Nemzeti ajándék vagy kölcsön?
A létrejött alapítvány majdnem olyan, mint ahogy azt a tervezet készítője megálmodta. Az a baj, hogy a lényeg hibádzik: cégércsere történt csupán, hiszen a létező állami stúdióvállalatok mint hajdanán, „csomagtervekre” kapnak dotációt, s lehetőség van, mint régen „egyéni tervek” támogatására is. Summa summárum: nem dőlt el az a fontos kérdés, hogy az állami támogatás mely részben az adófizetők nemzeti ajándéka, s mely részben kölcsön, amit illendő visszafizetni. Az már csak vitézkötés a mentén, hogy az alapítvány – megvizsgálván a filmek előkészítettségét (!), ahogy azt az alapítvány titkára, a hajdani cenzor (Kőhalmi Ferenc), egyébként a minisztérium Film- és Video Főosztályának vezetője nyilatkozta – szerződést köt a stúdióval a pénz felhasználásáról, és ezzel oda-vissza lefedezésre kerül a felhasználók alapította és „kurátolta” alapítvány pénzforgalma. Azt hiszem ez a kérdés veleje.
3. Nyilvánvaló: a magyar kultúra finanszírozása (most tekintsünk el a mértéktől) állami kötelezettség. Ez azonban nem jelenti azt – lévén a forrás az adózó polgár pénze –, hogy azon az állam tulajdont szerez, és mint saját birtokát igazgatja, nevelgeti, hasonítja saját képére. Holott Simó Sándor ezt a következtetést vonja le abból, hogy az állam finanszírozza – akár az alapítvány közrejöttével is – a filmipart. Úgy gondolja, hogy a mecénás tulajdont szerez, és a jelenlegi struktúra privatizációja úgy megy végbe, hogy „mivel magyar filmgyártás elképzelhetetlen állami támogatás nélkül, jogos”, ha az állam 40-50 százalékos tulajdoni részt kap a privatizált vállalatokból, és tulajdonát – mint valami holdingra – az alapítványra bízza. S ki társul az államhoz? Simó Sándor szerint nem kétséges, hogy a stúdiókhoz kötődő 30-40 alkotótárs lenne 40-50 százalékos tulajdonrész fejében, ha a gáláns partner őket mint „szellemi apportot” elismerné. Ez minden filmes vágya: a „szürkeállományt” tulajdonrészként elismertetni. Amit a hatályos jog el is tud képzelni, bár csak „csereszabatosan”. A szellemi apport bármelyik pillanatban, ha a tulajdonosok úgy akarják (lásd: állam) pénzbefizetési kötelezettséggé válik, és akkor jöhet mindenkihez a végrehajtó… Simó Sándor érzi, hogy privatizációs ötlete a fikciók világát súrolja, épp ezért megfejeli ötletét azzal, hogy megengedni, a maradék 10-20 százalékot, „a filmgyártás iránt érdeklődő, azzal valamiképp érintkező iparvállalatok, pénzintézetek” vásárolhassák meg (erősítve – gondolom – az állami jelleget).
Ezt privatizációnak nevezni: játék a szavakkal. Ami mögötte van azonban a kemény valóság. A gondolatok gyártása arra irányul, hogy az évtizedes és folyamatosan reformált, az épp ilyenné tett struktúra, amely lehetőséget adott a filmrendezők egy csoportjának, hogy a filmkészítési lehetőségeket kézben tartva megmaradjon. Elfogadható (sőt, hasznos) ennek érdekében a liberális „gyenge állam” eszméje is, csak maradjon meg az állami/hatósági filmgyártás, amely úgymond piacfüggetlenné tette ezt a jelentős „sikerágazatot”.
Görcsös ragaszkodás és bő ima
De vajon miért is kellene privatizálni a magyar filmgyártást? Miért kellene kitenni az isten kalapjának bokrétáját a piac ítéletének? Nem, ezek a kérdések korántsem viccesek. Az ilyen kérdéseket mértékadó filmesek azért szokták megfogalmazni, mert képtelenek kivetkőzni abból az agyrémből, hogy az állami = hivatalos, „közhasznú”, presztízsértékű, a privát = gyanús, magánérdekű, „maffiózó”. Miért ez a görcsös ragaszkodás az alacsony fizetésekhez és közhivatalnoki nyugdíjakhoz? Amire egyébként, mint hírlik, a filmgyártó bázis csődje miatt, az alapítvány vállalt garanciát, fizetve a Mafilm helyett a korengedménnyel nyugdíjba vonult művészek miatt a társadalombiztosítással szembeni kötelezettséget. Igaz lenne vajon az a vélekedés, hogy voltaképp nemzedéki kérdésről van szó, vagyis hogy Simó Sándornak és nemzedékének csak néhány éve van hátra a nyugdíjig, és addig akarják kihúzni a struktúra átalakítását. Nem mondom, tetszetős, bár biztos, többről van szó, mint az egyébként lehetetlenül alacsony fizetések után képződő nyugdíjról. A több: ismét a félelem. Természetesen ez a félelem nem csupán egzisztenciális; félelem a demokrata = kultúrálatlan kor művészetellenességétől. Emlékezzünk csak rá, hogy festette le Mikszáth Kálmán az Új Zrínyiászban a demokratát: körme alatt föld van és haja zsíros. Bizony a kultúra üldöztetésének fedője alatt termékeny talajra hullottak a művészet arisztokratizmusának magvai. Nem véletlenül: az üldözött művész státusa is több privilégiumot tartalmazott, mint a privát szférában (kényszerűen a törvényesség határán) tevékenykedő vállalkozóé. Most meg… „a vállalkozók mentik meg Magyarországot” hallik mindenfelől, s a művészet váteszei (többnyire amatőr) politikusként vélnek szolgálatot tenni a köznek.
5. „Csak ne változzon semmi!” – kel hő ima sokak ajkán a filmgyártás környékén. Ez a taktika sokáig bevált. Egy-egy veterán rendező számára a kulturális miniszterek úgy jelenhetnek meg mint III. Richárdnak a bosworthi csata előestéjén az árnyak. Révai, Darvas, Ilku, Orbán, Nagy, Pozsgay, Köpeczi, Czibere, Glatz (ne sértődjön meg senki, ha valakit véletlenül kihagytam a sorból) mind azzal kezdték, hogy „átszervezték” a filmgyártást, amely a lázas alakítgatásukat mindegyre kiheverte. Miért lenne most is másként? Ez a taktika ismerhető fel abban, hogy a MAFILM válságának megoldását kebelbélire (egy veterán hangmérnökre) bízta a minisztérium – pályázat meghirdetése helyett. De ugyanígy – a Dialóg Stúdióvállalat élére – pályázat mellőzésével – egy derék (gazdasági és művészmenedzselési kérdésekben meglehetősen kezdő) rendezőt nevezett ki.
Felügyelő és jóbarát
Noha a megoldást – s itt van a dolog drámai mélysége – Simó Sándor pontosan tudja. Nem tehetem, hogy ne idézzem Voltaire csodálatos megfogalmazását az agy és szív viszonyáról: „Amikor már nincsen fejed, nem gondolkodol – akkor hát mi az oka, hogy szíved akkor is érez, amikor kitépik mellkasodból?” A kitépett szív, a filmgyártásért érzett igaz aggodalom (meg az önérzet is) azt dobogja: „Míg egy amerikai producer egyszerre általában egyetlen filmbe fekteti minden energiáját, a mi csekély létszámú stúdióink egy időben akár hat-nyolc játékfilmmel is foglalkoznak, ami elméleti lehetetlenség. Már ez önmagában elégséges érv lenne a szisztéma megváltoztatására.”
6. De a szisztéma nem változik… Talán túlságosan kézenfekvő megoldás. Például Görögországban (méretarányos hasonlatként) is feltalálták. A költségvetési intézményként működő „filmközpontot”, mely a privát producereknek egyedi javaslatait kölcsön és/vagy nemzeti ajándék konstrukcióban – nyílt szabályok alapján – finanszírozza, továbbá menedzseli a görög film hazai és külföldi megjelenését stb. Ebben a konstrukcióban hol marad az állam, a minisztérium? A lehető legkedvezőbb pozícióban. Főszerepet játszik abban, hogy a költségvetési törvény filmrovata évenként bővüljön (tekintettel azokra az eredményekre, amelyek a hazai és külföldi hírnév gyarapodásában öltenek testet). S mivel nem játékos (akié a labda is) a filmgyártás pályáján, ezért teljes súlyával képviselheti – az adófizető polgárt. Az ő nevében ellenőrzi és felügyeli a pénzek optimális felhasználását s lehet jó szívvel, igen, jó szívvel a „szőrösszívű” producerek „hatalmát” nyögő alkotóknak a (kitüntetéseket osztó) barátja. Ami persze nem akadályozza meg abban, hogy ne mérlegelje – ez a film nagysága és nyomora! – az adott mű milyen azonnali hatást ér el. Mert bizony ez iszonyú: a filmnek sorsa a valamiféle azonnali hatás. A könyveknek a poros polcokon a feltámadásra több reményük van mint a légkondicionált archívumi raktárakban dobozolt (és a dobozban is romló!) filmeknek.
- Kultúra [6]