Soha többet pártot, soha többet politikát! – ettől a szent esküvéstől zengett anno ’89-ben a vállalatvezetők és vállalkozók kara. Erre az időszakra esik, hogy a potenciális újtőkés réteg egyik szárnya – az államigazgatásból és a széthulló nagyvállalatokból idejekorán kilépő szakértők és menedzserek – látványosan szakítanak az MSZMP-vel, sőt azt bizonygatják: kötődésük korábban is csupán formális volt.
„Én nem politizálok, üzletember vagyok”
A hagyományos vállalkozásokat tömörítő érdekképviseletek éppúgy, mint a nagyipart tömörítő MGK – ugyancsak hátraarcot csinál. Tárgyaltak ugyan az átmenet Németh-kormányával, de már nem kötöttek alkukat. Ugyanis felismerték: most éppen (még?, már?) nincs miről egyezkedni. Ez az az időszak, amikor minden magára valamit is adó hírlapíró azzal a tapintatlannak tetsző kérdéssel zárja a beszélgetést, hogy vállalkozó partnere politikai rokon-, illetve ellenszenvei iránt érdeklődik. A válasz az esetek túlnyomó többségében ugyanaz: „Kérem, én nem politizálok, én üzletember vagyok.”
1990 legelejére már némileg változik a kép. A privatizáció előszele által megcsapott nagyvállalati másodvezető vonal és a magánvállalkozók középerős tőkével rendelkező csoportja megjelenik a nagy pártok holdudvarában. Egyelőre mint szakértő. A politikai háttértámogatásukat elveszített nagy szakmai érdekképviseletek – így a Kamara, a TOT, a SZÖVOSZ, az OKISZ – elbizonytalanodnak: változatlan formában nem találnak lobby-partnerre egyetlen pártban sem, míg az újonnan szerveződő magánkamarák, alkalmi érdekszövetségek eleve valamelyik politikai erőcsoport védőernyője alá húzódnak. A politikai és az érdekképviseleti szerep teljes összekeveredését mutatja a hamvába holt Vállalkozók Pártjának színre lépése, majd a választási kudarc után teljes háttérbe szorulása. (Igaz, újabban már a Jurta Színház környékén tűntek fel…)
A tavalyi év – kora tavasztól őszig terjedő szakasza – a szabadság pillanatát adja a gazdaság különböző szereplőinek. Miután a parlament, a kormánykoalíció önmagával volt elfoglalva – időlegesen – „nem szólt bele” a gazdaságba. Pártatlan szakértők szerint ez volt a fő mozgatórugója annak, hogy az elmúlt évben nemcsak talpon maradt a magyar gazdaság, hanem relatív sikereket is felmutatott a piacváltásban, alkalmazkodásban.
Az újtőkés osztály? csoport? réteg?
A rövid lélegzetű interregnum alatt hihetetlen gyorsasággal épültek ki az újtőkés osztály? csoport? réteg? hadállásai. Az első a nagyvállalatokból kiemelt külföldi, vagy hazai magántőkével párosuló társaságok vezetőinek – „átmentőknek” nevezett – tábora adja. Ők továbbra is deklaráltan távol tartják magukat a napi politizálástól, miközben – informális kapcsolataik révén – puhatolózni kezdenek a koalíció pártjainál: milyen „gesztusokra” tartanának igényt? A második csoport a 80-as évek elején magán- vagy társas vállalkozásokba kezdett, s az évtized végére már szerteágazó vállalkozásbirodalommal rendelkező, jelentős tőkeerővel rendelkezőkből alakul. Fő képviselői közel ülnek ugyan a tűzhöz – Palotás János, a VOSZ elnöke az MDF elnökségének tagja stb. –, ám az újtőkés „társadalom” – ekkor még – direkt módon nem folytat párbeszédet a hatalommal. A harmadik csoport szociológiailag a legvegyesebb: ide tartoznak a hajdani kisiparosok, kiskereskedők „túlélői”, a „butikosok”; a kereskedelmi és vendéglátó-ipari tőke középerős „cápái”; a kormányzati „vállalkozásélénkítés” és a „kárpótlás” szerencselovagjai s az a kényszervállalkozói réteg, amely a munkanélküliség elől menekülve alakít valamilyen társaságot, vesz fel hitelt, kóstolgatja a piacot. Ez a csoport látszólag távol tartja magát a „nagypolitikától”, viszont szoros – s nem feltétlenül jogszerű – kapcsolatot tart fenn az önkormányzatokkal, a pártok helyi képviselőivel. A negyedik csoport az a fiatal, szakértelmiségi réteg, amely főként a bankvilágban, illetve a tanácsadó cégeknél helyezkedik el, részben társtulajdonosként: 1990-ben ők voltak a leginkább intaktak a pártpolitizálástól.
Ki jut a zsírosabb falatokhoz?
1991-re azonban kiderült: a kormánykoalíció – a politikai hatalom gyakorlói – ismét csak „ráültek” a gazdaságra. A gazdaság, a kultúra, a tudomány stratégiai vállalati pontjaira a koalícióhoz közel álló vezetőket neveztek ki. Erőteljesen átpolitizálódott a privatizáció és a szanálás-csődeljárás-felszámolás rendje: az jutott zsírosabb falatokhoz, aki „lojálisnak” mutatkozott a koalícióhoz. Ahogyan a kormányzásban erőteljesebbé váltak a hatalomkoncentráció, a tekintélyelvűség és a paternalizmus új – hárompárti – formái, úgy kezdett ismét egyre erőteljesebben átpolitizálódni a gazdaság vállalati, vállalkozói szereplőinek magatartása is.
A hatalom „kívánságaihoz” való igazodás kényszere a legerőteljesebben a pozícióikban (még) meghagyott nagyvállalati, illetve a privatizáció-köztes állapotában lévő középvállalati vezetőknél érhető tetten. Ez a csoport ma már egyszerre kínálkozik fel a koalíciónak, és keres szövetséget az újtőkés magán-, illetve társasvállalkozói körben. (Ám eddig a legnagyobb „segítséget” a külföldi befektetőktől kapta, amit a privatizációs bevételek elég jól érzékeltetnek.) Egy év alatt sokat vesztett integritásából az újtőkések negyedik – legszabadabbnak tetsző – csoportja. Éppen a privatizáció felülről vezérelt módszerei révén belekényszerültek olyan szerepekbe, amelyek a gazdasági és politikai korrupció határát súrolják. Ezt leginkább a különféle privatizációs listákra való felkerülés lehetőségei mutatják.
Sajátos kettősség jellemzi a kis, kezdő vállalkozások, a kényszervállalkozók és az erősödő verseny révén korábbi kedvező pozícióikból engedni kényszerülő középvállalkozói réteg újabb politikai attitűdjeit, amelyre egyre inkább rátelepszik a részben pártbefolyású maffia. A felszínen a legkülönbözőbb vállalkozói csoportoknál tapasztalni egy általánosságban megfogalmazott ellenérzést a kormányzat gazdaságpolitikájával szemben. Ennek alapvető oka abban kereshető, hogy míg kezdetben minden párt – a kormányzóké és az ellenzéké is – vállalkozásbarát politikát hirdetett, mára kiderült: a kormányzat a gyakorlatban képtelen egyszerre pénzügyi egyensúlyt óvó restriktív és a szerkezetváltást és a növekedést felgyorsító vállalkozásösztönző intézkedések meghozatalára. Pontosabban: ezek jó arányainak összehangolására. (A távlatosabb gazdaságpolitika hiánya éppen abban mutatható ki, hogy az igen széles körű külföldi segélyek és hitelforrások – amelyek zömében a kezdő vállalkozásokat segítenék – mindmáig kihasználatlanok, nem „lehívhatók”.) E tekintetben a mai kabinet ugyanazt a tétova politikát folytatja, mint elődjei, s ez egyaránt elkedvetleníti a kezdő vállalkozókat meg a sokat próbált, a nyolcvanas évek elején induló s mára megerősödött „nemzeti tőkét”. Csalódottságérzetük ugyanarról a tőről fakad: milyen rendszerváltás az, amely nem ad prioritást – azaz: nem kedvezményez, kivételez, nem nyújt előnyt, akár a másik vállalkozó rovására is – az újtőkés rétegnek? Vélt vagy valódi jogaik kiharcolásához – ma még – csak keresik az érdekérvényesítés új formáit, és próbálják a politikai nyomásgyakorlás újabb lehetőségeit.
Strukturálatlan érdekhalmaz: ÉT
Ezek közül a társadalom számára a leginkább ellenőrizhető módon a harc az átalakuló vagy újraszerveződő érdekképviseletekben, illetve az Érdekegyeztető Tanácsban követhető nyomon.
Az ÉT munkaadói oldalán ma kilenc szervezet foglal helyet, amely azonban nem a tőke „lobby-tanácsa”, még csak nem is a tulajdonosok-munkaadók és megbízottjaik laza együttese, hanem önnön legitimitását is megkérdőjelező, egymással rivalizáló strukturálatlan érdekhalmaz. (Hogy mégis viszonylagos sikereket érnek el a tárgyalások során, az a munkavállalói oldal szétesettségének és a kormányzat érdek-képviseleti ügyetlenségének köszönhető.) Ha sorra vesszük ezeket a tömörüléseket, jól látható, hogy szakmai-gazdasági kompetenciájuk és politikai befolyásuk rendkívül eltérő. A mezőgazdasági szférát két szervezet képviseli – a MOSZ és az Agrárkamara –, ám az agrárvilágot érintő fontosabb döntések alakításában nincs szerepük, mert ezek a részint a kisgazdapárt hátterét alkotó Parasztszövetségben, részben a nagyobb mezőgazdasági üzemek érdekeit képviselő Agrárszövetségben dőlnek el. Jelenlétük az ÉT-n csupán arra szorítkozik, hogy e testületek számára visszajelezzenek. Részvételük az egyezkedésben teljesen marginális, s amíg a mezőgazdaságban nem alakulnak ki stabil tulajdonviszonyok, vélhetően az is marad. (Megjegyzem: a kormányzatnak ez a „lebegtetés” rendkívül jól jön, mert így tudnak az ÉT-n belül is jól egyensúlyozni az MDF-kisgazda erőviszonyok között.)
Más szerepelosztásra vállalkozott a kisiparosokat és kiskereskedőket tömörítő IPOSZ, amely egy darabig abban tetszelgett, hogy egyenrangú partnere lehet a VOSZ-nak. Erre utal az a vita, ami a két érdekképviselet között a „Start”-hitel kezelése körül kialakult, s amelynek folyományaként most az IPOSZ önálló bankot alapított. Az IPOSZ sok tekintetben utóvédharcot folytat, hiszen azokat a hagyományos „ezermester” típusú kisiparosokat, kiskereskedőket tömöríti, amelyek ma zömében nem bírják a (tőke)versenyt, s kiszorulnak a piacról, illetve önállóságukat feladva alvállalkozói szerepre kényszerülnek. Gazdasági befolyásuk csökkenését sajátos háttér-politikai kapcsolatokkal kívánják enyhíteni. Különös – helyi – együttműködéseket alakítanak ki a parlamenten kívül rekedt pártokkal. (Ugyanez a politikai holdudvar vonzza a „lumpenproletár” szinonimájaként értelmezhető kényszervállalkozói réteg jelentékeny részét is.)
Ma a munkaadói képviseletek közül három szervezet tekinthető nagyobb politikai befolyásúnak: a VOSZ, a GYOSZ és a Kamara. (A privatizálás alatt lévő vállalatok gyakran mind a háromba belépnek, a „sose lehet tudni” elve alapján.) A VOSZ befolyása főként a külföldi kapcsolatokban erős, amiben közrejátszik Palotás János személyisége is. A VOSZ szívesen lép fel a nemzetközi tárgyalásokon és itthon is, mint az egész magyar vállalkozói réteg képviselője, miközben kiemeli: csak a magánvállalkozókból nőhet ki a valódi nemzeti tőke. Hangsúlyozottan politizál: vállalkozásélénkítésben – kormányon belüli – alternatívát kíván felkínálni a kabinet számára: ezt bizonyítják Palotás költségvetési, adórendészeti, illetve a világkiállítás megrendezése mellett lobbyzó módosító indítványai. Gondolkodás- és magatartásformáit ugyanazok a motívumok befolyásolják, mint például Matolcsy Györgyét. Kalkulál is azzal, hogy ő a koalíció elkövetkező éveinek egyik „befutottja”, s ebben sok lehet az igazság.
„Nagy riválisa”, Széles Gábor azonban újabban rugalmasabban politizál, s ezért gyorsabb sikereket is ér el. Egy év alatt például alapvetően módosította a GYOSZ „filozófiáját”. A tavaly életre hívott szervezet ugyanis a két háború közötti alapelvekre hagyatkozott, s induláskor kizárta soraiból a külföldiekkel társuló cégeket, illetve az állami nagyvállalatokat. Az idén nyáron azonban rajtaütésszerűén megváltoztatták alapszabályukat, s így tagságuk húsz alapítóról három hónap alatt 250 tagra gyarapodott. Ez az expanzió a politikai befolyás alátámasztásául szolgált. Széles megnyerte elképzeléseihez a szövetkezeti ipar szervezeteinek zömét, valamint a gyorsan privatizálható nagyvállalatok közül a műszer- és híradástechnikai ipar, a vegyipar és az alumíniumipar jelentős részét. Ezáltal egyszerre nyitott a külföldi tőke és a menedzseri réteg felé. Egyik célkitűzése, hogy a GYOSZ-t a legerőteljesebb érdekkijáró szervezetté növelje: ennek érdekében például fizetett GYOSZ-tisztviselőkből delegált szakértői irodákat kíván nyitni a gazdasági minisztériumokban, amelyek „véleményeznék” a tárcák törekvéseit. A másik törekvés, hogy a GYOSZ-nak privatizációs funkciókat is „kijárjon”: ugyanazokra a tanácsadói jogosítványokra kíván szert tenni, mint amelyeket a Vagyonügynökség „listás” cégei már megkaptak, s ily módon önmagának, önmagán belül privatizálna – egybe mosva a tulajdonváltást a csődbe jutott vállalatok „megsegítésével”, illetve a felszámolásközi felvásárlással.
Amíg a GYOSZ a „kertek alatt” próbál bejutni a gazdasági centrumokra, a Magyar Gazdasági Kamara „face to face” teszi mindezt. Apparátusa, kapcsolatai és szakismerete révén ma ez a munkaadói szervezet viszi a prímet az ÉT-üléseken, s láthatólag a kormányzati szakapparátus számára is a kamara a legkellemesebb tárgyaló partner. A tulajdonváltás előrehaladtával – feltételezhetően – eltűnnek majd a lényeges érdekkülönbségek a GYOSZ és a Kamara között: az is elképzelhető, hogy összeolvadnak. Ám ma még – vezetőik és tagságuk eltérő politikai motiváltsága okán is – konkurensként lépnek fel egymással szemben. Aki figyeli az egyezkedést, jól láthatja: a szakértelem másfajta lobbyzáshoz vezet, mint a direkt párttakaró-alatti ügyeskedés. Ennek ellenére érdekeik egyre közelebb kerülnek egymáshoz, s ezért gyakori, hogy közösen is lépnek fel egy-egy kormánytervezet bírálatakor, avagy a módosításokat közösen alakítják ki. Ám mivel az ÉT jogosítványai csak igen szűk körben írnak elő konszenzusos döntést, az ÉT – s így a munkaadók szervezetei – többnyire rábólintó-véleményező szerepkörbe szorulnak. Ezt a nemzeti tőke érdekeit egyre artikuláltabban megjelenítő szervezetek keveslik, s ezért – miközben hangsúlyozzák politikai semlegességüket – ki-kilépnek a szabályozott érdekegyeztetés keretei közül. Bele a politikai ingoványba.
Műhisztéria a koalícióban
Ennek a „kilépésnek” a látványos megnyilvánulása volt a nyár közepén három napilapban publikált „Második kiegyezés” című tézisgyűjtemény, amelynek különös pikantériát adott, hogy a szerzőpáros egyik tagja – Széles Gábor – az MDF felső vezetéséhez, míg a másik – Kocsis András – a kisgazdapárt felső vezetéséhez áll közel. A cikket követő „műhisztéria” – az MDF elhatárolódása, majd Kónya Imre dörgedelme, illetve a kisgazdák „tisztogatásra” felszólító határozata – mind csupán a nagyközönségnek szóló színjáték. A kulisszák mögött azonban az érdekeltek pontosan tudják, mi történt: az újtőkés réteg – eddigi pénzügyi támogatásáért – benyújtotta a számlát a mai és számításaik szerint a potenciális hatalomnak. Másként fogalmazva: ezentúl nem alázatos szolgája, hanem aktív formálója kíván lenni a gazdasági – és ebből fakadóan a politikai hatalomgyakorlásnak.
Tekinthető ez első erőpróbának is, amiben van egy furcsa kettős játék. Egyszerre akarják ugyanis az ideologikus politikai gyámkodástól megszabadítani a nemzeti tőke mozgásterét, miközben maguk is különböző „ideológiákat” gyártanak: miért van szükség befolyásuk növelésére – túl a primer gazdasági szférán. A szirénhangok közül most csak arra hivatkozom, amely így érvel: a politikai hatalmat gyakorlók jószándékúak, de nem értenek a gazdasághoz, és a nehézségek egyre inkább a középről jobbra tolják a kormány politikáját. Meg kell hát nyerni, becserkészni – netán megvásárolni – ezt a kemény hangú jobboldalt, hogy irányítani lehessen. Hiszen az ehhez szükséges szakértelem, a kapcsolatrendszer és a tőke a magát nemzeti burzsoáziának tekintő laza vállalkozás-csoportok kezében van. Mindemellett egyfajta nosztalgikus elhivatottságtudatból közvetítő szerepre is vállalkoznak: hozzák-viszik a híreket – s a pénzeket is – a pártok között. Homályosan célozgatva arra is, hogy a tőkének – minden oldalról – kiszámítható politikai partnerekre van szüksége.
Hatalom és tulajdon persze egymást feltételezi. Nem tartom véletlennek, hogy a nemzeti tőke éppen akkor jelentette be igényét a politikai torta nagyobb szeletére, amikor a kormányzaton belül még nem dőlt el a vita: melyik útját is választják a gyors privatizációnak, s kinek a kezében marad a mozgó állami tulajdon kezelői joga. Ehhez az osztozkodáshoz kívánnak maguknak az eddiginél nagyobb politikai befolyást szerezni, tán azért is, hogy a választási ciklus lejártával múlékony parlamenti többséget a gazdasági hatalomban lebetonozzák. S nem eredménytelenül! Legalábbis erre lehet következtetni az újabb nagyobb privatizációs akciók konzorciális jelenlétéből, illetve az MDF-es vállalkozói réteg erőteljesebb szerepvállalásából a Vagyonügynökség igazgatótanácsában.
Ez újabb fontos hídfőállás. Ami nem csupán a privatizálható vállalatok feletti befolyás növelését jelenti, de egyben ahhoz is segítséget ad, hogy lefékezze a nemzeti tőke hátterében sötétlő s egyre baljóslatúbb méreteket öltő fekete gazdaságot. (Nem az állam bevételeit védő-óvó adócsalások ellen akarnak így védekezni, hanem azért kívánnak álljt parancsolni, mert ezek mögött a parlamenten kívüli szélsőségek is megtalálhatók, amelyek az anarchia irányába mutatnak. Ezzel szemben a virulens befolyású nemzeti tőke legfőbb óhaja – legalábbis szeretik ezt állítani – a politikai stabilitás, a társadalmi béke megőrzése. Ezért is kívánják „megszelídíteni” a szélsőségeket, a politikában és a gazdaságban egyaránt. Ugyanakkor azt sem rejtik véka alá: támogatnák az „erős kéz” (gazdaság) politikáját. Amitől már igazán nem esik távol a „kevesebb demokrácia – nagyobb produktivitás” ismerős tézise.
Hol van már a „soha többet politizálást” ’89-es sóhaja. Rég elfedte a burzsoázia diszkrét bája.
- Belföld [6]