Ezelőtt két évvel még véletlenül se merült volna fel bennem, hogy ezt a címben szereplő két fogalmat így, összekapcsolva emlegessem. Akkor még teljesen egyértelmű volt, hogy a vallás Kelet-Európában élesen szemben áll az isten- és embertagadó államhatalommal, s a hívő ember, ha politizálni nem akar, akkor is az ellenzékiek számát gyarapítja. Nem véletlen, hogy a nyílt vallásgyakorlás, a hitvalló életvitel is nyomós ok lehetett Romániában az üldözöttek személyi dossziéjának gyarapítására.
Most, a fordulat után, a vallás – paradox módon – a totalitarizmus újabb változatával találja magát szemben: a kommunista államhatalom ideológiai kizárólagosságát gyorsan felváltotta a „nemzeti egység” mítoszára alapozott totalitarizmus, mely elsősorban az ország hatmilliónyi kisebbségi lakosságára nehezedik, akik ráadásul nemcsak etnikailag, de felekezeti szempontból is zavarják a nemzetvallás zavartalan kiterjesztését, az üdvözítőnek tekintett nemzeti egység beteljesülését.
A vak nacionalizmus, a nemzetvallás ma is támaszra talál a román ortodoxiában, melynek hivatalos képviselői sohasem vetették meg az együttműködést az elnyomó gépezettel, legyen az kommunista vagy fasisztoid. De miközben az ortodox egyház ma is hegemón szerepre törekszik, államvallási ambícióinak természetes gátat szabnak a többségi nemzet egy részének – a görög és római katolikus, valamint neoprotestáns románoknak – az államvallásétól eltérő felekezetei. Ezért – legalábbis egyelőre – a vallási totalitarizmus Romániában csak valamiféle rémálomként merülhet fel.
Nem is jutott volna hát eszembe, ha nem olvasom a Magyar Naplóban (1991. augusztus 23.) azt a vitát, amelyet az Amerikában élő Nobel-díjas lengyel író, Czeslaw Milosz egyik cikke váltott ki. Már a címe is – Felekezeti állam? – képtelenségnek tűnik az erdélyi magyar katolikus számára, akinek felmenői évszázadok óta élnek együtt a legkülönbözőbb felekezetű – református, evangélikus, ortodox, izraelita – honfitársaikkal. Erdélyben nem csupán az természetes, hogy a katolikus és a református templom egy adott falu főterén egymással szemben vagy egymás mellé épült, de sokan egyformán ismerik a legkülönbözőbb liturgiákat, egyházi énekeket, ha máshonnan nem, a lakodalmak, keresztelők vagy temetések közös örömben vagy gyászban egyesítő alkalmi gyülekezetéből, ahol az Úr imájának perceiben mindig megérezhetik: a hittételek és liturgiák különbségein túl ott van a közös fundamentum, az élő Krisztus. És ez az egység a sokféleséget is megszenteli az egymásra találás ritka pillanataiban, mint például 1989. december 22-én Kolozsváron, amikor az ortodox katedrális előtt ki-ki a maga anyanyelvén, hálatelten és szabadon mondhatta a Miatyánkot. S mert megszoktuk egymás nemzeti és vallási különbözőségeit, annál riasztóbb számunkra az iszlám mint államvallás fanatikus kizárólagossága, az állam és egyház keleti szimbiózisának minden ellenszenves változata.
Ámde Czeslaw Milosz nem ázsiai, hanem európai jelenséget elemez, saját hazája, Lengyelország államvallásának, a katolicizmusnak a szerepét, amely – mint mondja – a fordulat után, a klérus hatalomvágyának következtében a vezető államideológia, a marxizmus megürült helyét veheti át: „Ma Lengyelországban az a legmeglepőbb, hogy ismét kettős nyelvvel van dolgunk, noha a marxista frazeológiát felcserélte a katolikus.” Rendkívül súlyos ez a megállapítás. Az az egyház, amely az ellenzék lelki-erkölcsi hátországa volt ahhoz a küzdelemhez, amit a Szolidaritás vagy a vezető értelmiség folytatott a totalitárius rendszer ellen, ugyanaz az egyház most a vallási totalitarizmus jegyében kíván gátat vetni a szabadelvűségnek.
A katolikus értelmiség felelőssége most is felmérhetetlen. Lényegében ez az értelmiségi réteg tartotta legjobban a kapcsolatot a nyugati eszmékkel és alkotásokkal, vallási és világi szinten egyaránt. „De – írja Milosz – abban a pillanatban, amikor eltűnt az ateista állam s vele együtt az ellenállás kényszere, döbbenetes erővel tört utat magának a régi megszokás, mintha az emberi társadalmak vezérlőelve a homeosztázis volna; a többi katolikus zsidóknak és szabadkőműveseknek kiáltotta ki a katolikus értelmiségieket.”
Mindezt nem hittem volna el Milosznak, ha nem ismerném a tények egy részét, például a lengyel antiszemitizmus mai megnyilvánulásait. Egy olyan országban, ahonnan úgyszólván kiveszett a zsidóság (a számuk mindössze hét-nyolcezerre tehető), „a közvélemény megszállottként retteg a zsidóktól a kormányban, a parlamentben, a sajtóban, a televízióban s tudj’ Isten, hol még. Erről vitatkoznak a fodrásznál, bizalmas otthoni körben, a családi asztalnál és ha ugyan óvatosabban is, a nyilvánosság előtt” – írja Krystyna Kersten, a lengyel tudományos élet egyik vezető személyisége (Rzeczpospolita, 1990. augusztus 11–12.). S ez nem csupán a lengyel „nép” tömegpszichózisa, hanem a katolikus értelmiség és a klérus egy részének vesszőparipája is. „A »félelem« alatt »tömegparanoiát« kell érteni; ha ugyanis egy országban olyan hírek kapnak lábra, hogy nemcsak Jacek Kuron vagy Tadeusz Mazowiecki, hanem Glemp bíboros is zsidó, s ha a falakat náci jelszavakkal firkálják tele, nos, akkor igazi társadalmi kórral, a tömeghisztéria egyik formájával állunk szemben” – írja ugyanerről Abraham Brumberg (Értelmiség és antiszemitizmus Lengyelországban, Világosság, 1991/6.). A helyzet iróniája, hogy ugyanaz a bíboros 1989. augusztus 26-án „nyíltan antiszemitának” minősíthető prédikációt tartott az auschwitzi karmelita kolostor körüli disputával kapcsolatban.
Milosz aggodalmainak megalapozottságát mutatja a jezsuita teológus, J. M. Bochenski replikája is (Válasz Czeslaw Milosznak – a Magyar Napló idézett számában), mely Lengyelország jelenlegi helyzetében egy középkori típusú felekezeti állam megteremtése mellett kardoskodik: „Véleményem szerint Milosz téved, amikor azt sugallja, hogy a felekezeti állam s vele a középkori kereszténység modellje a múlté. Felekezeti államot követel magának például egymilliárd mohamedán és még sokan mások. (…) Ma mindenesetre a világ vallásos népeinek túlnyomó többsége felekezeti államot követel magának. A probléma tehát reális.”
Pártállam, nemzetállam, felekezeti állam. Íme, a kelet-európai társadalmak történelmi beidegződései. Talán csak mi, kisebbségiek tudjuk fölfogni igazán a veszélyt, amit az ilyen – többségi, bekebelező – hatalmi ambíciók hordoznak magukban még akkor is, ha vallásos eszményt tűznek a zászlajukra.
- Esszé [6]