Belügyminisztérium Menekültügyi Hivatal Vezetőjének
Budapest 1054, Kossuth tér 4.
TISZTELT DR. MÁRKUS ISTVÁN!
Alulírott Daróczi János, Daróczi J. Gyula, Sztojka Katalin, dr. Talyigás Katalin szociális munkások 1991. október 27-én, a nagyatádi menekülttáborban jártunk. A tábor vezetőjének meghívására érkeztünk azzal a szándékkal, hogy felajánljuk segítségünket a cigány menekültek gondozásában. Legnagyobb megdöbbenésünkre érkezésünkkor a táborban nem találtunk cigány menekülteket.
A tábor vezetőjétől azt a magyarázatot kaptuk, hogy nyelvi nehézségek miatt a cigányokkal nem tudtak kommunikálni, így ők nem ismerhették az itteni házirendet. Nem tudták felmérni annak a rendszabálynak a súlyosságát sem, hogy az, aki a tábor területét engedély nélkül elhagyja, oda többé nem térhet vissza.
Mivel a választ nem tartottuk kielégítőnek, tovább érdeklődtünk. A cigány menekültek hollétét illetően a tábor vezetője, gondnoka, illetve lakói különféle verziókat adtak elő:
– „A cigányok valójában nem a háború elől menekülnek Magyarországra. Csupán azért jönnek, hogy felvegyék a ruhasegély-csomagokat, s megpakolva visszatérjenek Jugoszláviába.
– Elmentek az ország más tájaira azzal a céllal, hogy munkát keressenek, de mivel nem találtak, visszatértek. Önkényes távozásuk miatt azonban a táborba nem jöhettek vissza.
– Nem tudták elfogadni a kemény belső rendet, s ezért odahagyva a tábor nyújtotta biztonságot, önkényesen távoztak, s visszatértek hazájukba.”
Többszöri rákérdezésre egy Horvátországból menekült, magyarul tudó nő a következőket mondta el:
„Néhány nappal ezelőtt a kora esti órákban a Menekültügyi Hivatal három autóbusza állt meg a tábor bejárata előtt. A táborban tartózkodó 180 cigány menekültet – köztük mintegy 70 gyereket – felszállították az autóbuszokra. Két család ezt megtagadta, és sírva kérték, hogy maradhassanak.”
Beszélgetőtársunk elmondta, hogy ő is megpróbált közbenjárni az érdekükben, mivel rendes embereknek tartotta őket. A tábor vezetősége azonban ezt azzal hárította el, hogy ők nem tehetnek különbséget a „rendes cigányok” és a többiek között, mivel ez óhatatlanul fokozná a táborban a feszültséget, így valamennyi cigány családnak fel kellett szállnia az autóbuszokra, amelyek a határ felé szállították őket.
Elmondta azt is, hogy ők úgy érzik, nem világos a táborlakók számára, hogy a döntéseket kik és milyen feltételek alapján hozzák, pl. hogy kit távolítsanak el a táborból. Ez minden esetben azzal járt, hogy az egyes embereknek vissza kellett menniük a polgárháború sújtotta Jugoszláviába.
Benyomásaink szerint a Horvátországból érkezett menekültek ellátása korrekt, ám a tábor nem volt mentes bizonyos nemzetiségi feszültségektől. Különösen a cigányokkal szembeni ellenérzések voltak erősek. A tábor vezetői és lakói azt panaszolták, hogy a cigányok ottlétük ideje alatt hangoskodtak, és nem voltak hajlandóak, illetve képesek alávetni magukat a házirendnek. Különösen azt a rendszabályt nem tartották be, ami kilépési engedélyhez köti a tábor ideiglenes elhagyását.
A közelmúltban feltörték az egyik rendőr gépkocsiját, amely a bejárat előtt parkolt. Többen tudni vélték, hogy ez is a cigányok számláját terheli, bár a tetteseket ez idáig nem sikerült megtalálni. A cigányok elleni gyűlölet mértékét jellemzi, hogy a tábor lakói nem voltak hajlandóak hozzányúlni azokhoz a ruhacsomagokhoz, amelyeket a cigányok lakhelye közelében tároltak. (Megjegyzendő, hogy a ruhákat nejloncsomagolásban tárolták.) Korábban már említett beszélgetőtársunk – miután egyikünktől megtudakolta, hogy cigány-e – a következőket mondta: „Te roma vagy, ugye, de látom, rendes. Vidd ezeket a ruhákat el innen, mi nem nyúlunk hozzá. Vidd el a tieidnek.”
Többen elmondták, hogy a tábor vezetősége a visszatérést biztosító kilépési engedélyeket érdemek alapján osztja. „Ki kell érdemelni azt, hogy valaki kimehessen.” Többnyire azok kapják, akik részt vesznek valamilyen munkában, illetve a belső rend fenntartásában. Állítólag olyan megfontolás is szerepet játszik, hogy egyszerre csak kevés menekült távozzon, s zavarja meg a környék életét.
Információink szerint a ruha- és az élelmiszercsomagok elosztása sem mentes az önkényeskedésektől.
A megismert tények mögött szakmai hiányosságot véltünk felfedezni, nincs okunk feltételezni azt, hogy a táborban szolgálatot teljesítő munkatársak munkáját rosszindulat irányítaná, mert az adott feltételek között nincs lehetőségük megfelelő minőségű szakmai munkát végezni.
Távozásunk előtt a tábor vezetője elhárította felajánlott segítségünket azzal, hogy a táborban már nincsenek cigányok, és várhatóan a jövőben sem lesznek. Ez utóbbi állítását többször is megerősítette, hozzátéve, hogy biztosan tudja, a Magyarországra menekülők között a jövőben nem lesznek cigányok.
Természetesen a kapott információkat nem áll módunkban ellenőrizni, ám a tapasztaltak súlyos aggodalommal töltenek el minket. A kérdéses 180 cigány menekült sorsáról továbbra sincsenek megbízható információink. Ezért kérjük Önt, szíveskedjék válaszolni a következő kérdéseinkre.
– Mi történt a 180 cigány menekülttel?
– Miből gondolja a tábor vezetője, hogy a Magyarországra menekülők között a jövőben nem lesznek cigányok?
– Miért nem alkalmaz a Menekültügyi Hivatal tolmácsokat, így cigány tolmácsokat?
– Ki és miként határozza meg a tábor életét megszabó belső házirendet, és hogyan hozzák azt az érkezők tudomására? (…)
Budapest, 1991. november 1.
Tisztelettel:
Daróczi János
Daróczi J. Gyula
Sztojka Katalin
dr. Talyigás Katalin
KAPJÁK:
BM Menekültügyi Hivatal Vezetője
Dr. Márkus István
Dr. Tóth Judit Országgyűlés emberi jogi kisebbségi és vallásügyi bizottság elnöke
Dr. Fodor Gábor Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága
Dr. Kiss Gyula
Dr. Kovács Pál
Solt Ottilia
- Belföld [9]