A törvény, mint ismert, újból büntethetővé teszi az 1944 decembere és 1990 májusa között elkövetett, de politikai okból nem üldözött hazaárulást, szándékos emberölést és halált okozó testi sértést. E bűncselekmények elévülése a szabad parlament megalakulásának napján újra kezdődik.
Penitencia
Fél évvel ezelőtt még különféle elképzelések keringtek arról, mit lehetne kezdeni a szocializmus eltussolt bűneikkel. Ott volt például egy levél, az ’56-os Szövetség-elnök Hornyák Tiboré, amelynek nyomán az ’56-os sortüzekért felelősök bíróság elé állítása került reflektorfénybe.
A sortüzek arra a kérdésre irányították a figyelmet, vajon nem lehetne-e ezeket valamiképpen háborús vagy népellenes bűncselekménynek minősíteni. Az ilyen bűncselekmények elévülhetetlenségét ugyanis kimondja az ENSZ 1968-as egyezménye, amelyhez hazánk is csatlakozott.
De végül nem ebbe az irányba, hanem Zétényi és Takács útmutatása szerint mozdult a koalíció. Nem érte be a forradalom és a megtorlás rövid időszakának bűneivel, inkább az egész kommunista korszak igazságtalanságait óhajtja helyreütni és mintegy meg nem történtté tenni, kisgazda módra. Ezáltal az emberjogi kérdésekbe, amelyeket a büntetőjogot alkalmazó állam és az egyén viszonyának, az elévülés mibenlétének megfontolásai vetnek föl, politikai szín is vegyült. „Kétségtelen – papolt a parlamentben a kereszténydemokrata Hasznos Miklós –, a keresztény erkölcs ismeri a megbocsátást, de ennek feltételei is vannak, s ezek a bűnök bevallása, megbánása és a penitencia elvégzése, ami mind ez idáig elmaradt!” („Mikor még bűnösök voltunk, a Krisztus érettünk meghalt” – idézte válaszul Iványi Gábor protestáns szellemmel alátámasztandó, hogy a krisztusi megbocsátás nem követi a bűnbánatot, hanem megelőzi.)
A legvidámabb barakk kétségkívül kegyetlen atrocitások pillérein nyugodott; most hát a koalíció ítélkezik a régi fölött, annak eredendően bűnös természetét ragadva meg. De vajon joguk van-e ehhez a győzteseknek? „A győzteseknek – mondta Tamás Gáspár Miklós – győztesekhez illően nagylelkűen kell viselkedni, és nem szabad úgy tenni, mintha ez a törvényjavaslat egy politikai győzelem elmaradása esetén is benyújtható lett volna.”
A legkülönfélébb álláspontokról érték támadások a törvényjavaslatot az emberjogi kérdésben is: mi a jogalap az elévülés ősi elvének fölrúgására? Ha a társadalom nem magától tisztul meg – mutatott rá Mécs Imre –, ráadásul, ha az idő múlásával elenyész a bűn és büntetés közvetlenségének élménye, akkor a mégoly főbenjáró vétkek államhatalmi felelevenítése nem más, mint bűnbakkeresés. TGM az elutasításban odáig elmegy, hogy általában is justizmordnak tartja a nürnbergi típusú ítélkezést (ha nem is magát a nürnbergi pert): először is nem valami gusztusos dolog évtizedek múltán ítélkezni a természete szerint megváltozó ember fölött, másodszor pedig a rendkívüli jogi feltételeket, amelyeknél eltekintenek az elévüléstől, szükségképpen a győztesek szabják meg. Képviselő szerkesztőtársunk vitázik vele, az egyetemes emberi jogok fejlődése mérföldkövének tartja a nürnbergi pert. Vannak oly bűnök – szögezi le –, amelyeket nem lehet relativizálni. Inkább TGM-hez áll közel Fodor Gábor, aki a jellegzetesen fideszes álláspontot fejti ki, hogy a jog semmilyen körülmények között nem lehet a politika szolgálóleánya; a bűncselekmény addig bűncselekmény, amíg üldözhető, és az elévülés az egyén elemi védelmét jelenti az ellenében föllépő állammal szemben. Ezzel az úgynevezett anyagi jogi felfogással vitázva, a Kónya-Kutrucz páros csupán eljárásjogi természetet tulajdonít az elévülésnek. A törvénykönyvbe örökre be vagyon vésve a tényállás és a szankció, mondják; továbbá jogállamot akarunk, aminek alfája és omegája, hogy „főbenjáró bűn nem maradhat megtorlatlanul”.
Ceausescu rettenete
E kérlelhetetlen igazságtevés önkénye azonnal kiviláglik, ha tekintetbe vesszük, mily nagy feladatra is vállalkozott Zétényi és Takács. A főbűnösöket semmi szín alatt nem engednék ki az igazságszolgáltatás markából, ezért van szükségük a hazaárulás tényállásának felelevenítésére. Utóbbit a frakciótárs Kulin Ferenc, aki a végső állásfoglalásnál is tartózkodott, ellenezte, mondván, hogy ha hazaárulással vádolják az órendszer főkolomposait, a velük együttműködőket is – ki tudja, mily széles körben – cinkosokként bélyegzik meg. Kulint leszavazták. Sokan aggódnak amiatt, mert túlzottan szélesnek tartják a büntetőtörvénykönyv megfelelő szakaszának meghatározását. Szerintünk épp ellenkezőleg, igen nehéz bizonyítani, hogy valaki három és fél évtizeddel ezelőtti árulását, a) súlyos hátrányt okozva, b) állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, c) háború idején” követte el, és ezért 10-15 évvel vagy életfogytiglannal – halállal már nem – büntetendő (Btk. 144. §. (2) bek.). Az ártatlanság vélelme – megterhelve ama politikai ok bizonyításának kényszerével, amely miatt mellőzték a bűnüldözést annak idején – munkát ad a föltámasztott bűn üldözőinek. „Tisztasági bizonyítványokat akartok adni?” – szegezte Zétényi mellének a kérdést Mécs Imre. Rímelnek erre a szavak, amelyekkel Kutrucz Katalin adott hangot aggályainak egy májusi alkotmánybizottsági ülésen. „Nagyon nem szeretnék menlevelet adni nekik!” Akkor még erősen vívódott a képviselőnő, melyik megoldás legyen a nyerő a versengő igazságtevő módozatok közül. „Hogyha Ceausescut annak idején az utcán széttépik – töprengett –, akkor azt mondtam volna, hogy: Na lám! Ha tisztességes büntetőeljárás végén halálra ítélik és kivégzik, akkor azt mondtam volna, hogy: Rendben. De hogy a kettőből csináltak egy hermafroditát, azt kikérem mindenki nevében, a magam nevében is.” A Zétényi–Takács-féle fajtiszta megoldás viszont oda vezet, hogy bolond lesz a bűnüldöző hatóság kétes kimenetelű ügyekkel bajlódni. De ez már az ő bűne lesz.
Zétényi és Takács számított a bizonyítási nehézségekre, ezért lehetőséget ad a kilátásba helyezett büntetés korlátlan enyhítésére. Hátha mégiscsak rosszul emlékeznek a tanúk – írják az indoklásban –, meg aztán a vádlott esetleg magatartásilag megjavult, egészségileg meg leromlott 30 usque 50 év óta. Negatív kirakatperek jöhetnek, melynek elmarasztaltjai nagyvonalú kegyben részesülnek, a többi bűnösök pedig (már akik élnek még) a hatóság hallgatása folytán részesülnek a kegyből. A történelem pedig, azáltal, hogy kriminalizálták, államtitokká magasztosul. A kormányszervek belátásuk szerint húzhatnak elő vagy dughatnak el történelmi dokumentumokat, természetesen a személyiségi jogokra hivatkozva. E történelemkisajátító pozíció megtartandó; minden bizonnyal ezért merült feledésbe egy korábbi képviselői javaslat, amely szerint az eltussolt bűnök ügyében parlamenti vizsgálóbizottságot kellene felállítani (Speidl Zoltán, MDF). Ez a megoldás politikai alternatívát jelentett volna a végül is győzedelmeskedő büntetőjogász kurzussal szemben. A parlamenti meghallgatások során esetleg érvényesülhetett volna a laikusok joga a történelemhez, persze laikus képviselőik közvetítésével.
A csomagterv
A büntetőjogászi út személytelenné varázsolja a politikusi szándékot. „Az új országgyűlést – írja Zétényi és Takács álszentül – nem a bosszú és a megtorlás, hanem a törvényesség és az igazságtétel szelleme vezeti.” Csurka István viszont úgy vélekedik, a törvény arra jó, hogy megtörje a kommunista „új osztály” gazdasági hatalmát. A gazdasági rendszerváltást már az Antall-kormány beiktatása után kihirdetett közkegyelem alkalmából is összekapcsolták a büntetőjoggal: végül is nem volt kegyelem a gazdasági visszaélések elkövetőivel szemben, akik nagy valószínűséggel úgyszintén az új osztályból kerülnek ki. Ezt a fonalat gombolyítja tovább most Zétényi: a hétvégén adott nyilatkozata szerint csomagtervvel állunk szemben, nemsokára jön a törvényjavaslat a jogtalanul szerzett előnyök elvételéről, a vagyonátmentések megszüntetéséről. Ha az a törvény is meglesz, biztos gazdasági csődnek nézünk elébe.
Egyelőre csak a bűnüldözés és igazságszolgáltatás átpolitizálására folynak kísérletek. Zétényi „csomagterve” szerint az ügyészséget, amely ma közvetlenül a parlamentnek tartozik felelősséggel, az igazságügy-miniszter fennhatósága alá kell rendelni. Erre valójában (ahogy múlt heti számunkban olvashatták) határozott kormányzati szándék is mutatkozik, német minta is rendelkezésre áll. Közvetlenül érvényt lehet szerezni tehát a koalíciós igazságkeresésnek. Totális áttörés nemigen várható, hiszen nagy a törvénytiszteletben megmutatkozó ellenállás. Inkább az rejt magában veszélyt, hogy egy-egy szórványos, ám annál szimbolikusabb vagy közvetlenül célszerű esetben győzedelmeskedik az önkény, megtörve, demoralizálva mindazokat, akik a törvénytisztelet menedékét és nyugvását keresik. Büntetőeljárásilag nincs arra mód – szögezi le a Magyar Hírlap egy elsőoldalas cikke –, hogy a bíró lelkiismereti okból tagadja meg a törvényileg megszüntetett elévülési ügyek tárgyalását. Képzelhetjük a bírák bizonyára fáznak az elévülés újraszámlálásától. Igaz, a múlt rendszerben politikai szerepet vállalt bírák többnyire vezető állást töltenek be, az ő privilégiumuk a szignálás, vagyis az ügyek felosztása a beosztott bírák között. Tehát olyasféle frontáttörést a bírói tudatátalakításban sem lehet elérni, mint ahogy azt esetleg a populisták képzelik.
A bírói kinevezések terén viszont, mint e hét elején eldőlt, eredményesen védelmezi bástyáit a koalíció. Ezúttal kétharmados törvényről volt szó, és el is fogadták 231 igen szavazattal, 1 nem és 19 tartózkodás ellenében. Az SZDSZ jelentősen engedett ’89-es, ellenzéki kerekasztalnál vallott álláspontjából, melyet a mostani vitában eredetileg a Hack–Laborczi-féle módosítócsomagban vetettek be. Az SZDSZ el akarta venni az igazságügy-minisztertől a különféle tisztségekre aspiráló bírák kinevezési (illetve a legfelsőbb bírák esetében előterjesztői) jogát, egy hierarchikusan fölépített igazságszolgáltatási önkormányzatra bízva az előléptetéseket. A kormány és koalíciója szerint az önkormányzatok csak megyei szintig épültek volna föl, és hatáskörük a fő tisztségekre benyújtott pályázatok véleményezésére szorítkozott volna. Balsai később kompromisszumot ajánlott: megalakulhat az Országos Bírói Tanács, viszont maradjon meg a kormány kinevezői (előterjesztői) joga. Egy másik kompromisszumos ajánlat szerint szigorú biztosítékkal bástyázzák körül a kormánynak arra az esetre szánt kinevezői jogát, ha a pályáztatás nem jár eredménnyel, és így teljesen magára utalva dönthet; ez a Fidesz fenntartásait oszlatta el. Pető egy nemrég hozott alkotmánybírósági határozatra hivatkozott, leplezve közönyét az igazságszolgáltatás esetleges kormánybefolyásának kérdése iránt. A határozat szerint már a Kulcsár Kálmán idejében módosított rendszer sem alkotmányellenes, tehát semmit sem kell változtatni. Az SZDSZ-t nem nagyon érdekli, ami életidegennek tetszik a közelgő pártelnökválasztás fényében.
Pedig könnyen meglehet, hogy e meghátrálás nagyobb horderejű engedménynek fog bizonyulni, mint az a bizonyos tartózkodás, amivel a szabad demokraták a Zétényi–Takács-törvénnyel szavaztak.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]