Nézem az adást (X. 25., Tv2, „Napzárta”), igyekszem semleges „döntőbíróként” követni az érvek és ellenérvek sorozatát, ám néhány perc múlva rádöbbenek, hogy rokonszenvem egyértelműen az egyik résztvevő felé hajlik. Fura érzés, mert az illető cigány, és a cigányság nevében beszél, én pedig félzsidó, amúgy ’56-ban sebtiben megkeresztelt római katolikus „magyar” lennék. Ő, a Roma Parlament szóvivője, igen kulturált benyomást keltő cigány értelmiségi. A másik fél, aki az eszmecserében „a magyarokat” (értsd: a nem cigányokat), tehát a többségi társadalmat képviseli, a kormány Kisebbségi Hivatalának vezetője, s maga is a „többség” tagja. Természetesen az idő kevés, az ellenfelek egyébként sem egy nyelvet beszélnek. Magyarul ugyan, de különböző politikai és tudományos fogalomrendszert használnak, így a kommunikáció kudarca nem csupán látványos és egyértelmű, hanem törvényszerű is. Napokig feszengek a látottak és hallottak keltette kényelmetlen érzésben, igyekszem megfejteni. Amire jutottam, most közrebocsátom, hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem számítok a kérdés tudorának.
Azt értem, hogy óhatatlanul a cigány értelmiségi fiatalemberrel rokonszenveztem, hisz magam szintén egy bizonyos kisebbség tagja vagyok, még ha a tárgyalt téma szempontjából a „többséghez” tartozom is, akár tudomásul veszem ez utóbbi tényt, akár nem. Mivel demokratának vallom magam, a demokrácia iránt táplált kipusztíthatatlan vonzalmam tiltakozik bennem, mikor a Kisebbségi Hivatal vezetőjét hallgatom.
Nem tetszik, hogy a Kisebbségi Hivatal vezetője nem valamelyik kisebbségből kerül ki.
Nem tetszik, hogy a hivatalvezető saját magát taszítja az úgynevezett többség képviselőjének pozíciójába.
Nem tetszik, hogy mondandója tele van előítéletekkel, kiindulópontja pedig hamis premisszákkal.
Néhány példa ezekre.
A cigányság (szinte) éppannyira rétegzett, mint a nem cigányság, tehát tarthatatlan a cigányok és a nem cigányok duális szembeállítása – szögezi le a hivatalnok. A cigányság túlontúl érzékeny, s ez a fő akadálya az együttcselekvésnek – koronázza meg érvelését bürokratánk.
Ezen az alapon az akasztásra váró elítélt is túl-érzékeny a hóhérhoz képest, a horogra tűzött kukac a horgászhoz viszonyítva.
Nem tetszik továbbá, hogy a cigányság helyzetének rendkívüli és folyamatos romlását kizárólag a rendszerváltás kikerülhetetlen gazdasági nehézségeinek eredőjeként jelöli, s ezzel mintegy a befolyásolhatatlan és kiszámíthatatlan égi erők illetékességébe utalja a kérdést.
Nem tetszik végül, hogy tisztségviselőnk hallgat a többségben lévőkben uralkodó vagy lappangó cigányellenes érzésekről és előítéletekről.
Nem tetszik tehát a hivatal magas vezetőjének képmutatása.
Mit lehet tenni?
A rendszerváltás elkerülhetetlen „gyermekbetegségei” nem jogosítanak bennünket arra, hogy a XIX. század kapitalizmusának érzéketlen könyörtelenségével vagy leereszkedő paternalizmussal térjünk napirendre az elesettek, a kitaszítottak, „a megalázottak és megnyomorítottak”, a perifériára szorultak arcpirítóan szörnyűséges helyzete fölött. (Járj nyitott szemmel, vagy olvasd a szociográfiákat és a jövedelmi statisztikákat!)
Ugyanis a XX. századi, európai kapitalizmus (és ezt melegen ajánlom a kormányzat figyelmébe!), bármennyire is a nyílt tőkeviszonyokon alapszik, több a „homo homini lupus” törvényénél.
Bár mindnyájan tudjuk, tapasztaljuk a létfeltételekbe ütköző felvilágosítás korlátait, azonnali cselekvésre – mert cselekedni azonnal kell –, csak a politikai demokrácia, a szociális érdekérvényesítés és a maga mindenhatóságát tagadó, mindazonáltal aktív tudatformálás terén látok lehetőséget.
Először: egy etnikai vagy vallási kisebbség sorsáról ne dönthessen lényegében hegemón módon a többség! Ennek ki kell dolgozni intézményes garanciáit és technikáit, mind makro-, mind mikroszinten.
Másodszor: haladéktalanul meg kell kezdeni, elsősorban az oktatásban, az előítéletek tudatos oldását a tudatbefolyásolás minden területén! Ennek legkézenfekvőbb módja a másik (a cigányság) megismerése, megismertetése és főleg bemutatkozása. Hisz frázissá koptatott, mégis elfelejtett igazság, hogy az előítélet fő forrása a félelem. Félelem a másságtól, ami viszont ismeretlen.
Harmadszor: a cigányságnak a nem cigány kultúra cigány misszionáriusai közvetítsék azokat az életmódbeli normákat, melyek elfogadása minimálisan szükséges az egymásra találás érdekében.
Negyedszer: intézményesen (értsd: financiálisán) bátorítani a cigányok szociális, kulturális és politikai önszerveződését, méghozzá nagyobb mértékben, mint ahogy az általában kialakult a „többségiek” esetében.
Ötödször: egészségjavító, a kulturális igényeket gerjesztő, a piacképes szaktudást megcélzó és általában a kreativitást ösztönző nemzeti programot kidolgozni, beindítani a cigányság sorának jobbrafordítására – a népcsoport jeles reprezentánsainak részvételével!
Magyarország négerkérdése, igazi nemzeti problémája: a cigányság. Ezt a kérdést nemzeti öngyilkosság a csencselés, a bűnözés problémájává redukálni. És természetesen ez a demokrácia halálát is jelentené egyben.
Befejezésül a legeslegfontosabbról.
A legeslegfontosabb teendő, hogy mindenki saját magában vegye sorra előítéleteit, s könyörtelenül leplezze le azokat minden konkrét felbukkanáskor.
Veszem a bátorságot, szerénytelen leszek, példának magamat hozom fel.
A minap uszodában voltam. Egy cigány siheder a vízi KRESZ szabályaira fittyet hányva, keresztbe viharzott oda és vissza, föl s alá a medencében, ugrálva a köteleken. Első reakcióm – szégyellem, de így volt – „persze, hisz cigány!”
Legyünk tehát őszinték. Legalább magunkban.
Én pedig tisztelgek a Roma Parlament szóvivője előtt, mert (egyébként jogos) indulatait képesnek bizonyult palástolni.
Utóirat: Egy valóban demokratikus társadalomban, egy ilyen köz előtti megnyilatkozás után, lemond állásáról az ilyen hivatalnok.
- Visszabeszélő [5]