1. Egy országról szólván beszélhetünk az államról, a hatalmakról, a közigazgatásról, de az ország, a Magyarország szó jelentheti a lakosok, a polgárok közösségét, társulását is.
Az Európai Bíróság egyik híres határozata is, szembefordulva bizonyos megkövesedett tradíciókkal, merőben újszerűén a „polgárok Európája” fordulatot használja.
Pedig, míg Hegel jogfilozófiájában még aránylag könnyedén meggyőződéssel beszélhetett arról, hogy a jog a szabadságra vonatkozik, addig – szerintem legalábbis – a modern jogot ambivalens viszony fűzi a szabadsághoz, ahogy az individuum maga is meghatározhatatlan a számára.
Ez afféle szerkezeti gyengeség, egyike a lét antinómiáinak, ami a szabadság jogi védelmét éppen nem teszi szükségtelenné, ellenkezőleg.
2. A kultúra mindig is nehezen viselte el a szuverének, az uralkodók – egyébként természetes – igényét arra, hogy a lehető legtöbbet tudjanak meg az alattvalóikról. A Biblia például – hogy csak a legfontosabb példát említsem – legalább fél tucat helyen tiltakozik a népszámlálások, összeírások ellen.
József Attilának – aki a huszadik század legpontosabban fogalmazó és talán legfilozofikusabb költője – teljes tudása volt arról a veszélyről, fenyegetettségről, amit a világ a hetvenes években kezdett úgy-ahogy felismerni, és ami a magyar értelmiség előtt ma sem nyilvánvaló. Főleg a Levegőt! című versére gondolok. A hangütés:
„Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott”
(…)
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
míg nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam,
s mikor, miért, kinek.
Aktába írják, miről álmodoztam,
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.”
Ha ez blaszfémiának hangzik is, József Attila 1935-ben adatvédelmi verset írt, és olyan diagnózist adott, melyhez a jogi elmélet ma sem igen adhat hozzá semmit. Folytatva már a szentségtörést; ha ezt tán nem is vették észre olvasói, kétségtelen, hogy bármerre indázzon is e szép vers, motívuma csak az adatvédelem marad. A következő szakasz éppenséggel arról szól, hogy abban a világban, ahol aktába kerül a költő álma „az országban a törékeny falvak… az eleven jog fájáról lehulltak” a levelek, mint bilincs
„ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát
jelentse”
Ahol az álmot nyilvántartják, ott aztán rend van, de
„óh, én nem így képzeltem el a rendet”
Ahol nyilvántartják az álmot, ott a nép
„…hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ”
Majd:
„De jogom van…
…s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibírnám,
ha nem vagyok szabad!”
És a vers végén a József Attilánál számos formában majdnem azonos tartalommal ismétlődő büszke mondat, mely újból meghatározza (néven nevezi) a szellemi nyomort, melyen túllép.
„Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.”
3. Az „adatkezelő lobby” a világon mindenütt, így Magyarországon is előszeretettel hivatkozik arra, hogy adatvédelemre, alkotmányos és törvényi szabályozásra talán nincs is szükség, hiszen eddig sem sérültek az alapjogok, a nyilvántartásokkal nem éltek vissza, ez nem egy orwelli világ, nagy rendszereket nem kapcsoltak eddig össze adatkezelés során, ami a dolog lényegét tekintve persze füllentés, hisz az információs szabadságjogok a világon mindenütt – Kelet-Európában pedig különösen gyakorta – sérelmet szenvedtek.
De csak akkor sértették-e meg a szabadságomat, amikor már előkotorták azt a kartotékot?
A Német Szövetségi Köztársaság Alkotmánybírósága 1983 decemberében híres, a népszavazás ügyében hozott döntésében azt állapította meg, hogy az a polgár, aki tudja, hogy információkat gyűjtenek róla, és persze tudja azt is, hogy ezeket az adatokat feldolgozzák, de a használat ellenőrzésére nincs már lehetősége, hajlik arra, hogy viselkedése a lehető legkisebb mértékben térjen el az átlagtól, sőt úgy is érezheti, hogy az a legokosabb, ha lemond arról, hogy éljen alapvető jogaival.
A német Alkotmánybíróság itt tehát „megismétli” József Attila azon tételét, miszerint ahhoz, hogy ne legyünk szabadok, nem kell elővenni a kartotékot. Ha nem tudhatjuk, mikor lesz elég ok adatainkat előkotorni, a nép (az: Alkotmánybíróság népszavazási határozatáról beszélek) „…hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ”.
4. Magyarországon a parlamentben és másutt is egymást érik azok a viták, melyek az adatvédelem kérdéskörét érintik. Egy számomra több szempontból is szomorú esztendő vége felé mondom, hogy az év legszellemesebb és leglényegretörőbb megállapítása is e témakörben hangzott el. Persze az ügynöklistákról van szó. Ludassy Mária írja erős undorral, azzal a hangos gyűlölködéssel, bátorsággal kapcsolatban, ami oly hirtelen támadt a hatalomból már kiszorítottakkal szemben (Félni és félni hagyni?; Magyar Narancs, 1991. nov. 7.): „Képviselőink és (mondjuk) a morálfilozófia professzorai között lehetőleg ne legyenek rendőrspiclik (képzeljük el, amint ez utóbbi a kanti kategorikus imperatívuszt tanítja: »Cselekedj úgy, hogy cselekedeted maximája általános erkölcsi törvény lehessen…«.”
Másfelől viszont Ludassy – kétségkívül létező természetes jogát érvényesítve – követeli, hogy szakmailag egyébként képzett volt MSZMP-s filozófuskollégáit hagyja mindenki békén. Ellenkező esetben, vagyis ha megbízható kisgazda-főfilozófusokat neveznének ki helyettük, ugyanaz történne, mint a hírhedt 1973-as ideológiai határozat után, amikor pedig jó tudszocos bölcselők ültek a filozófia nyakára.
Hogy mit mond az adatvédelem a volt párttitkárokról és titkos ügynökökről? Annyit kétségkívül és egyértelműen mond, hogy ilyen konjunkció, „párttitkár és titkos ügynök”, nem létezhet, vagy ha igen, csak annyiban, hogy valamennyien egyenlő méltósággal született emberi lények, mely méltóságtól, ahogy mások, úgy ők sem foszthatok meg.
Továbbá fontos az is, hogy adatvédelmi szempontból mindkét emberi minőséget szenzitív (különleges) adatnak tekinthetjük, azaz kezelésük és felhasználásuk az érintettek beleegyezésének hiányában csak alkotmányos keretek között alkotott törvény alapján lehetséges.
A besúgás viszont kevésbé politikai meggyőződés, inkább oly foglalatosság, mely – természetéből következően – nem szokott tekintettel lenni a mások méltóságára. A besúgó és a besúgott személyiségi joga tehát konkurálhat egymással. Mármost – az alkotmányos elvek helyes értelmezésével – arra a következtetésre juthatunk, hogy amennyiben a besúgott polgár személyiségi jogai a besúgó jogának sérelmével biztosíthatók csak, akkor a besúgott joga a besúgó jogainak korlátozása árán is védelmet érdemel. A világ valószínűleg legkiterjedtebb belső titkosrendőrsége – melyhez képest a III/III-as csak afféle talpsimogatás – a volt NDK-ban működött. Figyelemre méltó, hogy – noha nagyon sokan követelték az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalát, végül, a törvényhozás döntése alapján, a megoldás az, hogy a Stasi minden áldozatának joga lesz saját aktáját megismerni, azaz megtudni, ki az a kollégája, barátja, ismerőse, szerelme, aki a több mint százezer ügynök egyikeként jelentéseket írogatott róla.
Az adatvédelem Magyarországon
5. Európai jogállam – szemben például Amerikával – adatvédelmi törvénykezés nélkül nehezen képzelhető el. A kelet-európai térségben, a reálisan létezett szocializmus utódállamaiban sehol nem lépett még hatályba adatvédelmi törvény. Magyarország e vonatkozásban mégis előtte jár a térség országainak.
Néhány a szabadságjogoknak és szakmájának elkötelezett értelmiségi már az ántivilág idején nekiállt a magyar adatvédelmi törvény előkészítésének (igaz, a pártállam körülbelül ugyanannyira sietett az adatvédelmi törvénykezéssel, mint a mostani demokratikus). Mégsem mondhatjuk azt, hogy az adatvédelem gondolata nálunk teljesen légüres térben mozogna. A Polgári Törvénykönyv már a hetvenes évek óta – igaz, általános klauzulában, deklaratív szinten, a részletezést mellőzve – védi a személyiségi jogokat a számítógépes adatkezeléssel szemben. Köztársaságunk hatályos alkotmánya pedig, ha helytelen szerkezetben is – úgy, mintha hagyományos protektív jogról lenne szó –, de tartalmaz adatvédelmi szabályt. „59. § A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet… a személyes adatok védelméhez való jog.”
A „negatív jogalkotás” jelentősége e kérdésben, különös módon, meg is előzi a pozitív jogot. Az alkotmánybíróság 15/1991. (IV. 13.) számú határozata (a híres személyiszám-határozat) meglehetős pontossággal jelöli ki a személyes adatok védelmének alkotmány szabta határait.
Az Alkotmánybíróság értelmezésében a személyes adatok védelme nem hagyományos védelmi jog, hanem – figyelemmel az általános személyiségi joggal kapcsolatos korábban kialakított alkotmánybírósági felfogásra – aktív, információs önrendelkezési jog. Eszerint fő szabályként mindenki maga rendelkezik személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról. Az információs önrendelkezési jog korlátozható, de ez csak törvény rendelkezése alapján lehetséges. Mindenkinek joga van tudni, ki, hol, milyen adatát tárolja, kezeli. (Egy adat mindaddig személyes, amíg kapcsolata a személlyel helyreállítható.) Személyes adatot csakis jogszerű célra szabad felhasználni (célhoz kötöttség), az adatok meghatározott cél nélküli készletezése alkotmányellenes. A korlátozás nélkül használható, általános és egységes személyazonosító rendkívüli veszélyeket hordoz a polgárok szabadságára nézve, ezért alkalmazását az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette. Az adatok kiadása, az adatkezelések összekapcsolása, külföldre továbbítása a jövőben csak törvényes feltételekkel lehetséges.
A „negatív” jogalkotás, azaz az alkotmányellenes szabályok kiiktatása a jogrendszerből persze nem pótolhatja a pozitív jog megalkotását. Az adatvédelmi törvény, benne a közérdekű adatok nyilvánosságának garanciájával is az egyik legfontosabb belépő abba a klubba, amelybe Magyarország, mint mondják nekünk mindig, annyira igyekszik rendes tagságit szerezni.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]