1,8 milliós tagságával (amely az önkéntes tagdíjfizetők 1,1 milliós, valamint az ehhez hozzácsapott 700 ezres nyugdíjas létszámból tevődik össze) a „magyar szakszervezeti mozgalom centrumában álló szakszervezeti egységszövetség”-nek nevezi magát, és igényt formál arra, hogy kezdeményezőként (ha éppen nem egyedüli partnerként) tárgyaljon a kormánnyal a szociális és érdekvédelmi kérdésekről. Sztrájkot helyez kilátásba arra az esetre, ha a kormány nem ül le tárgyalni tíz napon belül, vagy ha nincs december 31-ig kézzelfogható eredmény. Boross belügyminiszter a Magyar Hírlap kérdésére, vajon hajlandó-e a kormány az egész munkavállalói oldal helyett külön az MSZOSZ-szel szóba állni, azt felelte kitérőleg, hogy „ez az a nagyon komoly kérdés, amelyben a kormánynak állást kell foglalnia” e héten. Kihallatszik e válaszból, mennyire ínyére lenne a különtárgyalás. 1,8 millió ember! Az MSZOSZ-osok férfias vezetők, amely tulajdonságot a rendőröktől is elvárja az ember az új rendszerben.
Az MSZOSZ ultimátumához van szabva az új statútuma is, amennyiben országos sztrájkbizottság felállításához nincs szükség a tagszervezetek konszenzusára (elég a többségi vélemény), és e kezdeményezésre a most megalakítandó végrehajtószerv, az MSZOSZ-központ vezetőiből álló ügyvivőtestület jogosult. Más pontokon is szavazásossá változtatják a konszenzusos döntéshozatalt, ami egyfelől a MSZOSZ-központ iránt fölfokozott bizalmat fejezi ki, másfelől növeli az újjáválasztott vezetők hatalmát a szövetségen belül. Ez lényeges változás a tavaly márciusi, SZOT-ból MSZOSZ-szé alakuláskor alkotott statútumhoz képest, amely még a régi SZOT-beli testvérek közt is dúló versengés és önigazolás, a teljes szétesésveszély állapotát tükrözte.
Demonstráló erejű az is, hogy kivetkőzött az MSZOSZ semleges, apolitikus egyesületi szerepköréből, és – ahogy új programjukban írják – „a politikai paletta baloldalán és centrumában álló, szélsőségektől mentes politikai érdekeket támogatja”. E megfogalmazás nyilván a teljes ellenzéki palettára utal, az igazi szövetséges azonban tudvalevőleg az MSZP; Horn Gyula föl is ajánlotta szövetségi jobbját a kongresszuson. Az Építők Székházában, a még mindig vörös posztóval kárpitozott padsorokban, ámbár kékben pompázó MSZOSZ-transzparenssel szemben helyet foglaló szakszervezeti funkcionáriusok most már nem látják szükségesnek megtagadni, honnan, milyen értékvilágból jöttek; bár ez az értékvilág kétségkívül jogállami főfelemeléssel gazdagodik.
Utóbbinak lényeges eleme egy tősgyökeres liberális eszme: az egyesülés jogának tisztelete, ami az MSZOSZ és a többi SZOT-utódszervezet vagyonmegosztási vitában elfoglalt álláspontjának támasztékául szolgál. A megosztás egyik tényezője a létszámbevallás egyesületi elve, vagyis hogy ki-ki annyit mond be, amennyit szeretne maga mögött tudni. Másrészt, összhangban Göncz Árpádnak a kongresszus másnapján elmondott intelmeivel, az MSZOSZ a megegyezés híve. Meg kellett volna egyezniük a felosztásban az új, beláthatatlanul szétszórt szakszervezeteknek a SZOT-utódokkal, miközben csakis az utóbbiak ismerhették a birtokukban lévő vagyon értékét. A megegyezéses eljárásban az ellenlábas Liga és munkástanácsok nem bíztak, kilobbizták tehát – de csak egy éves, tehát rájuk nézve végzetes késéssel – érték el a hírhedt VIKSZ-törvény meghozatalát, amely szerint a szakszervezeti vagyont az egy éven belül megtartandó szakszervezetközi választások alapján kell – igaz, egyelőre ideiglenesen – szétosztani. Az MSZOSZ beavatkozásnak tekintette a törvényt, és alkotmánybírósági keresetet nyújtott be ellene, az egyesülés és a szervezkedés joga csorbításának megállapítását kérve, a szövetséges tömörülésekkel együtt bojkottálta a vagyonbevallási, és a VIKSZ igazgatótanácsában való részvételt. A koalíció a múlt héten, látva a fiaskót, megszavazta a Mile Lajos-féle VIKSZ-törvénymódosítást: eszerint a VIKSZ jogi személy, és igazgatótanácsa az üléseit szabotáló MSZOSZ és egyéb SZOT-utódok nélkül is rendelkezhet a bevallás útján ügykörébe vont csekély vagyonnal.
A parlamenti vitában Gál Zoltán MSZP-s képviselő kérdőre vonta az MDF-es Palkovics Imrét munkástanácsok szövetségének vezetőjét: vajon miért nincs írógépük a munkástanácsoknak; csak nem szakadtak meg a bizalmas tárgyalások, amelyeken az MSZOSZ milliókat ajánlott fel nekik? Gál sugalmazása szerint a munkástanácsok titkon milliókat akartak bezsebelni. Előbb 15 milliót, majd 50 milliót ajánlott a MSZOSZ – felelt Palkovics – utóbbi alkalomból mar azt kérte, mondjanak le Palkovicsék a VIKSZ-törvény által nyújtott előnyökről. De egyik ajánlatot sem fogadták el. Hogy lett volna ilyen ajánlat, Nagy Sándor vadul cáfolta a kongresszuson; a munkástanácsi és a Liga-források viszont kitartanak az állítás mellett.
A szabad demokrata frakció nem támogatta a Mile-féle törvényt, mivel – mondták – a bojkottot nem lehet másik törvénnyel helyreütni (ehelyett némi költségvetési támogatást tartottak volna szerencsésnek, a szakszervezeti választások finanszírozására). „Tudtam, hogy kitalálnak valamit – mondta utóbb egy SZDSZ-es ügyvéd-képviselő – csak azt nem tudtam, mit! És tessék!” Az MSZOSZ kitalálta az ellen-VIKSZ-et, gondolván, hogy ha egyszer a VIKSZ jogi személy, akkor nem lehet állami szerv, hanem csakis egyesület. Elvégre csak nem akarják államosítani a szakszervezeti vagyont?! Nagy Sándor tehát bejelentette a kongresszuson: a négy szövetséges konföderációval együtt megalakítja a VIKSZ-közgyűlést, amely bármikor megvétózhatja az igazgatótanács döntését… A sajtópáholyon kaján öröm futott végig: zseniális ez a Nagy Sándor, bohócot csinál a törvényhozásból. De hát tény, ami tény: a VIKSZ-ügy elveszett. Csak az az elképesztő, miért kellett a bel- és a munkaügyi miniszternek elfogadni az MSZOSZ meghívását, és jelen lenni a nyilvános tekintélyromboláson. Kiss Gyula dr. – ez is igaz – tett egy erőtlen és általános megjegyzést a kötelező szakszervezeti törvénytiszteletről, a hallgatóság némi hurrogásától kísérve.
1,8 millió ember – az már valami (bár nem tudni biztosan, kiket, valójában hány embert jelöl ez a szám). A létszámbevallási-egyesületi elvet már kevésbé illik megkérdőjelezni mint egy évvel ezelőtt, és pláne nem illik előhozni a legitimitás kérdését, még esélyegyenlőség címén sem. Elég a civakodásból. Csak a koalíciós pártok kényelmetlenkednek: folyton a rendszerváltással, igazságtétellel hozakodnak elő. Bárminő rendszerváltási indíttatás most már – hála a koalíciónak – szélsőséges, gőzös és jobboldali színezetet nyer; ez pedig édestestvére a valódi szakszervezet-ellenességnek.
Ha viszont a kormányerők jobboldaliak és a régi idők földbirtokosainak jogait noválva osztanak ex gratia kárpótlási jegyet, miközben a munkavállalókra hárítják a gazdasági visszaesés terheit – akkor kell lennie egy baloldalnak is, amely betölti a tátongó űrt. Körülbelül ezt az MSZP-vel szövetséges ideológiát hallottuk Nagy Sándortól a kongresszuson. Az MSZOSZ új programja a munkanélküliség enyhítését, a reálbércsökkenés megállítását, a munkavállalói részvételű privatizációt, az oktatásművelődés állami támogatását, a többszintű érdekegyeztetés kiépítését tűzi ki célul (sok ponton egyezően a Liga céljaival). Vitathatatlanul nemes célokról van szó persze, önmagukban is, és az értékrendnél fogva is, amelybe föltekinthet, belekapaszkodhat a mind atomizáltabb helyzetbe kerülő munkavállaló. A tátongó űr betöltői így érvelnek: ne verd szét az MSZOSZ-t, ehelyett védd a felvállalt értékeit.
Két dolog azonban kételyeket ébreszt bennünk. Az egyik: ha a kormányzat, azazhogy az állam falrafestett jobboldali ördögként jelenik meg, abból az is következhetik, hogy – amint az elmúlt negyven év alatt folyamatosan – most is az államtól kicsikarandó alkuvívmányoktól várjuk az üdvözítő megoldást. Ha fölfelé, a nagypolitikára veti vigyázó szemét a szakszervezet, mi lesz a munkahelyi érdekvédelemmel, az alsó egységek kiépítésével? Az MSZOSZ mintha visszavágyna a dicsőséges 1987-88-as évekbe, az évvégi Grósz–Gáspár, illetőleg Németh Miklós–Nagy Sándor találkozókra, ahol is a következő évi bérekről és szociális juttatásokról folytathattak alkut. Igaz, most átfogóbb, bonyolultabb kérdésekről van szó, mint akkor. De most is azért fenyegetőznek sztrájkkal, azért fordítanak hátat a Ligának, amely az Érdekegyeztető Tanácsban bíbelődik szociális-érdekvédő csomagtervekkel, mert egyedül, és lehetőleg az év vége előtt akar kézzelfogható eredményt fölmutatni.
A másik veszély: az érdekegyeztető rendszer megmerevedése. A kormányzat megretten a sztrájkfenyegetéstől, részengedményeket tesz (mint a nyáron lefújt MSZOSZ-sztrájk után, amelynek nyomán megadta a kormány a – szakmai körökben egyébként vitatott – végkielégítést), és mennél több ilyen elvtelenség történik, annál több háramlik át az erőpozícióból alkudozó szakszervezetre a szociális felelősségből. Ezért cserébe pedig a hegemón szerepre törő szakszervezet viszonylag stabil státusra tesz szert, miközben az alsóbb szinteken szorongatják a kis, független szerveződéseket. Csak nehogy megszűnjék a versengés!
Persze, meglehet, hogy amire e sorok megjelennek, már rég akként döntött a kormány, hogy – nem másítva meg múlt heti elhatározását – az összes tömörüléssel együtt tárgyal. Vagyis nem ül föl a hangzatos fenyegetésnek.
- Belföld [6]