Tipiológia
Az egyik ok, amiért a tipiket populizmussal, demagógiával vádolják, az az, hogy miközben új programról szónokolnak, nincs eredeti mondanivalójuk. Azt mondják, hibáztunk és nagyra kell törnünk. De ha a profizmus, a pragmatizmus, a gyűjtőpártiság csak annyiban kritikája a keskenypártiságnak, a tojásfejűségnek, a doktriner politizálásnak, hogy jobban, hatékonyabban, sikeresebben kell csinálnunk ugyanazt (a civil kezdeményezésre és erős helyi önkormányzatokra épülő polgárosodás, a gyors piacgazdasági átalakulás politikáját), akkor nincs min vitáznunk. Legfeljebb akkor, ha egyazon nyilatkozaton belül kiderül, hogy az éles fogalmazásban van egy jó adag túlzás, vagy hogy a felkínált alternatíva korántsem olyan eredeti és korántsem olyan egyszerű, amilyennek látszik. Kétségtelen, van mit fejlődnünk világosság, közérthetőség tekintetében. A kérdés csak az, hogy vajon puszta szónoki feladat-e a lakosság széles rétegeinek meggyőzése vagy sem.
Elvek
A nagypártiságnak ugyanis olyan hangsúlyai is vannak, amelyek elfogadhatatlannak látszanak. Jobb pillanataikban a tipik nem állítják nyíltan, hogy a szabad demokraták kozmopoliták, ateisták, és a Mérleg utcában Központi Bizottságot működtetnek, s azt különösen nem mondják, hogy vezetőink töltötték meg a külföldi sajtót mindenütt antiszemitizmust látó jajveszékeléssel, s hogy Raffai úr trianoni békéje nekik zakson. De azt azért mondják, hogy szerethetnénk egy kicsit jobban a hazát, s hogy ideje lenne felsorakoznunk a nemzeti jelképek, a rendszerváltozás (a lovakat váltják, ugye, nem a rendszert) és a Külügyminisztérium mögé: hogy a keresztény értékrendet valló, vallásos identitású többségnek ki kell fejeződnie a lelkiismereti szabadságról, valamint az állam és az egyház szétválasztásáról vallott nézeteinkben. Csak elhümmögik sokat sejtetően, hogy véget kellene már vetnünk nekünk is az urbánus-népies-vitának, hiszen „ezen az oldalon” meg túlzott az érzékenység. Csak meghirdetik az egyoldalú Budapest-centrikusság felszámolását. Csak furcsállják a lelki miniszterelnökség külpolitikájának elutasítását. Csak leszögezik, hogy mi nem a hajléktalanok, a cigányok, a deviánsok érdekeit képviseljük, hanem a bérből és fizetésből élőkét is, az elszegényedéstől fenyegetett középosztályét is, a vállalkozókét is, a tőkésekét is.
Érdekek
Egyébként nem az a baj, hogy túl hosszú vagy ellentmondásos a lista. Egy liberális párt semleges a csoportérdekekkel szemben. Azt akarja, hogy az állam egyenlő tiszteletben részesítse a törvényt követő életfelfogásokat. A legelesettebbek megélhetését, a kisebbségek polgárjogait ne érdekképviseletként védje, hanem azért, mert ezt kívánja a közjó, a becsület. Más kérdés, hogy miként Hollandiában vagy Dániában, nálunk is éppen a munkások és általában a legkevésbé jómódúak számára a legfontosabb a gazdasági talpra állás.
Thraszümakhosz azt válaszolja Szókratész kérdésére, hogy az igazságosság eszméje csak arra való, hogy megkönnyítse az erősek uralmát a gyengék felett; hogy elfedje az uralom, a politika lényegét, az érdekek kíméletlen érvényesítését. Köztudott, hogy erkölcsi fogalmaink ilyen alkalmazása, erkölcsi eszményeink ilyen kritikai leleplezése főszerepet játszott a politikai filozófia legjelentősebb hagyományában, Hobbes és Machiavelli, Marx és Weber társadalomképében. Mégis, elkeserítő ma látni, hogy miközben ugyanez a tradíció meglehetősen sikeres harcot vívott azzal a reálpolitikai szemlélettel, amely az alkotmányos közhatalom, a népszuverenitás minden politikai eszményét és értékét szőröstül-bőröstül az egész politikai erkölcsöt hatalmi érdekekre vezeti vissza, nálunk az újonnan kialakuló tipi és nem tipi politikai tudomány – hol tudálékosabban, hol a nép egyszerűségével kérkedve – mindig, az erősebb kutya körül forog. Az emberi jogok, a liberális minimum, a demokratikus charta, a parlamentarizmus, a tolerancia úgyszólván csak idealista duma. Pedig a liberalizmusnak, bárhogy határozzuk meg, elvei vannak, amelyekből semennyi szavazatért sem enged. Nem ezekben az elvekben, hanem követésük helyes módjában van nézeteltérés a jóléti és az államminimalista liberálisok között. Fontos, hogy tudjuk ezt, mert a tipik előszeretettel állítják szembe a tiszta és a rózsaszín liberalizmust vagy – ha úgy hozza a helyzet – épp a gyakorlatiasát és a sokkterápiást, (Megjegyzem, az összes parlamenti párt együttes tagsága sincs annyi, hogy komolyan lehessen tömegpártról és hasonlókról beszélni. Nagyon is lehetséges, hogy a tipi reálpolitika pragmatikusan is rossz. Vagyis hogy pont azon az áron lehet megnyerni néhány százezer szavazatot, hogy levagdossuk a szövetség oda nem való széleit. Az meg végképp célszerűség kérdése, hogy hol kezdődjön a természetes választási szövetség, és hol végződjön a szabad demokrata.)
Képességek
A tipi, íme egy másik vonzó értelmezési lehetőség, csakis karizmatikus vezetőjétől várhatja az áttörést. A mulya, apályról papoló, tehetetlenkedő, passzív, amatőr társadalomtudósok helyett. Vagy ellenkezőleg, az akarnok, hatalmaskodó, centralizáló, egyeduralomra törő, a vidéki sokszínűséget háttérbe szorító Budapest-Belváros radikalizmus helyett. Egyvalaki van, aki véghezviszi majd az emberek megszólítását, elérését, meggyőzését. Akinek a kisujjában is több politikai érzék van, mint Bauer Tamásban, Tardos Mártonban, Soós Károly Attilában, Laki Mihályban és a többi reformközgazdászban; mint Demszky Gáborban és Rajk Lászlóban; mint Pető Ivánban, Magyar Bálintban, Hack Péterben (k*); mint Tamás Gáspár Miklósban és Solt Ottiliában (f**), mint Szent-Iványi Istvánban (k), Greskovits Bélában (k), Kuncze Gáborban (k), Dornbach Alajosban (kft***) – elnézést a kifelejtettektől együttvéve. Nem csoda akkor, ha a kisebbek berzenkednek, gáncsoskodnak, s amikor már nem használ se puccs, se panasz, ellenkeznek.
Anybody But Carter és a vidéki fiúk a mogyoróültetvényekről
Na igen. Azt gondolom, ha nekünk is lenne örökös elnökünk, az elmúlt hetekben ő is bejelentette volna, hogy miként Deák Ferencnek a Deák-párthoz, nem lehet igazi szabadelvű honpolgárnak köze a hideg és rideg puccsista bandához és madzagon rángatott drótfiguráikhoz.
Nem mondom, a leköszönt főpartizán képességei előtt néha még a legelszántabb tipik is meghajolnak. Bölcsességét, felelősségérzetét pedig egyenesen utolérhetetlennek minősítik, amiért átadja (ha nem is idejekorán, de még nem későn) a helyét. Magunk közt legyen szólva, demokratikus ellenzékbeli társaim, jó nagy marhaság volt tőle, tán számos kisebb-nagyobb politikai hibája közül a legnagyobb. De nem akarok úgy tenni, mint aki e lemondási cirkuszt produkálta nekünk, mert mindig abba az irányba szórja plebejus átkait, amerre éppen áll. S akiről nagyjából ugyanazt elmondhatjuk ezzel a történettel és benne érdemeivel kapcsolatban, mint a tipik védencéről – ha csak félig is úgy lennének a dolgok, ahogy ők beállítják azokat, én az ő helyükben köszönőviszonyban sem, lennék a legismertebb szabad demokratákkal.
De félre bú és szomorúság, nézzük józanul a kilátásokat. Tézisem roppant egyszerű: abból indulok ki, hogy a tipik benne lesznek majd 1994 koalíciós kormányában, amely reményeim szerint liberális lesz, talán nem utolsósorban a „kemény mag”, a „partizánszövetség”, „az emberi jogokért kiálló, szociálliberális ideológiájú csoport” érdemeként. Feltételezem, nagyobb ellentéteket is át kell majd hidalnunk, mint a tipik és a társaság között feszülőt, s elismerem, hogy minden elvi fenntartásom ellenére helyesen teszik ezek is, azok is, ha arra törekszenek, hogy egy szövetség két platformja, ne pedig egy koalíció két pártja legyenek.
Negatív kampány
Idáig jutottam körülbelül mondanivalóm kifejtésében a Parlamenti Klub kampánybeszélgetésén, s éppen-csak belekezdtem annak ecsetelésébe, hogy a mellettem biztatóan mosolygó elnökjelölt miként ejtette pofára Szombathelyen a kétségkívül minden felszabadítást megérdemlő vidéki küldötteket (akiket a felváltandó vezetőséggel szemben és talán akaratuk ellenére fel akar szabadítani); – mondom, éppen taglalni kezdtem annak a politikusi magatartásnak a bírálatát, ami annyira megmelengeti a tipik szívét, amikor egy-két máskéntgondolkodó (talán némi természetes késéssel, amíg leesett nekik a tantusz, hogy a nyakatekert okoskodás hová vezet) huhogni és hurrogni nem kezdett, mint valami kisgazda, s kurtán-furcsán belém nem fojtotta a szót. Mondván, hogy ez negatív kampány, amire itt senki se kíváncsi.
A „negatív kampány” az amerikai demokrácia szakkifejezése, a piszkos trükköknek nevezett harcmodorok, az erkölcsileg kifogásolható, ám különböző okokból megengedett cselek egyik fajtája. Az egyik fontos ok a fejlett demokráciáknak az a meggondolása, hogy a kormányzatnak, a bíróságoknak ajánlatos elkerülne bizonyos világnézeti – filozófiai, vallásos, erkölcsi, politikai – kérdésekben a döntést. Vajon miként kell értelmeznie a hatóságnak, hogy valaki megállította a napot az égen? Mit tartson afelől a bíró, hogy valakit láttak Chicagóban, de ő ugyanekkor San Franciscóban kezet fogott Szent Gerzsonnal? Megbüntethetők-e a Hare Krisna hívei, amiért Mikulásruhában kéregetnek. (Ezeket és a további példákat lásd majd egy Cserépfalvi-szöveggyűjteményben.) A nyugati liberális minimum az, hogy ellentétben – mondjuk – az élelmiszerek és gyógyszerek kereskedelmével, hit dolgában az állam nem részesítheti a felnőtt „fogyasztót” védelemben elfogadható szabvány vagy ésszerű minőségi előírás megkövetelésével.
Aki gentleman és aki nem
Még inkább ez a helyzet a politikai meggyőződésekkel. Időről időre felmerülnek ugyan a fejlett demokráciákban is olyan elképzelések, hogy a politikai véleményeket sem ártana megszűrni valahogyan, de néhány század alatt a parlamentarizmus barátainál elég széles körű egyetértés alakult ki arra vonatkozóan, hogy nagyon nehéz lenne a színvonal, az artikuláltság, a stílus vagy az elvárható tisztelet követelményeit felállítani, ha szigorúan ragaszkodni akarunk a közhatalom semlegességéhez. Ez a felfogás, ha elő is fordulnak anomáliák, elég általános ma már Európában is, de a pálmát kétségtelenül az az amerikai alkotmányos elv viszi el, hogy köztisztségekért versengők hazugságait, rágalmait azért nem büntetheti a törvény, mert nem minden esetben lehetne elkülöníteni a jóhiszemű tévedést a szándékos hamisítástól, s főleg úgy, hogy közben ne befolyásolja az állam akár csak közvetve, rejtett módon is, a vélemények szabad hangoztatását, következésképp a szavazatok alakulását. Ez az elv, az úgynevezett New York Times-szabály, azért bízza a rendes emberekre az „Apák és fiúk” stílusú, komcsizó, zsidózó, gyűlölködő választási modor megítélését, mert ha az államot feljogosítjuk a hamis vagy a sértő nézetek elhallgattatására, akkor azt fürkészve, hogy mi igaz és tisztességtudó, az állam lehetőséget kap kritikusai móresre tanítására, ahogy Brennan főbíró kifejezte, a közügyek szabad, robusztus és mindenki előtt nyitva álló vitatásának a megszüntetésére.
Ezért aztán amikor az elnökjelöltekkel szemben mindenféle piszkos trükköket alkalmaznak (összefüggésbe hozzák a nevüket a homoszexuálisokkal, mint azt Muskie szenátorral tették, háborús uszítókkal, mint Wallace vagy Goldwater ellenfelei tették, netán fehér nőt megerőszakoló néger bűnözővel, mint legutóbb Dukakis kormányzót), akkor lehet busongani az emberi aljasság határtalanságán, a hatalomért folytatott versengés nyers kíméletlenségén, de bírósághoz nem lehet fordulni. A negatív kampány ugyanis több-kevesebb mértékben nyilvánvalóan a jelölt elleni, a jelöltet bíráló meggyőzési kísérlet, s ezt erkölcsi alapon hatósági szóval megakadályozni roppant kockázatos lenne.
Kabátlopás stb. és fogjunk össze
Miért lennének egyszerűek a dolgok, ha bonyolultak is lehetnek? A negatív kampány vádja a negatív kampány egyik leghatásosabb modern formája. Gondoljuk csak el, mennyire kapóra jön ez a jelöltnek, ha nem akar az ellene irányuló támadásokra válaszolni, ha a jogos és a jogtalan kritikát egyaránt szőnyeg alá akarja söpörni. Pontosan így jártak el szerintem a tipik is. Ezért meg ezért igazságtalan volt a tipibírálat? Negatív kampány. Félrevezető és pontatlan a tipielemzés? Negatív kampány. Rosszhiszeműek és károsak a tipijelszavak? Negatív kampány. Mindezek után ellenjelölteket állítani? Ez már nem pusztán negatív kampány, ez már egyenesen bolsevik (polgári radikális) konspiráció.
Nem tudom, hányan vannak, milyen népszerűek a tipik, s tulajdonképpen ha annyi mindenben túloznak, miért ne túloznának esélyeiket illetően is. Lehet, hogy meg se nyerik a választást, hogy diadalmaskodik a demokratikus ellenzék és a Dornbach Lojzi. Akár így lesz, akár úgy, együtt kell megvalósítanunk a közös célt, a felelős minisztérium elvét: a kormány és az ellenzék párharcára épülő kormányzatot.
* A kakukktojás rövidítése a társaságot illetően.
** Felfogás kérdése Tamás Gáspár Miklós szerint, hogy a társaságnak ezek a tagjai beletartoztak-e abba a szűkebb vezetésbe, amiről hallani.
*** Az eddigi rövidítések kiegészítése: tisztségénél fogva nem tagja, korábban is csak ügyvédje volt a társaságnak.
Tipik a Beszélőben:
Montágh Balázs (okt. 19.), Vargha Márton (okt. 26.), Török Viola (nov. 2.), Tellér Gyula (nov. 9.) L. Koroncz Erzsébet (nov. 9.), Darvas Iván (nov. 16.)
A Vannak kiutak? több résztvevője elvtelen, kompromisszumos álláspontot fejtett ki. Ezt a kétkulacsos magatartást követte a szerkesztőség is. Akadtak olyan álobjektivista szerzőink, akik másról beszéltek.
– A szerkesztő
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]