Kupa Mihály a miniszteri expozéban ugyan igyekezett úgy bűvészkedni a számokkal, hogy az ellenkezőjét hitesse el, de mindezt nem túlságosan nagy meggyőze) erővel tette. Jövőre a tervek szerint 642 milliárdot fordítanak szociálpolitikai célokra – mondotta a pénzügyminiszter –, ami 122 milliárddal (22 százalékkal) több az ideinél. Ennél fogva a szociálpolitikai jövedelmek lépést fognak tartani a gazdasági jövedelmek növekedésének mértékével, s igaz ez a családi pótlékra és a nyugdíjra is. Nem derült ki azonban, hogy miből tevődik össze az a bizonyos 642 milliárd, vagyis hogy mit sorol a miniszter a szociálpolitikai célú kiadások közé, és arról sem esett egyetlen szó sem, hogy mennyivel nő a rászorulók – a munkajövedelemmel nem rendelkezők és nagyon alacsony jövedelműek – hada.
tb(c)
Az oly büszkén emlegetett összegben mindenesetre benne kell lennie a társadalombiztosítás teljes jövő évi költségvetésének (521 710 millió forint), amivel az állami költségvetés gazdájának nem illenék különösképp dicsekedni, hiszen pl. a nyugdíjalapra nézve csak az összes kiadás 1 százalékának erejéig hajlandó garanciát vállalni. Ha tehát a társadalombiztosítás nem tudja lefaragni – ami nagyon valószínű – a jelenleg 15 milliárdra rúgó hiányt, akkor könnyen fizetésképtelenné válhat. (Annál is inkább, mert az Állami Számvevőszék előrejelzése szerint az év végére 20 milliárdos hiány várható.) Ami pedig a reálérték megőrzését illeti, 1992-ben kétszer (tavasszal és ősszel) terveznek nyugdíjemelést a nettó bérnövekedés mértékének megfelelően, ám a költségvetés szöveges indoklása erről megállapítja: „A megvalósítás azonban a társadalombiztosítás pénzügyi problémái miatt bizonytalan.” Ehhez hozzátehetjük, hogy a pénzügyi problémák létrejöttében és elmélyülésében igen jelentős szerepet játszott és játszik a kormány és az állami költségvetés. Korábban – amikor még volt – a bevételi többlet mesteri trükkök révén foganatosított elszívásával, később a kintlévőségek behajtásához szükséges jogszabályi felhatalmazás halogatásával, legújabban pedig egy vadonatúj zseniális ötlettel: részben még az idén visszafizetik ugyan az eredetileg jövőre ütemezett 14 és fél milliárdos tartozást a tb-nek, ez utóbbinak viszont vissza kell fizetnie a költségvetés forgóalapjába a fizetési kötelezettségek teljesíthetősége érdekében onnan kölcsönkapott 15 milliárdnyi összeget. Ezért a ’90-ből származó tartozás kiegyenlítéseként kapott 14 és fél milliárdot, ahelyett, hogy a likviditási tartalékalapba helyezné, a folyó fizetési kötelezettségek teljesítésére kell fordítani, s így pénzügyi stabilitása semmit sem javul. A fentiek fényében némileg cinikusnak tűnik az az egyébként védhető pénzügyminisztériumi álláspont, amely szerint a tb bevételei és kiadásai közötti olló riasztó szétnyílása miatt radikálisan csökkenteni kell a garanciavállalás mértékét. A kormányzat és az állami költségvetés ugyanis évek óta vastagon benne van az olló szétnyílásában. Tovább nyílik az olló az infláció mértéke és családi pótlék növekedése között is. Az 1992-es előirányzat csak 10 900 millióval (13,6 százalékkal) több a tavalyinál.
Le a munkanélküliekkel!
A teljes egészében vagy fokozott mértékben szociálpolitikai forrásokra szorulók köre 1992-ben minden kétséget kizáróan jelentősen bővül majd 5 százalékkal csökken a foglalkoztatottak aránya, cirka 200 ezerrel nő a munkanélküliek száma, és ugyancsak érzékelhetően emelkedik a nyugdíjasok és a létminimum alatti jövedelemmel rendelkezők száma, valamint azoké, akik számára véget ér a munkanélküli-járadék futamideje. A tavalyihoz viszonyított steril számszaki arányosításoknak ezért sincs sok értelme.
A munkanélküliek esetében az ugrásszerű létszámnövekedésen túl figyelembe kell venni a foglalkoztatási törvény küszöbön álló módosítását is. A részletes vita stádiumában veszteglő módosítási javaslat a háromnegyedére akarja csökkenteni a munkanélküli-járadék futamidejét és a minimálbér kétszeresében maximálni annak összegét. Azoknál, akik mindkettőre jogosultak, a munkanélküli járadékot oly módon akarja összevonni a csökkent munkaképesség alapján járó átmeneti vagy szociális járadékkal, hogy a kettő összege helyett csak a magasabb összegű juttatás illesse meg a járadékost. Jelentősen szigorítják a munkanélküli-járadék melletti alkalmi munkavégzés szabályait és ellenőrzését, a szabálytalanságok elkövetőit az eddiginél lényegesen szigorúbb szankciókkal sújtják. Aki a nemrég megszavazott törvény értelmében végkielégítésre jogosult, az annyi hónapig nem kaphat munkanélküli járadékot, ahány hónapnak megfelelő végkielégítést kapott. A tervezett változtatások közül néhányat önmagában még csak-csak el lehetne fogadni, az egész csomag együttvéve azonban számos munkanélküli számára kilátástalan helyzetet teremt, különösen, ha a kontextust is figyelembe vesszük.
Több tízezerre tehető azoknak a száma, akiknek a munkanélküli-járadéka már lejárt vagy egészen rövid időn belül le fog járni, anélkül, hogy az elhelyezkedésre „akár csak a legcsekélyebb esélyük is volna. Tudomásul kell ugyanis venni, hogy a ma tartós munkanélküliéi között találhatók a rendszerváltás legnagyobb vesztesei. Azok az iskolázatlan segédmunkások, akik a korábbi bérszín vonal-szabályozásos gazdasági szisztémában vattaemberként képzetlenségük és alacsony munkakultúrájuk ellenére munkát tudtak maguknak találni, és így részesülhettek a szociális biztonság minimumában, a megváltozott gazdasági feltételek közepette viszont belátható időn belül semmi esélyük sincs arra, hogy tartós munkaviszonyt tudjanak létesíteni. Annál is inkább, mert jelentős részük él az elmaradott térségekben, ahol gazdasági fellendülés még hosszú ideig nem várható. Ugyanakkor ma nem létezik olyan garantált segélyforma, amely a kifutó munkanélküli-járadékot fölválthatná. Pedig rajtuk vagy közülük sok (különösen az idősebbeken) az ún. aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök hatékony alkalmazása sem segít, mert sem átképzésről, sem vállalkozáspolitikai eszközök hatékony alkalmazásáról nem beszélhetünk.
Több teher – romló ellátás
Az ezt a célt szolgáló Foglalkoztatási Alap a munkanélküliség rohamos növekedése ellenére 1991-ben 1942 milliárd forintos megtakarítással „büszkélkedhet”, nyilván nem azért, mert ezt a pénzt nem volt mire elkölteni, hanem azért, mert nincsenek kidolgozva a felhasználás hatékony stratégiái. A „maradvány” viszont jó ürügyet szolgáltat a költségvetésnek arra, hogy a jövő évi előirányzatot az ideihez képest a munkanélküliség várható újabb ugrásszerű növekedése ellenére csak 5 százalékkal növelje. A munkanélküli-segélyek és -járadékok fedezetéül szolgáló Szolidaritási Alapra viszont már ebben az évben is óriási nyomás nehezedett. (A 9 milliárdos előirányzathoz képest a várható teljesítés 17,8 milliárd.) A költségvetés a teljes csődöt a munkáltatói és munkavállalói járulék radikális emelésével (együttesen 2-ről 6 százalékra) igyekszik áthárítani. Kérdés azonban, hogy a társadalombiztosítási kötelezettségekkel együtt már-már elviselhetetlen járulékteher nem fogja-e a privatizációval megnövekedő lehetőségek kihasználása révén az eddigieknél is élénkebben a fizetési kötelezettség alóli „kibújásra” ösztönözni az érdekelteket. Mindenesetre a költségvetés a munkanélküliek számának minimum 50 százalékos prognosztizált növekedése ellenére az ideihez képest csak 13 százalékkal növeli hozzájárulását a Szolidaritás Alaphoz. Vagyis nemcsak a járulék mértékét emeli, hanem százalékosan is nagyobb tehervállalást vár el a járulékfizetőktől.
Kétségtelen, hogy a növekvő szociális feszültségek egyre elviselhetetlenebb nyomást gyakorolnak a költségvetésre. Ebben a helyzetben elkerülhetetlennek látszik a szociálpolitikai elosztó rendszerek, a források és prioritások újragondolása. Kupa Mihály expozéjában azonban ez is csak jámbor óhajként fogalmazódott meg. Mint mondotta, a nagy elosztó rendszerek egyre több pénzt emésztenek fel, a létminimum alatt élők száma mégis nő. Ezért törekedni kellene a rászorultsági elv erőteljesebb érvényesítésére. Ennek a törekvésnek azonban nyomát sem találjuk az 1992-es költségvetésben. Hacsak a szöveges indoklásnak azt a mondatát nem tekintjük „nyomnak”, amely szerint: „A rászorultsági elvű szociálpolitika jegyében továbbra is lényeges szerep hárul az önkormányzati segélyezésre, amelyben a jövőben erőteljesebb érvényesül a családcentrikusság és a normativitás.”
Lefaragási norma
Hogy miből és hogyan, arról fogalmunk sincs. Az erre a célra szánt jövő évi előirányzat ugyanis nominálértékben kisebb a tavalyinál. Az előirányzat két tételből tevődik össze. A 17 éven aluliak és a 60 éven felüliek részére járó ún. inaktív fejkvóta az idei 3000 Ft helyett jövőre 3200 Ft lesz. (6,6 százalékos növekedés.) A nevelési segély központosított előirányzata viszont az idei 3,8 milliárddal szemben jövőre 2,85 milliárdra csökken. Külön tanulmányt érdemel egyébként az a bűvészkedés, amit a költségvetési előterjesztés ezzel a tétellel művel. A Népjóléti Minisztérium fejezet 18. oldalán a kővetkezőket olvashatjuk: „A szociális szakterület ágazati célfeladatai az alábbiak szerint változnak: – a nevelési segély előirányzata átkerül az önkormányzatokhoz – 3,550 millió Ft.” Mire azonban az így levont összeg átsétál a Belügyminisztérium fejezet 59. oldalára, „a nevelési segély 2850 Ft-os kerete” lesz belőle a 25/5. alcímen. A tételes felsorolásban a 92. oldalon az összeg szerencsére már nem csökken tovább, csak az alcím sorszáma és a tétel elnevezése változik meg valamelyest. Mintha a költségvetés készítői is szégyellték volna ezt a manővert.
A tény azonban tény marad: az önkormányzati segélyezési keret teljes élőirányzata az idei 17,62 milliárd helyett jövőre csak 17,55 milliárd lesz. Ebből kellene kielégíteni a rászorulók ijesztően megnövekedett sereget.
Például azokat, akiket a távfűtés költségeinek ugrásszerű emelkedése sodort reménytelen helyzetbe. Ezzel kapcsolatban Szalay Gábor (SZDSZ) sorolt fel tanulságos adatokat Kupa Mihályhoz intézett interpellációjában november 19-én a parlamentben. Magyarországon ma 109 településen mintegy 640 ezer lakást fűtenek távfűtéssel. A magyar lakásállomány mintegy 20 százaléka távfűtött. A Komárom-Esztergom megyei Távhőszolgáltató Vállalat hosszú évek során felgyűlt kintlevősége október két fűtési hetét követően újabb 13 millió forinttal nőtt meg. Esztergomban 38 százalék, Tatabányán 39 százalék, Tatán 44 százalék, Lábatlanon 61 százalék a nem fizetők aránya. (Kupa Mihály válaszában kompenzáció gyanánt egy 400 milliós támogatást emlegetett, amit nem találtunk meg a költségvetésben – attól persze még benne lehet –, valamint az inaktív fejkvóta megemelésében – akkor még csak 100 Ft-ra gondolt – rejlő korlátlan lehetőségekre hívta fel a figyelmet.)
Például azokat, akiket a tej és egyes tejtermékek még megmaradt központi ártámogatásának mostani megvonása foszt meg végképp az egészséges táplálkozás lehetőségétől. Idén egy nagyon pici kört tudtak támogatni tejutalvánnyal az erre a célra elkülönített 450 millió forintból. Jövőre majd egy még kisebbet fognak az erre a célra elkülönített 300 millióból.
Fedezet nélkül
Bizony nagyon ideje lenne normatív segélyezési elveket kidolgozni a szociálpolitikában. Ennek a problémának a megoldását sokan a szociális törvénytől várják. Megalkotására a következő év első felében valószínűleg sor is kerül. Tegyük fel, hogy benne annak rendje és módja szerint megfogalmazódnak a garantált ellátások kritériumai. A törvénytervezet utolsó ismert változatában például szerepel egy segélyfajta a járadékból már kikopott, de újra elhelyezkedni nem tudó munkanélküliek számára. És szerepel több más értelmes javaslat is. A kérdés csak az, hogy ezeket az újonnan kreált ellátásokat miből fogják fedezni. Erre a célra ugyanis nem képeztek tartalékot a költségvetésben. Nem úgy mint a köztisztviselők jogállásáról szóló ugyancsak jövőre megalkotandó törvényhez. Ahhoz képeztek. Két és fél milliárdot. Hogy az egyes besorolási osztályok fizetési szorzószámainak eleget lehessen tenni. Persze nem maradéktalanul, mert a tervezet 1995-re irányozza elő az előmeneteli osztályok és a hozzájuk rendelt javadalmazási kategóriák teljes kiépülését. Egyelőre valószínűleg csak a miniszterek, államtitkárok, államtitkár-helyettesek és országgyűlési képviselők fizetésére nézve fognak maradéktalanul érvényesülni az előírások. Tévedés ne essék, mi is úgy gondoljuk, hogy a köztisztviselőket tisztességesen meg kell fizetni, ha azt akarjuk, hogy a szakma becsülete nőjön és a morális követelmények vele szemben érvényesíthetők legyenek. Csak a mohóság veszélyeire és bizonyos ízléses arányok betartásának a szükségességére szeretnénk felhívni a figyelmet.
Lehet persze, hogy ami olykor aránytalannak tűnik, az csak a szükségszerű prioritások kifejezője. Az 1992-es költségvetésben a rendőrséget például elkerülték a kényszerű fiskális megszorítások. Előirányzatai az előző évhez képest 31 százalékkal nőnek. (A költségvetés egyéb rímeinél 10 százalékos bér- és 5 százalékos dologi automatizmust érvényesítettek.) Bár hozzá kell tennünk, hogy az adatokban elég nehéz eligazodni. A Rendőr Ezred előirányzataként az egyik táblázatban például 1,5 milliárd szerepel, a másik táblázat számait összeadva viszont 3,5 milliárd a végösszeg. Pedig egyáltalán nem mindegy, hogy mennyit kap a Rendőr Ezred, mert a szöveges indoklást böngészve könnyen juthatunk arra a következtetésre: ha eleget kapnak, ők megoldhatják a legsúlyosabb szociális feszültségeket is.
- Beszélő [6]