nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Közép-keleti és kaukázusi hódításaikat Allah és a hegyi főnökök gondjaira bízván, a birodalomalkotó szláv népek maguk is otthagyták a Szovjetuniót. Ezzel, mint Baker úr, az amerikai külügyminiszter megfogalmazta, az unió „az eddig ismert formájában megszűnt létezni”. Ez, mindent egybevetve, nem a hét, hanem az évszázad eseménye. Persze sok minden van itt még hátra. Neve sincs még az új, szlávlakta nagy földnek. Nem tudni, vajon elég-e a breszti paktum hozzá, hogy az Ukrajnában élő oroszok és ukránok barátságosabban nézzenek egymásra. Kazahsztán, de a többi külterület is tele van orosz gyarmatosokkal (meg atom- és egyéb fegyverekkel). Jelcin még a levert puccs után beígérte, az elszakadni igyekvőktől elveszi az oroszlakta területeket. Most ugyan ő maga igyekszik elszakadni, de attól még eszébe juthat az ígérete.

Az új internacionalizmus

Ehhez a nagy, világtörténelmi fészkelődéshez a mi kis országunknak nem sok hozzátennivalója van. Örüljünk neki, hogy nem viszonyulnak haraggal a kárpátaljai magyarokhoz, sőt, engedik nekik, hogy autonóm körzeteket hozzanak létre.

Fundamentális, közös érdekük viszont, hogy az idei tél ne legyen hosszú és hideg. Rágondolni is rossz, minek nézünk elébe, ha az Adria után most a Barátság meg a gázvezetékek is kiesnek. Dr. Antall József – aki előrelátó módon több barátsági szerződést is aláírt Moszkvában és Kijevben – ugyan megnyugtató válaszokat kapott aggályos kérdéseire. Hogyne szállítanák az olajat, hogyne engednek át a földgázt, az elektromos áramot. De azért igen jó lenne már a tél túlsó felén járni. Hozzáértők szerint a szovjet termelőberendezések, vezetékek műszaki állapota sem valami fényes már, nem biztos, hogy kiállná a komolyabb hidegpróbát.

Úgyhogy, Szergej barátom, szorítunk neked, hogy ne fagyj meg, mert mi is veled fagyhatunk.

Talpalatnyi föld


A magyar lakosságot azért, hazai földgázból, tartalékból, vasúton hozott olajtermékből, akkor is át lenét valahogyan teleltetni, ha minden irányból egyszerre dugulnak el a vezetékek. Nem magát az életet, csak a gazdaságot, a jövedelmeket, azt a bizonyos „polgárosodást” fenyegethetik közvetlenül az újabb világtörténelmi oldallökések. Amelyek, jobb esetben, talán nem következnek be. De ez nem is hiányzik, már így is kezd túl sok lenni belőlük!

Sorok írója, helyszíni és egyéb adalékok nyomán, arra a kellemetlen következtetésre jutott, hogy a jugoszláviai krízis – szerencsére csak eredetében, nem pedig megoldási módjában – nem is annyira különbözik a tőle északra zajló krízisektől, mint amennyire hinni szeretnénk. Vad, hegylakó nacionalisták ugyebár, akik bicskával vágják egymás torkát! Pedig ha jobban megnéznénk, kiderülhetne, hogy a lövészárkokban farkasszemet néző fiatalok legalább olyan jól tudnak négyzetgyököt vonni, egy- vagy akár kétismeretlenes egyenletet megoldani, popsztárok neveit sorolni, idegen nyelveken dadogni, mint a magyarok. Európai rálátásuk, polgárias ambíciójuk pedig a könnyebb utazgatás, vendégmunkáskodás, üdültetés miatt a közelmúltban még nagyobb is volt, mint a mieinké.

A baj pontosan abból lett, hogy a tartós gazdasági mélyrepülés során kihamvadtak ezek a polgárias ambíciók, s elosztási marakodás lépett a helyükbe. Ebben már tényleg az etnikai szorongás és diszkrimináció került az élre. A szerb főnök a horvát beosztottakat rúgta ki elsőnek, a horvát főnök a szerbeket. Mígnem aztán másfél millióra nőtt a munkanélküliek száma. Mígnem a harcok nyomán félmillióan váltak földönfutóvá.

Pedig a munkára, kenyérre, lakásra vágyó kisemmizettek ma sem elsősorban megölni, hanem elkergetni akarják a szemben álló városok és falvak lakóit.

Csakhogy a mai Európában nincs ám hová menekülni. És ezt a jugoszlávok, nevezetesen a horvátok igen jól tudják. Újrakezdés, munka, megélhetés helyett megvetés, deklasszálódás, utálkozó bőrfejű várja a mai földönfutót. Ezért aztán a horvát fiatalember, elakadván a polgárosodáshoz vezető úton, inkább marad a lövészárokban, meghal és átadja a városát, de csak szétlőtt roncshalomként.

Nem balkáni specifikum ez, hanem európai szomorújáték. És most már, mielőtt még Eszéken is sok ezren halnának meg, nagyon gyorsan meg kellene találni az európai megoldást.

Participáció

Szemben a frusztrációval és elszegényedéssel, mely nem balkáni specifikum, a Nemzeti Bank elnökének leváltását követő események a sajátosan magyar politikai kultúrával látszanak összefüggni. A jobbfajta reakciók, a Demokratikus Charta újbóli meglendülése is. Dr. Antall József eljárásának indoklása joggal ébreszt kételyeket a miniszterelnök demokratikus meggyőződésének mélysége iránt.

Ez azonban messzemenően nem ok a XII. kerületi MDF-iroda felgyújtására. Az ilyen cselekedet nyilvánvalóan az elkövető elmeállapotával áll legszorosabb összefüggésben. Másrészt azonban azt is érezzük, hogy homályos kapcsolat áll fenn a politikai aktivistákat eltöltő, időnként a futballhuligánokat megszégyenítő, pártos lelkesültség és az ilyenfajta működések között. Úgy máskülönben az elkövetők nyugodtan lehetnek kormánypártiak is, akik ily módon kívánnak aláfűteni a másik oldalnak.

Ez szinte mindegy is. A demokráciát nem az ilyenfajta, idióta törpeakciók veszélyeztetik. Még Horváth Béla kormánypárti képviselő úr sem igazán fenyegeti a demokráciát. Horváth úr, mint ismeretes, látnoki módon mutatott rá, hogy a gaztett mögött a kormánnyal szemben álló erők állnak (hogy tetszett rájönni, képviselő úr?).

A demokráciát minálunk igazából az veszélyezteti, hogy egy lelkesült gyújtogatóra nem esik százezer másik, nem gyújtogató résztvevő. Olyan ember, aki csak úgy, amolyan civil módra hozzá-hozzászólna az ügyekhez, nem akarna senkit leleplezni, lenyomni, kiszorítani. Az ilyen emberek sajnos nem nagyon találják helyüket a mostani politikai stadionokban. Még mindig csak mennek lefelé a pályáról, pedig már nagyon kéne, hogy megforduljanak és visszafelé jöjjenek. Aki megtalálja a hívó varázsigét, az lesz a mai kor hőse.

A mágus távozása

Van valami jelképes benne, hogy a régi idők nagy varázslója, Aczél György egy nappal sem élte túl hivatkozási alapjának széthullását. Semmit sem lehet, semmit sem szabad tenni a Szovjetunió hatalmával szemben. Ezt mondta el Aczél György, számtalan négyszemközti és csoportos beszélgetésen, ebéden, uzsonnán, vacsorán a magyar értelmiség vezéralakjainak. Figyeljék őt, kérdezzék őt, akkor nem lesz baj. Akárcsak a jó esztergályos a fémeket, egyedileg, mérték szerint, darabonként munkálta az írók, művészek, kutatók tudatát. Persze könnyű volt a dolga, mert előtte már a forradalmat követő években Kádár, Münnich, Marosán és igen gyakran a börtönőrök kiadós előmunkálatokat végeztek. Nem lehet három mondatban elmondani, mi mindent tett a kádári felvilágosult abszolutizmus nagymestere. Más, műveletlenebb kultúrdiktátor nyilvánvalóan nagyobb rombolást végzett volna. Aczél György leginkább azt érte el, hogy a nevével összekapcsolt kultúrperiódust ma szürkének, unalmasnak, mellébeszélőnek, örökösen késésben levőnek érezzük. Lehet azonban, hogy egy későbbi kor gyermekei majd újból élvezni tudják az Aczél-korszak műveit.

• A hét üzenetei