Skip to main content

Tíz év

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Amikor kezdtük, azt gondoltuk, holmi tájékoztató programfüzetet fogunk kiadni, afféle ellenzéki Pesti Műsort, ahonnan megtudható, miről beszélnek a hétfői szabadegyetemen, hol rendez jótékony célú hangversenyt a Szeta, mi kapható a Rajk-butikban és főképp: mit tiltott be és kobozott el a rendőrség.

Amikor kezdtük, azt gondoltuk, a lengyel Szolidaritás diadalmas eszméi hamarosan erőre kapnak Magyarországon is, s a rémült hatalom tárgyalóasztalhoz ül a független szakszervezetekkel.

Amikor kezdtük, azt gondoltuk, mi, akik most együtt vagyunk, mindörökre együtt is maradunk.

Valóban ezt gondoltuk?

Meg az ellenkezőjét is.

Amikor az első cikkek elkészültek, nyilvánvaló volt, hogy inkább folyóirat lesz a mi lapunk, nem programfüzet.

Amikor az első kész példányt a kezünkbe vettük, a rádió éppen azt adta hírül, hogy Lengyelországban a katonáké a hatalom, a Szolidaritás vezetői börtönben, internálótáborban vannak. Akkor mi minek törjük magunkat? Csak?

Amikor az első házkutatást átéltük, nem tudhattuk, hogy három órára vagy három évre visznek-e el hazulról. S nem tudhattuk, hogy ott bent úgy fogunk-e viselkedni, ahogy kell, ahogy gyerekkorunk szovjet regényeiből tanultuk.

Aztán lassanként rájöttünk, hogy egy szamizdat folyóiratnak is van üzemmenete: a szerkesztőség hetenként megszokott időben, megszokott helyen összejön, olvasunk, vitázunk, szerkesztünk.

Aztán rájöttünk – Kis János cikkét, a Gondolatok a közeljövőről-t meg a nyomában kibontakozó vitát olvasva –, hogy nemcsak jó, de értelmes is csinálnunk, amit csinálunk; hogy a hatalom a belátható jövőben mégiscsak kénytelen lesz tárgyalni, és a társadalmi szerződés feltételein igenis érdemes elgondolkodni.

S végül rájöttünk arra, is, hogy zaklathatnak, kellemetlenkedhetnek, meghiúsíthatják egy-egy próbálkozásunkat, de igazából már nem kell tőlük félni – ők félnek, ha nem is tudják.

Tanácstalanság, szorongás – volt elégszer a tíz év alatt. De a Beszélőt csinálni jó volt, és visszatekintve úgy tűnik: helyes is.

Az élet persze összehasonlíthatatlanul kényelmesebb volt, mint ma. A brezsnyevi pangás szép évei. A szamizdatos üldöztetés korszaka ma, visszapillantva, olyannak tetszik, mint egy kalandos nyaralás. Hurrá, nyaralunk!

A Beszélőben lenni, a Beszélőt csinálni ma is jó. Jó még holtfáradtan is, egy-egy lapzárta hajnalán. És reméljük, érdemes is.

A piac sokkalta keményebb ellenfél, mint a III/III volt. Lesz-e vajon tizenötödik, huszadik születésnapunk? Lesz-e tizenegyedik?

Nemcsak rajtunk, szerkesztőkön, munkatársakon múlik. Hanem az olvasókon is, a régi szerkesztőkön is, akik a legközelebb kell hogy álljanak a mai Beszélőhöz, meg a lap valamennyi barátján.

A Beszélő december 13-án ünnepli indulásának tizedik évfordulóját!


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon