Kiszely Károly cikke ismét hűti azokat a reményeket, amelyeket környezetünk felelős és intelligens védelmének előbb-utóbb csak-csak bekövetkező kezelésmódjához fűzni lehet. A támadókedv és a nosztalgia populista elegye megint csak az „utóbb” esélyeit látszik növelni.
A szerző által felhozott bevezető példa, a Duna-parti golfpálya ötlete alkalmas lehet rá, hogy néhány üzletembert, néhány sportembert és néhány száz szintén golfozni óhajtó – mondjuk ki – hazai parvenüt kivéve mindenkit talpra ugrasszon; csak a testünkön keresztül! A felhozott példával az a gond, hogy hangulatilag kívánja kezelni és vele egybemosni kis területű és zsúfolt hazánk nemzeti parkká minősíthető területei kiterjedésének és jellegének, az egymást keresztező érdekeknek és szándékoknak csak higgadt egyeztetéssel kezelhető kérdését.
Az érdek ereje
Az érdek – bármilyen ellenszenvesen hangzik is – rendező elvként nem kerülhető meg. De nem a különböző lobbyk, pénzcsoportok érdekeit kívánjuk tisztelni! A közjó is érdek! Ez a célfüggvényünk, ennek maximumát keressük, azonban el kell szakadnunk néhány új keletű sztereotípiától. Tudomásul kell venni, hogy a mindenki szívügyének számító környezetvédelem csak egyik eleme a figyelembe veendő szempontoknak.
Szembe kell néznünk azzal az újabban szemérmesen kezelt ténnyel, hogy nem az önző élőlény van a környezetért, hanem éppen fordítva. Az e két elem kölcsönhatásaiból eredő esélyeket, úgy tűnik, eddig a homo sapiens tudta legjobban kihasználni; annyira, hogy lélekszáma – helyi és átmeneti visszaesésekkel – a földkerekség egészén monoton nő.
Az esélyek kihasználása a létharc, „struggle for life” része. Kegyetlen dolog. Itt mindig vannak vesztesek is, de a „bölcs ember” – bocsáttassék meg neki – természetesen a nyerő oldalra törekszik. Ehhez körültekintő stratégia szükséges, aminek részeként kell optimálnia a környezetvédelmet ma is, a jövőben is. És tudatában kell lennie, hogy bármiféle, pl. műszaki jellegű intézkedés, tevékenység csak a természet kialakult rendjének kisebb-nagyobb megzavarása árán lehetséges. Az intézkedés, tevékenység, sajnos, lehet profitszerző, presztízsjelző, netán azt fitogtató művelet is, de azért mégsem mindig.
Vegyünk hazai példát. Vagy másfél évszázada Széchenyi, Vásárhelyi és társaik a Tisza-tájat alaposan átrendezték. Pénzéhségből? Tekintélyük, erejük fitogtatása végett? Ezt még talán senki sem állította. Pedig tevékenységüknek káros következményei is lettek. A folyó mesés halgazdagsága töredékére csökkent. A környezet biológiai egyensúlya hosszabb időre felborult. A táj flórája és faunája fajok tucatjaival szegényedett; ezek egy része csak ott volt található, elvesztésük végérvényes.
Mégis, miért csinálták? Egyszerű butaságból, felelőtlenségből?
Nem. Hasznos célt tűztek maguk elé! A szabályozással meg akarták óvni a Tisza mentieket a kiszámíthatatlan folyó áradásaitól. Attól az úszni nem tudó emberre, jószágra halálos tengertől, amit Petőfi is láta, amint kitekinte. Olyan gátakat kívántak építeni, amit a Tisza zúgva-bőgve se tud áttörni. A felszabaduló árteret hasznos növényi kultúrákkal kívánták betelepíttetni. A lehetővé vált gőzhajózással elmaradott, alig-alig megközelíthető területeket az ország vérkeringésébe bekapcsolni.
Adásvétel
Ami pedig a veszteséget, a felborult biológiai egyensúlyt illeti – új egyensúlyi helyzet keletkezett és keletkezik is mindenkor. Az adok-kapok mérlegelésben a Tisza mentiek aligha minden élőlényt gyászoltak meg szívből. Az eltűntek között bizonyosan voltak szúnyog-, sáska-, kígyó- és bolondgombafajok is, ami a szűz vadonba kiránduló városiak számára nosztalgikus veszteség, de az ő számukat sokszorosan meghaladó, állandóan ott élni kényszerülő helybéliek számára egyáltalán nem.
Az adok-kapok, a valamit valamiért az a modus operandi, ami minden hasonló esetben eligazít. Megéri-e? Szerencsére a homo sapiens rászokott erre az észjárásra, még ha nincs is mindig tudatában.
Hogy megéri-e, azt hideg fejjel leülve, ökölrázás nélkül, a fizika, a biológia és a matematika törvényeinek a világegyházak által is ellenjegyzett univerzális érvénye alapján lehet mérlegelni. Ehhez a „technokraták” ugyanazon számítógép mellé ülnének, de józan határok között a számítástechnikával nehezen megfogható, sőt érzelmi szempontokat is mérlegelni lehet és kell is. De a racionális érveket az asztalról egy csuklómozdulattal nem lesöpörve! Hozzá kell (újra) szokni, hogy a közjó maximumát kereső, a környezet óvását is higgadtan, ezen a szemüvegen át vizsgáló szemlélet nem haszonhajhász, nem sztálinista, nem fasiszta stb. indíttatású. A technokraták is tüdővel lélegeznek, és a varázsos táj látványa az ő idegzetüket is nyugtatja.
Ami pedig Kiszely másik levelének tárgyát, szibériai hanti–manysi nyelvrokonainkat illeti: honfoglaló őseink 1100 éve a Kárpát-medencébe érkezvén, történelmi mércével mérve viharos gyorsasággal leszoktak a gyűjtögető életmódról, sőt, valamivel lassúbb ütemben a nomadizáló pásztorkodásról is. Így lettünk tízegynéhány millióan, még ha ezt ma keveselljük is. Elődeink a kor és a helyszín kihívását megválaszolandó áttértek a rendszeres földművelésre. Nem szokás hangsúlyozni, de ez a természet, környezetünk rendjére való mindennapos, igen durva beavatkozással jár!
Térjünk hát vissza a gyűjtögető, nomád pásztorkodó életmódhoz? Mutassunk példát a környező országoknak? Nem fogják követni. Azt fogják mondani: ha eddig még nem sikerült volna szomszédunk elé kerülnünk, itt az alkalom. Ha ezt Toynbee hallaná, bólogatna: bizony, a „challenge-response” ciklus már csak ilyen. Az életerős népek-kultúrák előnybe kerülnek a kor kihívásaira megfelelő választ adni nem tudó vagy nem akaró népekkel szemben. Az élettér a nyerőé, a vesztes nosztalgiázhat. Szibériai rokonaink gondját átérezve, figyelmüket elsősorban erre érdemes felhívnunk.
Hivatkozott cikkek
- Környezet [7]