Skip to main content

Még egy Nagymaros

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Hittem, hogy Grósz Disneylandjének ötletét az előző politikai rendszerrel együtt kidobják. Tévedtem. Most itt van helyette a Honfoglalási Disneyland.

A bécsi kezdet

1989-ben, a szakszervezeti Liga révén belekeveredtem egy találkozó szervezésébe a bécsi Expo-tervezők és az akkor még gyengécske politikai pártok között. Mint a parlamenti képviselők dunai hajókáztatásánál, ugyancsak kitettek magukért a nagymarosi vízlépcső ügyében a bécsiek. Két napig parádés vendéglátást adtak. Megmutatták, hol lesz egy újabb buszmegálló, hány embert tud naponta szállítani a metrójuk, hol kell még egy kilométer utat építeni, elvittek a helyszínre, bemutatták a számításokat, a már működő szervezeteket.

A bécsi kirándulás óta van egy olyan érzésem, hogy nekünk nem szabad Expót rendezni. S valami furcsa ok folytán környezetvédő barátaim is erre a következtetésre jutottak. Szerintünk a környezeti problémáktól fuldokló várost nem szabad újabb sokknak kitenni: a részben elöregedett, részben hiányzó csatornahálózat, a hiányzó szennyvíztisztító, a megtelt szemétlerakók, az elöregedett buszpark, a város forgalmas helyein sokszor 10-20-szoros ólomtartalom a levegőben, a keskeny és elöregedett úthálózat a vészesen fogyatkozó zöld felületek mind erre figyelmeztetnek. Ám vitéz kormánybiztosunk, Baráth Etele úr már régen elfelejtette, hogy legalább papíron köze volt a környezetvédelemhez, amíg államtitkárkodott. Bocsánat, azért egy érve mindig volt: a környezetvédők információhiányban szenvednek.

Amit mi megtehettünk, azt meg is tettük. Nyilvános vitaestet rendeztünk, amelyre meghívtuk a kormánybiztost, részt vettünk minden nyilvános fórumon, levelet írtunk a környezetvédelmi miniszternek, a miniszterelnöknek, a parlamenti képviselőknek, hogy felhívjuk a figyelmet a környezetterhelésre, az országos területfejlesztési, közlekedésfejlesztési koncepció, a környezetvédelmi törvény vagy a hatástanulmány hiányára, kiveséztük a hivatalos anyagokat (az éppen esedékes két információhiány között). Válasz persze semmi, vagy ha igen, semmitmondó. Ugyan kit érdekel, ha Budapestet elözönli a szennyvíz vagy a szemét, vagy azok a turisták, akik utcai illemhelyet keresnek. Viszont lett az Expónak témája (legalábbis az egyik variáció szerint):

Remélem, legalább a parlament környezetvédelmi bizottságának Expót megszavazó tagjai meg vannak elégedve azzal a folyamattal, ahogy az infrastrukturális, illetve környezetvédelmi beruházások ügye egyre inkább háttérbe került. Viszont könnyen előfordulhat, hogy a budapesti zöldek az Expo Feltámadó környezet című táblája alatt tüntetnek az Expo általi környezetszennyezés ellen.

A rossz döntéseket felül szokta bírálni a történelem. Mindannyian emlékszünk egy rossz parlamenti döntésre a vízlépcső ügyében. Később – ugyanaz a parlament – felülvizsgálta saját döntését. Úgy látszik, az új rendszerben is ezt kell megvárni.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon