Egy Csernobil elég volt

„Kell-e nekünk atomenergia?” – kérdezi Valkó János vitaindítója (lásd: Beszélő, 19.).

Foltányi Zsuzsához hasonlóan (Beszélő, 23. szám) úgy gondolom, az energiatakarékosságban még nagy lehetőségek vannak. Annyi minden bizonnyal, hogy a „milyen erőművet építsünk?” kérdését néhány évvel elodázzuk. Ez a kis haladék elég lesz az

energiakoncepció

kidolgozására.

És azután? Lignit vagy atom? Olajszármazék, földgáz vagy atom? Ma már ennél több alternatívát kell megvizsgálni. Ezek közé tartoznak a ma még nem használt, de a közeljövőben nagy szerepet játszó, megújuló energiaforrások, mint a szél- vagy napenergia. Amennyiben az energia tárolásának problémáját meg tudjuk oldani, az így termelt áram – illetve az újabban szemét vagy mezőgazdasági hulladék égetésével előállított energia – megtoldva az olyan energiatakarékossági módszerekkel, mint a jobb hőszigetelés, a hulladék hő felhasználása, kiválthatnak egy újabb alaperőművet. De nézzük magát az

atomenergiát.

Csernobil iszonyata arra kell késztessen mindenkit, hogy az egész folyamatot átgondoljuk. Méghozzá a legelejétől: az uránbányászattól kezdve a hulladékig.

Török Ernő (lásd: Beszélő, 26.) bagatellizálja Csernobil kérdését. Holott napról napra egyre inkább nyilvánvaló, hogy a következmények sokkal súlyosabbak, mint azt gondolni vagy számítani lehetett korábban. Csernobilnak ugyanolyan

fordulópontnak

kell lennie az atomenergia felhasználásában, mint Hirosimának és Nagaszakinak az atomfegyver kérdésében. Hirosima és Nagaszaki negyvenöt év elmúltával még mindig szedi áldozatait. Ugyanakkor épp ez a két iszonyatos atombomba késztette arra a világ hadurait, hogy ne vessenek be újabb atomfegyvert. De azóta azt is tudjuk, hogy a kísérleti atomrobbantások, különösen az 1963-as atomcsendegyezmény előtt, hatalmas területeket tettek lakatlanná, s talán a mai napig sugárfertőzötté.

Nem azt akarom sugallni, hogy ezentúl soha semmilyen atomenergiát ne használjunk. De igenis sugallni akarom, hogy ezt felelősséggel nem tehetjük meg egy új tudományos számvetés nélkül. Nem tehetjük meg azért sem, mert a közvélemény szerte a világon egyre inkább elutasítja az atomerőműveket. És egyre erősebbek világszerte azok a zöldmozgalmak, amelyek zászlajukra tűzik az átlagemberek érdekeinek képviseletét.

Az atomerőművek nemcsak baleset esetén rejtenek magukban kockázati lehetőséget. Az egészségkárosodás potenciálisan az üzemanyag kitermelésekor kezdődik. Közismert, hogy az uránbányászoknál milyen magas a tüdőrák előfordulása. Természetesen a nukleáris üzemekben is van baleseti lehetőség, mind az urándúsítókban, mind az újrahasznosító üzemekben, a reprocesszálókban. Ugyancsak veszélyforrás lehet a fűtőelemek közúti vagy vasúti szállítása.

A nukleáris hulladék kérdéséről már többen beszéltek, de újra el kell ismételni azt, hogy Magyarország még a paksi hulladék kérdését sem tudta megoldani. Mennyire etikus akkor francia segítséggel építendő bővítésről egyáltalán tárgyalni is? Arról az aprócska kérdésről nem is beszélve, hogy az ilyen típusú energiakoncentrálás milyen célszerűtlen, s egyben veszélyes. A francia kapcsolatnak van még egy pikantériája: ugyanolyan elbaltázott hitelkonstrukció, mint a nagymarosi. A zöldek ezt tartják tipikus öko-gyarmatosításnak; a franciák elavult technológiájukat az összes kockázati tényezővel áttelepítik Magyarországra. A haszon és a megtermelt energia egy része őket illeti, az egészségügyi kockázat, a nukleáris hulladék, a kiégett fűtőelemek és maga az építmény itt marad. Ehhez még a környezeti elemek használatát is mi biztosítanánk, az erőmű hűtővize a mi Dunánk vizét melegítené.

Nem vitatom, hogy iszonyatos pluszköltségek árán biztonságosabbá lehet tenni a folyamatot, ha új erőműveket építenénk. A kockázatot azonban ekkor sem lehet megszüntetni. De az igazi probléma nem ez, hanem az, hogy a már működő, köztük sok csernobili vagy más elavult típusú erőművet hogyan lehet a kényszerű működés hátralévő évtizedeire biztonságossá tenni?

A katasztrófára

pedig nem lehet felkészülni. Egy katasztrófa mindig váratlan, a leggondosabb óvó rendszabályok ellenére is, s mint ilyen mindig egyedi. Az azóta eltelt több mint négy év csak azt bizonyította, hogy Csernobil tragédiájával és iszonyatával napról napra vagyunk kénytelenek szembesülni. Néhány adat a sajtóból:

Csernobil után három évvel kezdenek nyilvánosságra kerülni az adatok. Kijev számos kerületében százszorosára emelkedett a sugárzás, még mindig több százezer lakost kellene kitelepíteni Ukrajnából, óriási területeket kellene sugármentesíteni…

Nyolclábú csikó született Csernobil térségében, de nincsenek adatok az összes torzszülésre. A környéken lakókat aligha nyugtatja meg, hogy a mutáns egyedek csak több generáció után jönnek világra…

Nem csak a katasztrófák egyediek, hanem az emberi élet is. Azoknak a számára, akik a tragédia áldozatai voltak, nem vigasz az, hogy az ismétlődésnek kicsi a statisztikai valószínűsége.

A sugárkárosodás genetikai sérüléseket okoz, növeli a mutációs rátát, a rosszindulatú daganatok, elsősorban a leukémia előfordulásának lehetőségét, de olyan genetikai károsodást is, amely az utódokban mutatkozik meg. Elszomorító és elrettentő volt az a képsorozat, amelyet nemrégen közölt a Stern Csernobil ártatlan gyermek áldozatairól. Hallottunk már torzszülött állatokról, genetikailag „megbolondult” növényekről. S vajon a rendkívül sokféle radioaktív izotóp, amely a porral, pernyével szétszóródott, s vándorolt a talajban, levegőben, vizekben, meddig fog növényekben, állatokban mutációkat okozni? A hosszú felezésű izotópok a mérési határ alatti kis mennyiségben jelen lehetnek, ezek hatását talán soha nem fogjuk pontosan ismerni.

A tegnap embere készítette el az atombombát, s még a ma emberét is károsíthatja. A ma embere épített atomerőműveket, s a holnap emberének hagyja itt a sugárzó hulladékot, a kiégett fűtőelemet, a radioaktív meddőhányókat, az egészségügyi kockázatot. S ha ezt tudjuk, van-e jogunk ezeket a kockázatokat átruházni a következő generációra?

Eddig azt hittük, hogy csak baleset esetén fenyegeti kockázat a lakosságot. De Sellafieldben, egy újrafeldolgozó üzemben soha nem volt baleset, az ott dolgozó férfiak egyike sem kapott a megengedettnél nagyobb sugárexpozíciót. Mégis, a sellafieldi erőműben dolgozó férfiak utódai között kétszer több a leukémiás…

1990 májusában Bergenben a nemzetközi környezetvédelmi konferencia egyik szekciójában egy kanadai sugárbiológus-nő előadását hallgattam. Térképeket mutatott, amelyek adatai megdöbbentőek voltak: az atomerőművek körzetében az ötéves koruk előtt leukémiában meghalt gyerekek száma harminc százalékkal volt nagyobb, mint ahol nem volt atomerőmű. Előadásának az volt a címe: Hogyan tegyük radioaktívvá a Földet?