Kedves barátaim!
Élek a lehetőséggel, amire felkérő leveletek feljogosít: nem térek ki minden kérdésre. A Németország új helyzetéből fakadó következményeket firtató kérdésnél kötök ki. Ezt tekintem a legfontosabbnak, s evvel kapcsolatban a The Economist egyik őszi számának vezércikkét idézem. „Fél Németországtól? Az Európai Közösség jövője körül folyó társalgásban nem illik föltenni ezt a kérdést. De ez a (rendszerint udvariasan becsomagolt) kérdés lappang a föderálisabb Európáért indított s most hirtelen felgyorsított roham mögött.”
Ezt az elemzést igaznak tartom. A folytatását is. „Meglepő, hogy a németek is azok közé tartoznak, akik félnek. Az egyesüléssel Németország nagyobb, potenciálisan kalandvágyóbb lett, s ki van téve mind a keleti, mind a nyugati vonzásnak. A múlt őrültségeit a német vezetők szeretnék elkerülni, országukat biztonságot ígérően be akarják vonni a közösség kötelékeivel: európai Németországot akarnak, nem német Európát. Méghozzá minél előbb: néhány év múlva vadabb, erősebb lehet a bestia, talán már nem lehet megzabolázni, ismételgetik komoran. De bármi is legyen az ok, tény, hogy ma Németország elfogadná az egyesüléssel visszanyert szuverenitásának megcsonkítását: mások bevonását értékálló valutájának ellenőrzésébe, a lemondást a Bundestag jogkörének egy részéről az Európa Parlament javára.”
Idézek még egy mondatot, hogy a kép teljes legyen. „Vannak németek, akik bevallják, hogy midőn sürgetik az Európai Egyesült Államokat (a cinikusok szerint az Európai Szövetségi Köztársaságot), akkor új módon kívánják megvalósítani régi nemzeti céljaikat.”
Folytathatnám az ismertetést, de ennyiből is kiviláglik, hogy a németek ellenében és egyszersmind a németek kívánságára valószínűleg létrejön még ebben az évtizedben az európai gazdasági unió és az európai pénzügyi unió. Ehhez két dolgot kell hozzátenni. Az egyik: Baker nyilatkozata a jugoszláv kérdésről az ENSZ-ben megmutatta, hogy Washington és Bonn partnersége a vezetésben, amit Bush főleg a szovjet problémák óriási méretei miatt kezdeményezett, ma már egyéb kérdésekre és térségekre is kiterjed. A másik: már egyértelműen biztos, hogy az Európai Közösség elmélyítése és kibővítése nem egymást kizáró lehetőségek. A két folyamat nagyjában párhuzamos lesz, ami annyit tesz a gyakorlatban, hogy az ajtón kopogtató országtól is nagyon sok függ. Felvételében meghatározó szerepet fog játszani, hogy mérlegeinek stabilitása, gazdaságának szerkezete, nemzeti valutájának romlékonysága alapján csatlakozásra érettnek nyilvánítják-e a szóban forgó országot.
A magyar politika számára ebből az lehet a legfontosabb tanulság, hogy jelentősrészt rajtunk áll, mikor válhatunk az Európai Közösség teljes jogú tagjává. Véleményem szerint azé az irányzaté a jövő, amelyik központi feladatának tekinti a gazdaság felhozását a kívánatos szintre, és képes rá, hogy erre a feladatra – ami önmagában is mozgósító, lelkesítő erő – összpontosítsa az emberek figyelmét, ennek szolgálatába állítsa – és evvel egyszersmind felfokozza – a lakosság tetterejét. Ha van középpontba állított, világos cél, akkor ettől javul a teljesítmény, ha van hitelt érdemlő kilátás valaminő időponthoz kötött javulásra, akkor az emberek könnyebben viselik el a pillanat nehézségeit. A rohamosan közeledő jövő perspektívájának megismertetése, a megszületni készülő Európai Egyesült Államok új gazdasági és politikai berendezkedésének megismertetése a legnagyobb nemzeti ügy. A jelen vagy a legközelebbi jövő (az 1992 végére létrejövő teljes belső piac) négy szabadságának – az emberek, áruk, szolgáltatások, tőkék szabad áramlásának – érdemi tudássá tétele, „interiorizálása” például a tegnap komikus csökevényeként oszlatná szét a maga idejében is anakronisztikus király nélküli királyság restaurációjára vonatkozó készülődéseket és ábrándokat.
Ennek az elsődlegesen gazdasági – de a mentalitást is átalakító – feladatnak a középpontba állítása a fő tennivaló a valóban demokratikus, a szó legszorosabb értelmében vett európai Magyarországért.
A feltett kérdésekre adandó további válaszok helyett szeretnék idézni – nem utolsósorban az ellenzék orientációs zavarai miatt is – egy tanulmányból, amely a közkeletű politikai fogalmak többértelműségét, elavultságát taglalja. A szerző, a Heidelbergben tanító Panajotis Kondylis abból az abszurd helyzetből indul ki, hogy a moszkvai puccsistákat és Margaret Thatchert egyaránt konzervatívnak nevezik.
Így ír: hibás volna a hidegháború végét a konzervatív Nyugatnak a forradalmi Kelet fölött aratott győzelmeként beállítani. De éppúgy megtévesztés a kommunizmus összeomlását a liberalizmus győzelmeként ünnepelni. Ezt csak az indokolná, ha a liberalizmust a totalitarizmus ellentétének tekintenénk, mint a hidegháború idején. A liberalizmus extenzív átértelmezése során, és összefüggésben a polgárság lassú szociális süllyedésével a klasszikus liberalizmus polgári tartalma jelentősen megvékonyodott már a második világháború előtt. A polgári társadalom már úton volt a modern tömegdemokrácia felé, amikor „felfedezték” a munkást mint fogyasztót. A döntő fordulat azonban csak a második világháború után és jórészt a hidegháború hatására következett be. Mert a modern tömegdemokráciát az a törekvés is vezérelte, hogy az életszínvonal gyors emelésével megelőzzék a kommunista hatalomátvétel veszélyét. Ez a folyamat párban járt az összes területek átfogó demokratizálásával, a régi polgárságot kiszorító új gazdasági és politikai elitek kialakulásával. A „menedzserek”, „technokraták”, a „juppik” lényegbevágóan mások, mint a polgárok. A polgáriság mint életstílus ugyanazokat a pittoreszk-mondén funkciókat tölti be, mint egykor a főnemesség.
A Nyugat csak akkor győzte le a Keletet, amikor a polgári társadalom átadta a helyét a modern demokráciának, és ezáltal a kommunizmus kapitalizmuskritikáját elavulttá tette és megfosztotta vonzerejétől. Paradoxonban szólva: a búcsút a keleti utópiától a nyugati utópia megvalósulása tette lehetővé. Valóban: a nyugati tömegdemokráciában jött először létre a történelemben az áruszűke áthidalása, a társadalom teljesítmény szerinti tagolódása. El lett érve az atomizáción alapuló egyenlőség is, miközben az egyén önmegvalósítását az állam legfőbb céljává léptette elő. E kép hiányai és árnyoldalai ismertek, de ez nem változtat a tényen, hogy az utópiának e szétzilált, groteszk, burleszk (nevezzük ahogy akarjuk) megvalósulása fogta ki a szelet a kommunista liberalizmus- és kapitalizmuskritika vitorlájából. A modern demokrácia egy csapásra elavulttá tette e fogalmakat: konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus.
A politikai szótár elavultságának belátása nem csupán akademizmus. A politikának ezentúl számolnia kell a demokratikus jogok és értékek jelentőségével: kezdve az életszínvonal állandó emelésétől az esélyek és az élvezetek „minőségi” egyenlősítéséig, mind az egyes nemzeteken belül, mind a nemzetek közötti kapcsolatokban. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a gazdasági kérdéseknek és vitáknak nagyobb politikai súlya lesz, hogy a politikát mindinkább a gazdaság felől közelítik meg, viszont háttérbe szorulnak a legjobb államra és a legjobb alkotmányra vonatkozó hagyományos kérdések.
Hivatkozott cikkek
- Körkérdés [7]