Való igaz, hogy a nagy példányszámú, önmagukat kulturálisnak feltüntető lapok, mint a Romania Mare, az Európa, a Phoenix (Nagyvárad) stb. még a mai Kelet-Európában is szokatlanul durva, mosdatlan stílusban támadják a kisebbségeket, a szomszédos államokat, a demokratikus román értelmiséget, s hogy a kormánypárti sajtó, valamint az erdélyi megyék román nyelvű napilapjai (az egykori pártlapok örökösei) gyakorta ugyanazt az agresszív, sovén hangot ütik meg, mint korábban. Ez a sajtó azonban korántsem képviseli a teljes román értelmiséget. Sőt, a román írószövetség és az ellenzék kulturális politikai hetilapjai (Romania Literara, Luceafarul, Contrapunct, 22, Acum, Expres, Cuvintul, Európa Libera stb.), valamint az ellenzéki napilapok (a parlamentben nemrégen román nyelvű magyar napilapnak rágalmazott Romania Libera, az Alianta Civica és mások) egészen más, gyakorta meghökkentően bátor – nemzeti szempontból nemegyszer önkritikus – álláspontot képviselnek.
Magától értetődő, hogy az ellenzék és az írótársadalom élesen támadja a kormány valóban katasztrofális gazdaságpolitikáját és antidemokratikus politikai manővereit: minden valóságos ellenzék ezt tenné. Ami azonban számunkra, magyarok számára különösen érdekes és értékes, az az önrevízió igényének egyre határozottabb jelentkezése, az a felismerés, hogy valami nincsen rendben a román nemzeti tudattal, a románság önmagáról és ellenfeleiről alkotott képével.
A labirintus kijáratánál?
Az identitáskereséshez ugyanakkor egyre gyakrabban társul az ad absurdum vitt soviniszta őrülettel s a román nacionalista hagyománnyal való szembesülés igénye. Ioan Buduca, a Luceafarul című irodalmi hetilapban Identitásunk színképanalízise címen ír cikket: „Az országban aggasztó mértékben terjeszkednek a külvárosi hangvételű nacionalizmus politikai irányzatai, miközben a választási eredmények nem tükröznek egyebet, mint ítélőképességünk riasztó hiányát. (…) A kommunizmus alatt végigszenvedett politikai labirintus kijáratánál is csupán néhány magányos elme próbálta fölvetni identitásunk álmetamorfózisainak kérdését. (…) Az az ember érzése, hogy az ország elitje úgy rázta le magáról a múltat, mint a kutya a vizet… Lehetséges lenne, hogy a románság által megélt kommunista lidércnyomás élménye tényleg nem vezetett semminemű felismerésre? (…)” (Augusztus 28.)
Különösen nagy hangsúlyt kap a román fasizmushoz és a Vasgárdához fűződő viszony tisztázása. A Társadalmi Dialógus Csoport hetilapjában, a 22-ben szinte megjelenése óta napirenden van ez a kérdés. Az augusztusi lapszámokban Ileana Vrancea szentel cikksorozatot a jobb-és baloldal, a Vasgárda és a Kommunista Párt kapcsolatának. Már a cím is beszédes: Tejtestvérek közös álma. A cikkek korabeli dokumentumok alapján bizonyítják, hogy a kommunisták nem csupán a Vasgárda nemzeti-társadalmi célkitűzéseit valósítják meg, hanem átveszik a szervezet emberanyagát és vele „harci tapasztalatát” is: „A xenofóbia nem csupán vasgárdista sajátosság, Ceausescu ideológiájának is szerves részét képezte. Ezt az érzést erősíti fel a magyarok és a zsidók iránti ellenérzés, akik a »proletárdiktatúra« éveiben a kommunizmust, lényegében a totalitárius bürokráciát szolgálták ki… A megvetés és a düh most a társadalom egy másik töredéke, a cigányok ellen lángol fel.” (A jobboldal tegnaptól holnapig, augusztus 16.)
Ez csak a szélsőség?
Az Amerikában élő kitűnő román értelmiségi, Vladimír Tismaneanu a nyugati reakciók kapcsán azt állítja interjújában, hogy „a román kultúra jelenlegi fő iránya és a szigorúan periferikus elemek (azaz a román szélsőségesek – B. B.) közt nincs semmiféle kapcsolat”. Ezt az állítást azonban Alina Mungiu közvetve még ugyanabban a számban cáfolja: „A Romania Mare vagy az Európa olvasótáborát duzzasztó értelmiségi közönség alkotja a jelenség legszomorúbb oldalát. A kíváncsiságra való suta hivatkozás nem fedheti el a több-kevesebb intellektuális értéket képviselő értelmiségiek rosszul leplezett lelki nyomorúságát.”
Ornea professzor A szélsőségesek nem találnak ki semmi újat című kitűnő írásában arra a következtetésre jut, hogy a sovén-nacionalista gondolkodásmódot a román kultúrában olyan szellemi hatalmasságok képviselték, mint Noica, Eliade, Cioran. A szerző az egyik jegyzetben Mihail Manolescu, a nagy hatású filozófus 1941-es szavait idézi: „Ha ebből a szempontból vesszük szemügyre a román szellemi irányzatokat, okunk van rá, hogy minden más európai nemzetnél büszkébbek legyünk. Mert nincs Európának olyan országa, ahol több és jelentősebb jobboldali irányzat bukkant volna föl, mint nálunk, ahol a fasiszta Olaszország és Németország iránti rokonszenv hatalmasabb lett volna… Valóban Románia adta a mai Európa első és legvirulensebb antiszemita mozgalmát, melyet A. C. Cuza professzor nem csupán bámulatos következetességgel, hanem nagy polemikus hévvel is képviselt.”
Román „Latin-Amerika”?
E körülmények közt azonban az igazán égető kérdés a román demokrácia esélye, illetve esélytelensége. Stelian Tanase (Acum), Die Serbanescu (Expres), Mihai Bacanu (Romania Libera) vezércikkei e problematikát elemzik. De legfigyelemreméltóbb a 22-ben Forgatókönyvek címmel közzétett Andrei Cornea-írás. A szerző egy korábbi, testesebb tanulmányában a román társadalom ún. „latin-amerikanizációját” jósolta. Megállapítja, hogy az elmúlt időben még tovább erősödött egy ilyen természetű fordulat iránti „társadalmi igény”: „Ha holnap Romániában egy korlátozott autoritarizmus lépne fel, mely nyíltan »kereszténynek« és »nemzetinek« nyilvánítaná magát, ez az irányzat a román nemzet többségének mérsékelt, de megbízható bizalmával találkozna.”
Hogy idejutottunk, azt Mihai Sin az intellektuális „döntőbíráskodás” elmaradásával magyarázza: a román értelmiség képtelennek bizonyult arra, hogy társadalomorientáló, morális-ideológiai szerepét betöltse. A nemzetiségi kérdés vonatkozásában „alapos és komoly elemzés vagy helyszíni vizsgálat helyett ismételten kölcsönvett formulákhoz folyamodtunk – meghökkentően amatőr módon”.
Afölött ugyan még szemet hunyhatnánk, hogy a Polgári Szövetség lapjában, az Alianta Civicában megjelenhetett egy Romania Maréra emlékeztető hangnemű, a két világháború közti székelyföldi „kultúrzónát” visszasóvárgó cikk is, már csak azért is, mert a lap a szövetség háromszéki fiókja elnökének, Ditu Mihainak éles hangú, tisztességes válaszát is közli. Az azonban, hogy a Polgári Szövetség Pártjának elnöke, Nicolae Manolescu csaknem minden nyilatkozatában kikel a magyar irredentizmus ellen, s a Romania Maréval együtt a Csíkszeredában megjelenő, szerény intellektuális színvonalú, de sovénnak vagy irredentának semmi szín alatt nem nevezhető Tromf című szatirikus hetilapot is be akarja tiltatni – mintegy a paritás kedvéért –, már elgondolkodtató.
Annál is inkább, mivel magában a 22-ben is találunk olyan vélekedéseket, melyek magyar szempontból több mint meghökkentőek. Így például a kiváló, európai szellemiségű költőként és esszéíróként ismert Stefan Augustin Doinas ötrészes sorozatában (Hatalom és politikai felelősség) a hazai sajtót bírálandó a következőket írja: „Bár 1990 márciusában a parlamentet idejében figyelmeztették az Erdélyben uralkodó feszült hangulatról, sem az újságírók, sem a tévé riporterei nem voltak jelen Marosvásárhelyen, hogy élőben rögzítsék a románok és magyarok közti véres összetűzéseket.” Ahelyett, hogy ezt tették volna, és a hazai, illetve a nemzetközi közvéleménynek megfelelő módon tálalták volna az eseményeket, engedték, hogy külföldiek által készített filmkockákat az idegen propaganda használja fel és „így az egész világ, egész Európa láthatta – és hinnie kellett, hiszen azt mondták neki! –, hogy román agresszorok egy bandája botokkal ütlegel és rugdos egy szerencsétlen, földre esett magyar áldozatot. Hol volt a román tömegtájékoztatás, hogy idejében bizonyítsa a nemzetközi közvéleménynek: a dolgok épp fordítva történtek.”
„Történtek” – így, többes számban. Egy Doinas színvonalú nyelvművésznél nem lehet szó elírásról, figyelmetlenségről, pusztán nagyfokú elfogultságról, sőt rosszindulatról.
Demokrácia kontra kisebbségek?
A Polgári Szövetség nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjának felemásságát a párt tagjainak egy része is világosan látja: „A Front szélsőségesekkel való kacérkodása még inkább fölerősíti azt a kulcsszerepet, melyet az erdélyi kérdés életünkben betölt. Vajon az ellenzék összekapcsolja-e – ahogyan az természetes lenne – a demokrácia iránti elkötelezettséget a kisebbségekkel való kiegyezés iránti elkötelezettséggel, függetlenül attól, hogy etnikai vagy egyéb kisebbségekről van-e szó? Pedig csak így menekítheti ki a román szellemiséget azok karmaiból, akik erőszakosan megkaparintották, s azon iparkodnak, hogy eltorzítsák. Ebből a szempontból a Polgári Szövetség számára a már elfogadott dokumentumok kivételezett helyzetet biztosítanak, mégis különös, hogy legutóbbi nyilatkozataiban elmulasztotta meghatározó jelentőségű dokumentumai közt említeni a kongresszuson megszavazott Etnikai nyelvi és vallási kisebbségekre vonatkozó nyilatkozatot.” (Gabriel Andreescu: Egyfajta kompromisszum, másfajta kompromisszum, 22, 1991. október 4.)
Hivatkozott cikkek
- Esszé [7]