Az ékes szavú Fidesz-vezért, Orbán Viktort időnként, a paktumkovács Tölgyessyt pedig szinte folyamatosan azzal gyanúsítják, hogy inkább szavakban, retorikailag, nem pedig gyakorlati cselekedeteikben küzdenek dr. Antall kormánykoalíciója ellen. A költségvetés vitáját mindkét liberális pártfőnök alaposan, szinte az utolsó másodpercig kihasználta az ilyenfajta gyanúsítgatások cáfolatára. Minderről annyit írtak, nyilatkoztak már, hogy itt épp csak a rend kedvéért említjük.
A költségvetés minőségéről majd az élet, a ’92-es gazdasági év meg sajnos a nemzetközi pénzügyi és hitel szervek mondanak ítéletet. A parlament, talán az egész parlamentarizmus itthoni becsületét meg nemcsak sorok írója, de még Juliska néném szerint is inkább felfelé, nem pedig lefelé vitte a nagy évvégi hajrá. Borzasztó! – mondja néném kötelességszerűen, de már nem gondolja a képviselő egyetlen ismérvének, hogy munka nélkül nagy pénzeket vesz fel. Aki nem alszik, szenved, az már majdnem olyan, mintha dolgozna.
Nemszabad bácsi évnyitója
Úgyhogy újfajta jogállami, parlamentáris, törvény- és házszabálytisztelő Szabad bácsink! (már elnézést, professzor úr) nem is zárta annyira rosszul az évet, mint sokan tartják.
Hát Nemszabad bácsi? Aki a Kádár-érában, szerény áremelésektől kísérve, hagyományosan megnyitotta az új esztendőt, véget vetett a megelőző szabadosságoknak, kilengéseknek, szalonspicces állapotoknak, új rendet (napirendet, munkarendet, közrendet, életrendet stb.), megújult fegyelmet és felelősségteljes magatartást hirdetett? Neki semmi sem marad?
Nemszabad bácsi, akit a legjobban a névadó Konrád György leírásából ismerhetünk meg – úgyis mint obsitos munkásőrt, nyugalmazott pártmunkást, de akár mint vezérelvű patriótát, örökzöld leventeoktatót – a rendszerváltás legelső időszakában bizony összezavarodott. Kinek csavargassa a fülét, kinek jelentse a rendellenességeket? Az alsóbbságot úgy kellett szólítania, Kalányos úr, a felsőbbséget pedig esetleg nyegle liberálisok képviselték, akik szerint a hajléktalan is ember.
Még szerencse, hogy a mai túlnépesült világban kimeríthetetlen az „alsóbbság” utánpótlása. Az albán, a román, az arab, a néger, az indus, a kínai! Aki miatt lekésed a villamost, aki rád akar sózni valamit, aki ordít, és nem érted, egyáltalán aki itt van! Örömünnep lesz tőlük megtisztítani a várost! így is készülünk rá, így előrazziázunk, így dörzsöljük a kezünket, így örvendezünk jó előre a magyar sajtóban.
Amikor végre, szabadon süvíthet majd aluljáróink nyílásain át a téli szél, szabadon görgetheti ide-oda a mustárfoltos újságpapírokat, kenyérhéjakat, dobozfedeleket. A nagy nap után feloszlanak, szétszóródnak majd az illegő, mosolygós, csipogó kis kínai hölgylugasok. Helyettük majd eredeti téli valóságunkkal, a fedetlen falak mentén kígyózó vizeletcsatornákkal, jégbe fagyott fekáliahalmokkal szembesülhetünk. Már csak néhány napot kell várni a nagy pillanatig.
A kínai kérdés
A baj csak, hogy a mai Európában szinte reménytelen az idegenek befogadása mellett szót emelni. Mit tettek például a legendásan barátságos olaszok az Albániából hozzájuk menekülőkkel? Miután jól megverték, egy szál gályában, mezítlábasán, sárosán, véresen hazazavarták őket.
Ehhez képest a magyar hatóságok – a jugoszláviai menekültekkel szemben különösképpen, de merjük mondani, másoknál is – a legutolsó időkig kimondottan nagylelkű magatartást tanúsítottak. Ennek következtében dr. Antall József, aki történelmi és morális okokból 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát, egyszersmind nem tudni, hány tízezer, más források szerint százezer kínai és egyéb bevándorló miniszterelnöke is lett. A gyakorlatban mindenesetre, ha nem is erkölcsi ambícióból.
Ez a helyzet és probléma teljesen új. A megoldási kísérleteinkben nem hagyatkozhatunk a tradicionális útra, Nemszabad bácsi és a vele rokon lelkű rendőrtisztviselők indítványaira. Nemhogy belőlük, de még önmagunkról szóló rossz véleményünkből sem szabad kiindulni. Mérés, kutatás, bizonyítás nélkül senki se merje állítani, hogy a magyar nép általánosságban, többségében idegengyűlölő, nem nyelvi kurzusokra utalná, hanem kipenderítené, az itt-tartózkodó idegeneket, nem kíváncsi a kivándorlásuk okára, nem kíván velük közösködni és így tovább.
Intő példának hoznánk fel a lengyel–magyar kapcsolatok alakulását. 1980–81-ben két bizalmas közvélemény-kutatás is azt tanúsította, hogy a magyar nép, enyhe többséggel bár, de rokonszenvvel figyeli a lengyel munkásforradalmat. Ezeket az adatokat a kádárista hatóságok természetesen lenyelték, eltitkolták. Helyettük Nemszabad bácsi államkonzervatív, lengyelgyűlölő megnyilvánulásaival árasztották el a sajtót. Széltében el is hitték, hogy a magyarok nem Walesát és Bujakot, hanem Brezsnyevet és Kádárt szeretik. Mindennek meg is lett a szomorú következménye, többek között történelmi testvérnépünkkel való kapcsolatunkban is. Holott, mint mondottuk, a magyar többség Walesát és Bujakot támogatta.
Nehogy távol-keleti „testvérnépeinkkel”, a kínaiakkal, na meg a többiekkel hasonló félreértésekbe keveredjünk, követeljük, hogy mindennemű hatósági, idegenrendészeti akciót megelőzően bocsássák „társadalmi vitára”, az itt-tartózkodó bevándoroltak ügyét. A demokrácia azért van, hogy a hatóság a nép kivizsgált, nyíltszíni akaratát hajtsa végre, nem pedig azért, hogy a nép a hatóságok titkos, falmelléki ügyködéseinek indítékait találgassa.
Keresztbe rendezés?
Már alig maradt hely a külföldi eseményeknek. Pedig nincs kizárva, hogy tőlünk délre szenzációs fordulat történt. Jugoszláviában napok óta alig-alig szólnak a fegyverek. Ehhez képest szinte másodlagos, hogy nem tudni, igazából kinek, az európaiaknak vagy az amerikaiaknak köszönhető a minden eddiginél reményteljesebb tűzszünet?
Az EK mintha ráunt volna, hogy mindenfelől tehetetlennek és puhának mondják, decemberben gyakorlatilag ultimátumot nyújtott át Belgrádnak. Január közepén minden volt tagköztársaságot elismer, függetlenül attól, harcolt-e az önállóságáért vagy sem. Ez persze vad ellenkezésre és fegyvercsörgetésre késztette a szerbeket.
Nem így az ENSZ megbízásából békítgető volt amerikai külügyminiszter, Cyrus Vance, aki talán jobban igazodva a harctéri valósághoz, a horvátoktól elfoglalt, részben vagy egészben szerblakta régiók különleges státusáról próbált megegyezést kötni.
Nem tudni, egyeztették-e a két kezdeményezés részleteit vagy sem? Európának mindenesetre csak azután lehet igaza, ha Vance megközelítése eredményesnek bizonyul.
A horvátországi szerbek, a történtek után nemcsak nem akarnak, de nyilvánvalóan nem is mernek Zágráb fennhatósága alá visszatérni. A horvátoknak pedig, bár katonailag igen jól tartják magukat, nincs erejük visszatéríteni őket. S hogy bezáruljon a kör, az utolsó időkben mintha a szerb hadsereg támadó ereje is megfogyatkozott volna. Jó ideje nem képesek komolyabb offenzívát végrehajtani.
Mindez, papíron nézve igen jó kilátást ígér a békére. Csak az a baj, hogy ugyanezt, itt a Beszélőben majdnem szó szerint már szeptemberben leírtuk. Odaát pedig csak folyton-folyvást háborúztak.
- A hét üzenetei [6]