Beszélő: Professzor úr, ilyen esetekben kérik-e a beteg hozzájárulását ahhoz, hogy orvostanhallgatók vagy más kívülálló személyek is részt vehessenek a vizsgálaton?
– Kivétel nélkül minden orvosi beavatkozáshoz szükséges az állampolgár hozzájárulása. Az állampolgárt tájékoztatni kell arról, hogy joga van tiltakozni. Ez természetesen a vizsgálaton jelen levők személyére is vonatkozik. A páciensnek jogában áll tiltakozni bármely a vizsgálaton jelen lévő személy jelenléte ellen. Ezeket a jogokat minden körülmények között figyelembe kell venni.
Beszelő: Mit jelent ez a gyakorlatban?
– Sajnos a fent említett jogokról Magyarországon az embereknek általában fogalmuk sincs. Hozzátenném, hogy rendszerint az orvosoknak sem. Ami a konkrét esetet illeti, ilyenkor a pácienst fel kell világosítani arról, hogy olyanok is jelen lesznek a vizsgálaton, akik abban nem vesznek részt. Ehhez a páciens szóbeli beleegyezését kell kérni. Az orvosok azt általában rosszul tudják. Azt hiszik, ha valaki az orvosegyetemre megy kezeltetni magát, akkor automatikusan hozzájárul ahhoz, hogy a vizsgálaton medikusok is részt vehessenek.
Beszélő: Ezek szerint a SOTE-n is előfordulhat, hogy nem kérik a páciens beleegyezését?
Orvosi „tudatlanság”
– Sajnos ez nagyon gyakori. Mint orvosegyetemi tanár azt kell hogy mondjam, hogy ez az általános gyakorlat. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy minden egyes beavatkozáshoz külön kell kérni a hozzájárulást, így például az sem érvényes és jogszerű, ha valakit felvesznek egy kórházba, és aláíratják vele, hogy a kivizsgáláshoz és az esetleges műtéthez hozzájárul. A kórlapokon ugyanis ezt íratják alá a betegekkel. Ennek azonban nincs jogi érvénye, tekintettel arra, hogy amikor a páciens ezt aláírja, sokszor még azt sem tudják, hogy milyen műtétet fognak végrehajtani rajta. Nem beszélve arról, hogy a pácienst rendszerint nem világosítják föl az indikációról és a kontraindikációról, azaz a műtét pozitív és negatív következményeiről.
Beszélő: Az eset az orvosi titoktartás problémáját is fölveti.
– Igen, a kérdés az, hogy ha valaki medikusként tudomást szerez egy kezelt állapotáról, betegségéről, akkor ezeket az információkat terjesztheti-e. Természetesen nem. A medikus éppúgy, mint minden más egészségügyi dolgozó, az egészségügyi törvény 77. paragrafusa alapján titoktartásra kötelezett. Véleményem szerint felháborító az, ha egy medikus, aki már az egyetemre való felvételekor olyan esküt tesz, melyben benne van a titoktartásra való kötelezés, egyszerűen ellocsogja egy páciens betegségét. Az illető ellen akár el is lehetne járni.
Beszélő: A titoktartásra vonatkozó jogszabályok a leletekre is vonatkoznak?
– Igen. Ha a leleteken szerepel a páciens neve, azokat beleegyezése nélkül nem lehet oktatási célokra felhasználni. A leletek felhasználhatóságáról egyébként az egészségügyi törvény külön rendelkezik. De a polgári törvénykönyv is rendelkezik az állampolgárok iratairól. Eszerint tudtom és beleegyezésem nélkül a rólam rendelkezésre álló információkat egyes hatóságok és bíróságok kivételével senkinek sem szabad megmutatni.
Beszélő: Volt-e már precedens arra, hogy ilyen ügyben eljárást kezdeményeztek egy orvos ellen?
– Nem tudok róla, hogy lett volna. Magyarországon az állampolgárok sajnos igen kevéssé vannak tisztában a jogaikkal. Azt gondolom, hogy amit most elmondtam, az a legtöbb ember számára újdonság.
Beszélő: A jelenlegi törvények szerint jogom van-e megtudni, hogy halálos beteg vagyok?
– Igen, 1990. március 15-e óta. Az egészségügyi törvény 45. paragrafusának első bekezdésének második mondata ugyan úgy szólt, hogy a felvilágosítást az orvos a beteg érdekében indokolt esetben megtagadhatja, de ezt a rendelkezést az említett időben hatályon kívül helyezték. Ezt azonban megint csak nem tudják az emberek. Nemrégiben voltam egy orvosi konferencián, ahol öt felszólalásban foglalkoztak azzal, hogy mi az eljárás akkor, ha az orvos indokolt esetben nem világosítja föl a pácienst. Végül nem álltam meg, és felálltam, hogy közöljem a résztvevőkkel, hogy a paragrafust, amelyről vitatkoznak, hatályon kívül helyezték.
Eutanázia
Beszélő: Ha valaki tudja magáról, hogy menthetetlen, halálos beteg, jogában áll-e a pusztán életben tartására irányuló orvosi kezeléseket visszautasítani?
– Mint említettem, az érvényes jogszabályok szerint minden orvosi beavatkozáshoz újra és újra a beteg hozzájárulását kell kérni. A magyar jogban ezalól egyetlenegy kivétel van, ha a páciens közvetlen életveszélyben van. Ilyenkor a beteg tiltakozása ellenére is végrehajtják az orvosi beavatkozást. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a beteg úgynevezett végstádiumban, terminális állapotban van. Az egészségügyi törvény 43. paragrafusának 2. bekezdésének 2. mondata kimondja, hogy az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is köteles a legnagyobb gondossággal gyógykezelni. Nyilvánvaló, hogy ezzel kapcsolatban számos jogi és etikai probléma merül fel. Egy orvosi kezelésnek ugyanis két aspektusa van: a kezelés egyik célja az élet meghosszabbítása vagy legalábbis fenntartása, a másik az emberi élet kellemessé, elviselhetővé tétele. Ez a két szempont a gyógyításban általában párhuzamos. De vannak olyan esetek, mint például a terminális állapot, amikor ezek az aspektusok szembekerülnek egymással. Ha az elviselhetetlen állapoton akar javítani az orvos, akkor rövidíti az életet, és ha heroikus küzdelmet folytat az életben tartásért, akkor kínozza a beteget. Ilyenkor az orvos dilemmája az, hogy melyik kötelezettségének feleljen meg. A magyar jog nem rendezi kielégítően ezt a problémát. Úgy gondolom, hogy feltétlenül szükség lenne egy eutanáziatörvényre Magyarországon. Az eutanázia azért nem gyakorolható Magyarországon, mert a Polgári Törvénykönyv 8. paragrafusa azt mondja, hogy minden ember jogképes, és a jogképességét korlátozó jognyilatkozat hamis. Tehát az állampolgár hiába mondja azt, hogy öljenek meg, vagy hagyják abba a kezelést, ez – miután jogképességét korlátozó nyilatkozat – semmis. Azt kijelenthetem, hogy nem engedem, hogy levágják a bal lábamat, inkább bénuljon meg az egész bal oldalam, ez az én szuverén döntésem, de az élet nagy hamleti kérdésénél a magyar jog egyértelmű: én magam nem dönthetek a sorsom felől. A nyugati országokban általában már megadják a tájékozott beleegyezés jogát erre az esetre is.
Beszélő: Szükséges lenne-e egy esetleges törvényben különbséget tenni az ún. aktív és passzív eutanázia között?
– Ebben a kérdésben óriási a vita Nyugaton is. Én nem értek egyet azokkal, akik a kettő között különbséget tesznek, ugyanis szerintem az, hogy valakinek tevéssel vagy mulasztással szüntetem meg az életet, lényegében mindegy. A vita tulajdonképpen XIX. századi. A sokat idézett példa az volt, hogy van-e okozati összefüggés a váltóőr passzív magatartása és a vonat kisiklása között. Sokan azt mondták, hogy ha a váltóőr rosszul állítja a váltót, és ezért siklik ki a vonat, akkor bűnös, de ha a váltóőr elfeledkezik a váltó átállításáról, akkor tette nincs okozati összefüggésben a vonat kisiklásával, mert nem ő lökte fel a vonatot, tehát kevésbé bűnös. Ez a vita a XIX. században lezajlott. Ám az aktív és passzív eutanázia kérdése a harmadik évezred küszöbén is él – a betegek védelmében, mint mondják. Valójában azonban nem a betegek, hanem az orvosok védelméről van szó. Az orvosok lelkiismeretének megnyugtatására szolgál ez a különbségtétel. Sok orvos úgy érzi, hogy ha nem ad be egy halálos adag injekciót, hanem csak vergődni hagyja a beteget, nem ad neki antibiotikumot vagy infúziót, és a beteg példának okáért tüdőgyulladást kap vagy kiszárad, akkor ő jobb orvos, mint ha megrövidítené a szenvedést.
Beszélő: Ezek szerint professzor úrnak az a véleménye, hogy az eutanáziát mind passzív, mind aktív formájában engedélyezni kellene?
– A válaszom határozott igen. Az orvostudomány jelen pillanatban annyira fejlett már, hogy hihetetlen módon meg lehet hosszabbítani és keseríteni az ember életét. Egy példa a közelmúltból: Franco tábornok halála idején, amikor Juan Carlos királlyá koronázása még nem dőlt el végérvényesen, a tábornokot 23 napig gépre kötve „életben tartották”. Franco valójában akkor már csak egy preparátum volt. A gépet csak akkor kapcsoltak ki, amikor Juan Carlost királlyá koronázták, nyilvánvalóan azért, hogy addig a jogfolytonosság fennálljon. Mindezt azonban nemcsak 23 napig, hanem akár több száz napig is meg lehet csinálni. Véleményem szerint ez kegyetlenkedés. Az eutanáziát ellenzők rendszerint úgy érvelnek, hogy soha nem lehet tudni, mikor találnak fel egy új gyógyszert, és abban sem lehetünk biztosak, hogy nem téves-e a felállított diagnózis. Ezek azonban nem jó érvek. Ilyen alapon soha nem lehetne operálni, hiszen minden operációnak van kontraindikációja: például minden kétezredik Vakbélműtét halálos kimenetelű. Eszerint a logika szerint senkit sem szabadna vakbéllel műteni, hátha téves volt a diagnózis, és hátha az illető lesz az a bizonyos kétezredik.
Beszélő: Hogyan rendelkezne a törvény akkor, ha a beteg már olyan állapotban van, hogy nem tud véleményt nyilvánítani arról, hogy akarja-e az eutanáziát?
– Az állampolgárnak nem feltétlenül a halálos ágyán kellene nyilatkoznia erről, hanem jóval előbb, teljesen cselekvőképes állapotban. Hasonlóan ahhoz, mint amikor végrendelkezik. „Végrendelkezhetne” például arról is, hogy hajlandó-e megengedni, hogy szerveit halála után gyógyító célokra kivegyék. Vagy arról, hogy kívánja-e tudni, hogy halálos betegségben szenved. Adott esetben kívánja-e az újraélesztését? Ezekről a dolgokról som a halálos ágyán kellene döntenie, hanem egészségesen elmenne az önkormányzathoz, és a közjegyző előtt tenne egy nyilatkozatot, melyet aztán bevezetnének a személyi igazolványába. A nyilatkozatot az illető természetesen bármikor visszavonhatná. Én a magam részéről néhány kollégámmal együtt nagyon szeretném, ha az új, most készülő egészségügyi törvényben ezek a jogok már benne foglaltatnának.
Etikai bizottság
Beszélő: Mi történne abban az esetben, ha a beteg nem „végrendelkezett” az eutanáziára vonatkozólag, és már nincs beszámítható állapotban?
– Amennyiben a páciens – jogi szaknyelven szólva – cselekvőképtelen állapotban van, akkor az orvosnak még mindig joga van a gyámhatóságtól ügygondnokot kérni. A magyar jog szerint a cselekvőképtelen ember ügyei vitelére lehetőség van gondnok kijelölésére. A gondnok egy bizottságot hívhatna össze, melyben képviselve lenne a család, a laikus közönség általában, és hívő ember esetében a vallásának megfelelő egyházi tisztségviselő; Amennyiben a beteg előzetesen úgy rendelkezett, akkor a bizottság tagja lenne egy általa megjelölt személy is, ez azonban nem kellene hogy feltétlenül a hozzátartozója legyen. Ez a személy a szavazáskor igen esetében vétójoggal rendelkezne, nemleges döntéskor azonban az ő voksa is csak egy lenne a többi közül.
Beszélő: A hozzátartozóknak mekkora lenne a beleszólási joguk?
– Nekik mindenképpen jogot kellene adni, de nem kizárólagosat. Sajnos ők elég gyakran anyagilag is érdekeltek a páciens halálában. Éppen ezért helytelenítem azt, hogy a jelenleg hatályos egészségügyi törvény a cselekvőképtelen beteg esetében a hozzátartozónak ad meg minden jogot.
Beszélő: Van-e eutanáziagyakorlat jelenleg Magyarországon?
– Igen. Passzív formában. Én ezt törvényi rendelkezés híján nagyon veszélyesnek tartom, hiszen ilyenkor az orvos valami olyasmiben dönt, ami – végső soron – nem orvosi kérdés.
Beszélő: Az „eutanáziatörvény” a súlyos rendellenességgel született, gyógyíthatatlan csecsemőkre is vonatkozna?
– Szaknyelven ezt hívják teratanáziának. Ilyen esetekben az a kérdés, hogy milyen mértékű a rendellenesség. Van egy sor olyan rendellenesség, ami egyszerűen összeegyeztethetetlen az élettel, és vannak olyanok is, amelyek súlyosak ugyan, de kezelhetők. Ez utóbbiakkal kapcsolatban az a véleményem, hogy természetesen senkit sem szabad megölni azért, mert nem olyan, mint mi vagyunk. Ez az emberi szabadságjogok alfája. De annál a gyermeknél, akinek az életben maradási esélye elenyésző, és akit csak szenvedéseket okozva és heroikus küzdelmek árán tudnánk életben tartani, megint ugyanaz a kérdés, mint a terminális állapotban lévőknél: vajon kínoznunk kell-e egy irreverzibilisen károsodott gyermeket, vagy pedig megfelelő jogi biztosítékok mellett – és ez utóbbit nem győzöm kellőképpen hangsúlyozni – megszüntetjük az életét?
Beszélő: A csecsemők esetében is van eutanáziagyakorlat Magyarországon?
– Passzív formában mindenképpen.
Beszélő: Van-e olyan nyugati ország, ahol az eutanázia elfogadott?
– Igen, Hollandia. Nagyon érdekes azonban, hogy még ott sincs eutanáziatörvény, Hollandiában is csak eutanáziagyakorlat van. A törvény ugyan tiltja, de a bíróságok szemet hunynak. Ezzel kapcsolatban voltak vitáim a holland kollégáimmal, számomra ugyanis elfogadhatatlan, hogy egy jogállamban egy törvénnyel szemben kialakulhat egy törvénysértő gyakorlat. Erre ők azt válaszolják, hogy tulajdonképpen mi vagyunk a farizeusok, hiszen nálunk is csinálják, csak mi úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla.
Beszélő: Félek tőle, hogy ha az Ön által ismertetett elképzelések meg is valósulnának, az új egészségügyi törvényben a betegek kiszolgáltatott helyzete csak nagyon lassan fog megváltozni. Az orvosok nem fogják szeretni azokat a betegeket, akik élni is kívánnak majd a jogaikkal.
– Ettől én is tartok. Már azokat a betegeket sem szeretik, akik azzal a jogukkal élnek, hogy látogatási időben mondjuk két látogatót fogadnak. Általában semmilyen területen nem szeretik azokat az embereket, akik azt mondják, hogy nincs elég demokrácia. Ez a hatalom természetéből fakad, és az orvos is hatalom. Éppen ezért, a beteg védelmében, kiszolgáltatottságát enyhítendő, néhány kollegámmal együtt nagyon szeretnénk azt, ha az új egészségügyi törvényben a betegek ombudsman-intézményét is bevezetnék. Ez a személy a parlamentben képviselné a betegek érdekeit, és határozathozatalkor vétójoga lenne. Ha ez nem sikerülne, akkor legalább a szociális egészségügyi és népjóléti bizottságban kellene egy ilyen személynek lennie. Nagyon sokféle kiszolgáltatottság létezik; a nemzetiségi kiszolgáltatottságtól kezdve a gyerekek, munkanélküliek, hajléktalanok kiszolgáltatottságáig. Az egyik tipikus kiszolgáltatottság a betegé. Az orvos sokszor paternalista módon dönt úgy, hogy márpedig ő tudja, hogy mi a beteg érdeke. Én úgy gondolom, hogy az állampolgároknak elegük van abból, hogy mindig mások mondják meg nekik, hogy mi az érdekük.
- Egészségügy [7]