írja Pál apostol a Rómában élő zsidókeresztény gyülekezetnek, s ezzel arra a kikerülhetetlen és felcserélhetetlen feladatra utal, melyet a tanítványi közösségnek kezdettől fogva mind a mai napig és tovább vállalnia kell: tanítva és gyógyítva tanúskodni a megfeszített Názáreti Jézusról, hogy higgyenek benne. Az egyház soha és semmiért nem mondhat le erről, ez az opus propriuma. Sőt egyház csak ott van, ahol Krisztust hirdetik. A hely, az idő, a mód mind-mind mellékes. Ha isten igéjét tisztán és igazán szólaltatják meg, s ha a szentségekkel Krisztus rendelése szerint élnek, akkor ott egyház van.
Így volt ez mindig. E biblikus meggyőződés őrizte meg a megtört nádszál hitűeket a történelem szükséghelyzeteiben. Abban a negyven évben is, melyet leegyszerűsítve Rákosi és Kádár nevével szoktak jelezni, vagy difamálva szocializmusnak hívnak. Isten igéjét hirdették alkalmas és alkalmatlan időben és helyen, és ahol Istennek tetszett, hitet ébresztett. S mivel a hit az övé, s övéit is csak Ő ismeri, ki tudná megmondani, hogy ez az időszak számára deficites volt-e? A róla tanúskodni akaró egyházakat azonban szemmel láthatóan megviselte ez a négy évtized. Nem találják a helyüket, s nem tudnak úrrá lenni sem a bűntudattal kísértő múlton, sem a megújulást sürgető jelenen.
Van-e a médiának teológiája?
Nincs, s ne is legyen. A teológia az egyház tudománya, melynek oka is, célja is az Isten. A rádió és a televízió pedig a tömegtájékoztatás eszköze, amely a maga teljességében a sajtóhoz tartozik. Elméletileg a kettő között közvetlen kapcsolat nem áll fenn. Sőt, amennyiben az egyház valóban élni akar evangéliumot hirdető szolgálatában a médiával, látnia kell az ebben a tevékenységben rejlő ellentmondásokat. Mindenekelőtt azt, hogy a tanítványságra biztató szó mindig személyes és konkrét. Az ismeretlen, arctalan ezrek számára hangzó megtérésre hívó szó vallásos giccsé torzul. Lehet, a legfontosabbnak hangoznak el, de a kapcsolatba belevont másik, a hallgató vagy a néző mégsem partner, csupán passzív tárgya az információvá lényegtelenült beszédnek.
Az elmúlt évtizedek vallásos félórái nemcsak arról tanúskodnak, mi módon vették semmibe az egyházak szuverenitását, igehirdetői feladata méltóságát az Állami Egyházügyi Hivatal – és ennek az egyházakon belül tevékenykedő – munkatársai, e műsorok beszédes bizonyítékai a funkciótévesztésnek is. Nem tudok arról, hogy az utóbbi években készült-e olyan egyházi tanulmány, mely kritikusan megvizsgálta volna, mi haszna vagy inkább haszontalansága lett e lényegileg elhibázott műsoroknak. Önmagában persze még az ilyen vizsgálódás sem lenne garancia arra, hogy más és jobb alkotás készülhetne. De megalapozottabbá tenné az egyházak becsületes műsorkészítő szándékát. A funkciótévesztés viszont állandó kísértő veszedelme a médiában történő igehirdetésnek. A lehetséges hatás illúziójától elbűvölten, az aranyborjút készítő Áronhoz válnak hasonlóvá mai utódai, immár magukból kreálva bálványt a média segítségével. (Nem véletlen, hogy a kitűnő svájci homiléta, R. Bohren egyértelműen kritikusan és szkeptikusan foglal állást e kérdésben. Predigtlehre § 30.) Meglehet fölszabadító, vidám élmény kilépni a templomfalak közül, különösen negyvenévnyi társadalmi peremlét után, de az újbóli színre kerülés értelme elválaszthatatlan attól a feladattól, hogy az egyház újra meghatározza helyét és szolgálatát, ennek módját és eszközét ebben a társadalomban. S nem kétséges, ha hűséges akar maradni apostoli funkciójához, figyelmét és erejét nem a média által elérhető tömegre koncentrálja, hanem a közvetlen és személyes igehirdetésre az emberek között. Arra az eseményre, melyben a tanúskodó tanítvány valóban felelős szaváért, szaván fogható. Ideológiáktól, pártok és szekták agitátoraitól lármás világunkban nem lebecsülendő esélye ez az evangélium követeinek.
Egy félóra tanulságai
Nem a rádió munkatársai tehetnek arról, hogy a vallásos félórákban tudatosan eltorzítottan jelentek meg az egyházak. Szakmai szempontból méltóképp nem is jelenhet meg nélkülük az egyház. Ez pedig bizalom híján nem megy. Az egyházak vezetőinek többszöri közös tiltakozása, fellépésük a média elnökei ellen azonban teljes bizalomvesztésről tanúskodik, amely szükségszerűen nemcsak a két intézmény vezetőjét érinti, hanem mindazokat, akik lojálisak irántuk, s akik munkájukban éppúgy a priori ragaszkodnak függetlenségükhöz, miképp az igehirdetők. Valóban csak ez, a demonstratív tiltakozás maradt végső eszközként az egyházak vezetői számára? E kiengesztelődésre magát oly nehezen elszánni tudó, romlott légkörű társadalomban mi igazolhatja ezt az opus alienumot, az egyházaknak nem a lényegéből következő önérdeket védő politikai aktivitást?
A rádió elnöke ez esetben hibát követett el, lehet, nem is egyet. Vélhetőleg a külső nyomás hatására akceptálni is fogja az egyházak követelését, de ezzel az ügy nincs lezárva. Hiába jelentették ki az egyházi vezetők, hogy a rádió elnökével folytatott polémiájuk politikai együtthatóitól elhatárolják magukat, attól azok még vannak, s alig hihető, hogy ezzel eleve ne számoltak volna. A qui prodest kérdésére nyilvánvaló a válasz. De, ám legyen, engem sem az ügy közvetlen politikai hatásai izgatnak. Hanem az ismétlési kényszer, a csillapíthatatlan vágy újra szalonképessé lenni. A félszeg gesztusoktól alig leplezett szorongás: csak ki ne derüljön a múlt, a gyávaság és a meghunyászkodás megannyi kísértő emléke. Akik méltóságukban sértetten, milliókra hivatkozva kikérik, hogy róluk döntenek nélkülük, vajh tudják-e, hogy azon túl, amit ők akarnak, mit akar velük az Isten, vagy konkrétabban az a Jézus, aki istállóban jött e világra, s párnapos korában emigrálni kényszerült, akinek nem volt hová fejét lehajtani, s akit végezetül a megszálló rómaiak főpapi segédlettel a városon kívül megfeszítettek? Én úgy hiszem, Jézus megbocsátja, ha képtelennek bizonyulunk normája szerint élni, de legalább tudjuk, mikor térünk el attól, hol és miben vetkezünk.
Nyilvánosság, információ és kérygma
A múlt rossz gyakorlata semmiképp sem jelenti azt, hogy a média és az egyházak között nem lehet valóságos és értelmes együttműködés. Egymástól való szorongásuk oldódása függetlenségük kölcsönös tiszteletben tartásából eredhet, avagy minél távolabb kerülnek a politikai hatalomtól, annál inkább találnak egymásra. Hiszen nem kétséges, a mindenkori felsőbbség bármilyen világnézetűnek is vallja magát, mindkettőben csak eszközt lát céljai megvalósítására. A küldetését felismerő és vállalni merő egyház számára a nyilvánosság és a sajtó minden eszköze nem azért fontos, hogy ezekben megjelenjék, hanem hogy az információk által helyesen tájékozódjék a világban. Ez a liturgiának éppúgy nélkülözhetetlen elemi feltétele, mint a gyülekezet vezetésének vagy éppen a diakóniának. De visszatérve Pál apostol szavához, a legfontosabb az igehirdetésben. Információ nélkül nincs valódi igehirdetés, amely vagy Isten törvényét, vagy evangéliumát szólaltatja meg. Luther élesen megkülönböztette Isten kétfajta szavát, akárcsak – Augustinus nyomán – Isten kettős egy birodalmát, mondván élet és üdvösség csak az evangélium hirdetéséből támad. Bonhoeffer, akit a Hitler elleni összeesküvés résztvevőjeként végeztek ki, méltó társának bizonyult a teológia művelésében, ezt írja összehasonlítva az igehirdetés e két egymással ellentétes tárgyát: „Amit az evangélium hirdetése számára a szentség jelent, azt jelenti a törvényt megszólaltatónak a konkrét valóság ismerete.” (Gesammelte Schriften. I. 14.) Miképpen a szentség a bűnbocsánat rejtett, de valóságos voltáról tanúskodik, úgy a valóságról kapott információk a törvény jelentőségéről győznek meg. Nem az információ az evangéliumon, a hírek azonban szinte bábái az igehirdetésnek. Végül tényleg csak a valóság győz meg bennünket arról, hogy emberséges Istenünk van.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]