A snagovi foglyok ’56-os nézeteit az eddigieknél sokkal részletesebben rögzítő két új dokumentumkötet a forradalom kommunista vezérkarával állít szembe minket. Kérdés, mi közünk van hozzájuk, miért forradalmárok ők, ha azok, számunkra, akik elvetjük a kommunizmust, s a mi korunk számára, melyben csekély kivétellel mindenki elveti. Az ’56-os kommunista forradalmárok maradéka is.
Sokan gondolják úgy, hogy a forradalom a kommunisták ellen folyt, de e sokak legtöbbje mégis óvakodik kitagadni a forradalomból annak kommunista vezérkarát. Márpedig az mégsem lehet, hogy egy forradalmat azok vezessenek, akik ellen vívják. Sokan vannak azok is, akik úgy gondolják, hogy Nagy Imréék ellenségei a forradalom ellenségei. De e sokak legtöbbje mégis óvakodik kitagadni a forradalomból annak antikommunista, antiszocialista, illetve a Nagy Imre vezette koalíciós kormánnyal szembenálló csoportjait. Azokat, akiket Nagy Imréék maguk ellenforradalmárnak, az ellenforradalmi veszély hordozóinak tartottak. A forradalmárok egy része ellenforradalmárnak tekintette a másik részét, és szét akarta zúzni, a forradalmárok egy része a forradalom célpontjának tekintette a forradalmárok másik részét, és meg akart tőlük szabadulni.
Hogyan lehet egymást kizáró nézeteket és egymást ellenségnek tekintő erőket összetartani a forradalom emlékezetében? Elmosott féligazságokkal bizonyára. De van-e más lehetőség?
Más lehetőséget keresve először annál az észleletnél álljunk meg, hogy ma a forradalom kommunista, de mindenesetre legtudatosabban és legeltökéltebben antikapitalista vezérkarához sokkal szorosabban kötődnek a liberális kapitalista demokrácia tudatos hívei, mint annak harmadikutas, populista ellenfelei. Miért állnak közelebb a mai prokapitalistákhoz (hozzánk) ’56 antikapitalistái, mint ’56 antiszocialistái? Hisz nem lehet vitás, hogy 1956–57-ben minket, a Beszélő körül nyüzsgő liberálisokat ellenforradalmároknak tartottak volna a snagovi foglyok (is). És mégis: ma azokkal tudjuk a legkönnyebben együtt ünnepelni ’56-ot, azokkal érzünk leginkább lelki közösséget, akiknek a szemében ötven évvel ezelőtt ellenforradalmárok lettünk volna. A mai nézeteinkkel természetesen. Ám lehet egy homályos érzésünk: kellett ez az ötven év ahhoz, hogy a mai nézeteinket valljuk. Nem lehet véletlen, hogy amilyen csekély volt ’56-ban a prokapitalista liberálisok száma és súlya a forradalmárok között, de még harminc évvel később is a demokratikus ellenzék körében, olyan jelentős ma az egykori kommunista vagy exkommunista forradalmárok és a hajdani demokratikus ellenzékhez tartozók körében.
Miért van ez így? Azzal a föltételezéssel próbálkoznánk, hogy ezt a változó nézetű kört a szabadság optimális mértékének keresése köti össze és jellemzi elsősoron: ma sem lenne prokapitalista liberális, ha érzékelné magasabb szabadságfokot ígérő rendszer realitását, s alighanem korábban is az lett volna, ha nem hitt volna egy magasabb szabadságfokot ígérő rendszer realitásában. Ebben természetesen annál könnyebb hinni, minél irreálisabb cél a liberális kapitalizmus meghonosítása, minél kevésbé tűnik reális lehetőségnek a megalkuvás a szabadságnak azzal a fokával, ami már tapasztalatilag is létezik. Ez a kör azonnal készen állt a reálisan létező demokrácia elfogadására, amint reális lehetőséggé vált, hogy nálunk is létezzen. A reálisan létezőnél szabadabb demokrácia illúziója addig tartotta fogva, amíg a – máshol – reálisan létező nálunk reálisan létezhetetlen volt. Nem különösebben meglepő, nem is irracionális választás két illúzió közül a szebbik – a máshol létező helyett a sehol sem létező – mellett kitartani.
A két kötet átfedi és kiegészíti egymást. (A snagovi foglyok – Nagy Imre és társai Romániában. Összeállította és szerkesztette: Baráth Magdolna és Sipos Levente. Napvilág Kiadó és Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2006, 464 o., a továbbiakban SF; Nagy Imre: Snagovi jegyzetek – Gondolatok, emlékezések 1956–1957. Felelős szerkesztő: Vida István. Gondolat Kiadó, Budapest, 2006, 448 o., a továbbiakban: NI.)
A kettőben együtt lényegében benne van az öszszes följegyzés és lehallgatási jegyzőkönyv, ami a forradalom Romániába deportált vezetői és a kezelésükkel megbízott magyar és román politikusok beszélgetéseiről készült; az összes levél, amit a deportáltak kommunista vezetőkhöz, pártszervekhez, fogvatartóikhoz írtak; valamennyi fönnmaradt följegyzés, emlékirat, tanulmány, ami a forradalomról a snagovi fogságban született, és végül a snagovi deportálásra vonatkozó dokumentumok és a deportáltak sorsát meghatározó egyezmények, párthatározatok.
A mindkét kötetben szereplő dokumentumok összehasonlításából kitűnik, hogy vannak itt még filológiai bizonytalanságok jócskán, de ezek tartalmi jelentősége csekély, nem is untatjuk velük az olvasót. Lényegében teljes képet kapunk arról, miként írták le a helyzetet, a helyzetüket és a forradalmat a snagovi csoport tagjai a külvilág számára azokban a hónapokban, amikor még nem indult ellenük eljárás, amikor még nem tudták, hogy indulni fog, vagy ha számoltak is ezzel a lehetőséggel, akkor sem ez határozta meg – legfeljebb kicsit befolyásolta – a megnyilatkozásaikat.
Ezek még önigazoló megnyilatkozások, melyek a későbbi vádlottak többsége esetében élesen különböznek a vizsgálati anyagokban, a peranyagokban található önvédő megnyilatkozásoktól. Itt még nem az életüket védik, hanem a tetteiket igazolják, nem csökkentik, hanem kiemelik tetteik jelentőségét. Amit tehát Snagovban írtak és mondtak, sokkal közelebb áll ahhoz, amit valóban gondoltak, mint az, amit a büntetőeljárás során fogalmaztak meg. Hogy mennyire közel, arról egy kicsit még többet tudhatnánk, ha a deportáltak egymás közötti beszélgetéseiről készült lehallgatási jegyzőkönyveknek és a román titkosszolgálat embereiből álló „személyzet” jelentéseinek legalább a közügyekre vonatkozó részét közzétették volna. Ezektől „a kiadvány egységének megtartása” végett óvtak meg minket a szerkesztők. (SF, 12. o.) Aligha nehezményeztük volna az egységbontást. Az egész deportálást úgy szervezték, hogy a csoport minden tagja, minden pillanatban „akváriumban” legyen, és minél több véleményt, információt adjon ki magából rabtartói számára.
Ebben az írásban nem foglalkozunk a foglyok életkörülményeivel és a deportálás történetével, nem foglalkozunk a Kádárhoz átállókkal, Szántó Zoltánnal, Vas Zoltánnal és Lukács Györggyel sem – bármily érdekesek és tanulságosak a három átálló sorsában, fölfogásában és moráljában (!) meglévő különbségek. Igyekszünk megtartani az írást abban a mederben, melynek vonalát a bevezetőben kijelöltük.
A Snagovba deportált felnőttek (Donáth Ferenc sohasem politizáló édesanyját kivéve) mind kommunistának vallották és tudták magukat. Ez valamennyiük számára fontos volt, és nem lehet azt gondolni, hogy taktikai, önvédelmi okokból mutatták magukat kommunistáknak, mert nem úgy tették ezt, hogy abból taktikai előnyük származhatott volna.
„Az ellenforradalom meséjére rácáfol az is, hogy a minisztériumok, a munkástanácsok, a forradalmi bizottságok élén és azok vezetésében többségükben kommunisták álltak, sőt a fegyveres felkelők nagy része és sok vezetője ugyancsak kommunista volt” – írja Nagy Imre. (NI, 68. o.) Ez az állítás önigazolásának alapja, viszont önvédelemre teljességgel alkalmatlan, hiszen azt tagadja, amire (egyelőre még csak politikai) vádlói legitimitása épül.
A forradalom kommunista identitású vezetőinek önmaguk igazolására, önmaguk számára is azt kellett bizonyítaniuk, hogy nem adták ki, nem ütötték ki a kommunisták kezéből az ország irányításának lehetőségét, s csak annyira osztották meg a hatalmat a nem kommunistákkal, amennyire muszáj volt. Ez a bizonyítás csak akkor lehet sikeres, ha azoké, akik kezében a sorsuk van, sikertelen. Minél sikeresebb az önigazolás, az önigazoló annál veszélyesebb a hatalom számára, annál inkább le kell vele számolni. Az önigazolás és az önvédelem szempontjai szembekerülnek egymással, a kommunista meggyőződés hangsúlyozását tehát semmiképp sem lehet kényszerrel és egzisztenciális érdekkel magyarázni, valaminő engedménynek tekinteni. A snagovi deportáltak közül azok, akik majd a Fő utcában vádlottként, az akasztófa árnyékában az önvédelem szempontját az önigazolás fölé rendelik, önhibás, megtévedt kommunistának vallják magukat, akiknek az önigazolása szörnyű tévedésen alapult.
Az első snagovi hónapokban azonban erről még szó sem volt. A román pártvezetéshez írott csoportos leveleket, amelyekben a leghatározottabban és legönérzetesebben tiltakoznak az önkény, a deportálás, jogaik semmibevétele ellen, „kommunista üdvözlettel” zárják, s magukat „a Magyarországról átszállított kommunisták egy csoportjaként” határozzák meg. (SF, 185. o., 239. o.).
A „kommunista üdvözlettel” formula természetesen nemcsak azt jelenti, hogy az aláírók kommunistának tekintik magukat, hanem azt is, hogy a címzettet szintén annak tekintik. A deportáltak rendkívül súlyos szavakkal illették azt, amit (főleg) a magyar és a szovjet pártvezetők a forradalom ellen és ellenük tettek, hellyel-közzel egyenesen a kommunizmus sírásóiként beszélnek róluk, akik éppen az ellenkezőjét tették, teszik annak, amit a kommunizmus érdekei és eszméi szerint tenni helyes. Finoman szólva kétségbe vonják egyes személyek tisztességét és őszinte kommunistaságát is De: a kommunizmus nemzeti és nemzetközi intézményes kereteit nem tagadják meg! Éppenséggel arra törekednek, hogy a kommunista pártok vezetői kommunistákként kezeljék őket. Ne bánjanak velük úgy, mintha nem azok lennének, és nem tartoznának a mozgalomhoz.
A Szilágyi Józseffel és feleségével beszélgető román pártmegbízott följegyzése szerint Szilágyiék többek között ezt mondták: a román párt „egy becstelen dologra vállalkozott azáltal, hogy őket, kommunistákat bezárva tartja… A beszélgetés során rámutattak arra, hogy miért nem foglalkoznak mindenik elvtárssal egyformán, miért javasoljuk egyeseknek, hogy adjanak nyilatkozatot [ti. Kádár mellett – R. S.], miért kényszerítjük arra őket, hogy becstelen dolgot műveljenek, hiszen ők kommunisták mindannyian.” (SF, 125. o.) Szilágyi Józsefnél hevesebben senki nem tagadta meg az önvédelem lehetőségeit. Ő a per során annyira intranzigens magatartással rohant bele a vértanúságba, és olyan hevesen fasisztázta le a regnáló magyar pártvezetőket, hogy le is választották az ügyét, nehogy „tönkretegye” az egész Nagy Imre-pert. A felesége is próbára tette Snagovban a rabtartók türelmét. Az egyik csoportos beszélgetésről jegyezték föl, hogy „Szilágyinak a felesége a Szovjetunió megátalkodott ellensége. Olyan, mint egy vipera, amely állandóan mérget fecskendez.” (Uo. 83. o.) És, mint látjuk, ez az önsorsrontó engesztelhetetlenség sem vitt el odáig, hogy egy kommunista pártot ne kommunista pártként kezeljenek, melynek az ő kommunistaságukat respektálnia kell.
Valamennyi prominens foglyot megviselte, ha megfeledkeztek róla, ha elmaradtak a kommunista pártmegbízottak látogatásai, nem kérdezték, nem faggatták őket, nem beszélgethettek velük, nem válaszoltak a leveleikre. Ennek persze egzisztenciális okai is voltak, hiszen mindenféle, abban a helyzetben nagyon fontos igényeik, kéréseik támadtak, melyek teljesítése vagy (inkább) megtagadása jelentősen befolyásolta lelki és fizikai állapotukat. De az önigazolás lehetősége a nemzeti kommunista mozgalom keretein belül legalább ennyire fontos volt.
Természetesen Nagy Imrének volt a legfontosabb. Rómától Moszkváig folyamatosan levelekkel bombázta a pártvezetőket: hogy jöjjön létre a kommunista pártok magas szintű delegáltjaiból egy nemzetközi vizsgálóbizottság, mely igazolhatja őt és a forradalmat; mely higgadtan és objektíven értékeli az érveket, és eldönti, kinek volt igaza, mi volt Magyarországon 1956 októberében.
Nagy Imre számára meghatározó jelentőségű kérdés volt az is, hogy a Kádár vezette párt a tagjának tekinti-e: „Én magam a párttól elszakított kommunistának tartom. Nem tudom, minek tartanak mások, minek tart a párt. Nem ismerem, hogyan látja a helyzetemet az MSZMP Központi Bizottsága, nem tudom, mi a véleménye, lehetünk-e tagjai ennek a pártnak, vagy sem. (…) Egyféle véleményem van akkor, ha e párt tagjának tekintenek, kommunistának tartanak; és teljesen másképp állnak a dolgok abban az esetben, ha nem vagyok e párt tagja, ha nem vagyok vezetőségi tag, ha ők már nem tekintenek vezetőnek.” Ezt mondta a lehallgatási jegyzőkönyv szerint Nagy Imre Walter Romannak 1956. december 11-én, akkor, amikor Magyarországon még közmegvetéssel kellett számolnia annak, akiről kiderült, hogy belépett Kádár pártjába. Nagy Imre snagovi jegyzeteiben a legsúlyosabb és legszenvedélyesebb szavakkal részletezi Kádár álnokságát, gyávaságát, ártalmasságát, a Rákosi-klikkhez való szoros kötődését, még annak az 1951-es koncepciós Kádár-pernek a rágalomkészletéből is hasznosít néhány elemet, melynek többi vádlottja ott raboskodik vele Snagovban. És mégis. Nagy Imre számára nem az a kérdés, hogy belépne-e Kádár pártjába, hanem az, hogy lehet-e tag.
Nyilvánvalóan nem fogta mindenki olyan görcsösen a nemzetközi munkásmozgalom szervezeti kereteit, mint Nagy Imre. De az azért mindenki számára fontos volt, hogy a kommunista pártok szemében ők kommunistának számítsanak, még ha maguk nem is tekintették föltétlenül kommunistának e pártok aktuális vezetőit.
A forradalomért börtönt és halált vállaló kommunistákat a forradalomért börtönt és halált osztó kommunistákkal összekötötte a közös mozgalmi nyelv, a közös múlt és a közös üldöztetés, a legyőzött és a legyőzendő közös ellenség (a „régi rend” és a kapitalista világ), a kommunizmus jövőjének, elfogadtatásának közös gondja s azok a döntési, cselekvési keretek, melyeken kívül semmilyen kommunizmusnak nem mutatkozott esélye. A snagovi kommunisták számára közeli és meghatározó élmény volt a Sztálin, Tito, Rajk, Gomulka, Rákosi megítélésében és természetesen az ő megítélésükben bekövetkezett hatalmas fordulat, olykor több fordulat, melyek a Sztálin halála óta eltelt röpke negyvennégy hónapban sűrűsödtek össze. Ez a gyors folyású, rövid időszak ezekről a megdöbbentő fordulatokról szólt. A nemzetközi kommunista mozgalom keretén belül született döntésekkel dicsőültek meg autentikus kommunistaként a kommunizmus halálos és halált érdemlő ellenségeinek kikiáltott személyek, csoportok, irányzatok, s a mozgalom mindenható istenei hulltak a porba végzetes és halálos bűnök felelőseiként. Annyi, a bekövetkezéséig elképzelhetetlennek tűnő fordulat után miért lett volna elképzelhetetlen bármilyen fordulat? Kivált, amikor a forradalom élményének hatása alatt és az otthoni történésektől elszigetelve éppen az tűnt elképzelhetetlennek, hogy Kádáréknak sikerül pacifikálni az országot. Nem is lett volna életszerű, ha a snagovi kommunisták a reményeiket eloldozzák azoktól a keretektől, vagy pláne azoknak a kereteknek az összeomlásához kötik, amelyekben az előző évek döbbenetes fordulatai lejátszódtak.
A snagovi kommunisták számára minden jó és minden rossz lehetőségét ezek a keretek tartalmazták. Az ő katartikus tapasztalataik szerint e kereteken belül két ellentétes irányba vezet út. Az egyiken népellenes és a nép által ellenségesnek tekintett hatalomhoz jutunk, a másikon pedig egy népbarát és a nép által támogatott szocializmushoz. A forradalom két ellentétes impulzust adott a vele együtt haladó kommunistáknak. Egyrészt elmélyítette, fölfokozta a múltjukhoz kapcsolódó bűntudatot, megmutatván mekkora indulatot és ellenálló szenvedélyt váltott ki az a rendszer, ami a közreműködésükkel kiépült, másrészt először merült föl igazán a népszerű szocializmus, sőt a népszerű kommunista vezetés lehetősége. Egyszerre lett a korábbiaknál sokkal több ok: félni a nép haragjától, és bízni a nép támogatásában. Félni olyan kommunistaként, amilyenek voltak, bízni olyan kommunistaként, amilyenné lehettek, amilyenné évek óta válni próbáltak, s amilyenné válni a forradalom engedte őket. Egyszerre nőtt bennük a félelem és a remény. A történéseket úgy és előéletük folytán csak úgy értelmezhették, hogy lehet olyan antikapitalista, a folyamatok törvényszerűségei szerint a kommunizmus felé haladó rendszert teremteni, melyben a kommunisták vezető szerepét a társadalom erőszak nélkül elfogadja, melyben a kommunista kormányzásnak népi támogatása van. Losonczy Géza kronológiai feljegyzéseiben a Kossuth téren tüntető tömeget jellemezve egymáshoz kapcsolva jegyzi föl: „Lenin-képek a tömegben! Oltsák ki a vörös csillagot!” (SF, 76. o.) Ez szimbolikus.
A pártszerű és internacionalista döntési keretek elfogadásának volt alternatívája, de azt nagyon kevesen képviselték. Snagovban senki. Gimes Miklós ebben a tekintetben már a forradalom előtt szembekerült Nagy Imrével. 1956 nyarán azzal az állítással konsternálta őt és követőit, hogy az országot mindenképp annak kell vezetnie, aki szabad választásokon elnyeri a többség bizalmát. Ha Mindszenty nyeri el, akkor neki, még akkor is, ha ő, Gimes, lévén a demokratikus szocializmus híve, ezt nagyon rossznak tartaná. Az egyik fölfogás szerint csak a szabad választások garantálhatják, hogy ne uralkodhassanak hosszabb ideig népellenes erők az országban. A másik fölfogás szerint csak akkor lehet garantálni, hogy ne térjen vissza a népellenes régi rend, illetve ne győzhessen a népellenes kapitalizmus az országban, ha a „haladó erőknek”, de leginkább a kommunistáknak lehetőségük van a választék korlátozására.
Gimes addig elszigetelt fölfogása a forradalommal elháríthatatlan kihívássá vált, mivel a többpártrendszerű, demokratikus választások követelése már a forradalom előestéjén bekerült a Műegyetemen megfogalmazott 16 pont közé, sőt, már 20-án megfogalmazódott Szegeden, a MEFESZ alakuló ülésén.
Az önigazolás szempontjából a többpártrendszer és a semlegesség kérdése volt a két legsúlyosabb tétel a snagovi kommunista foglyok számára.
Losonczy Géza a többpártrendszer elfogadását súlyos hibának tartotta: „Véleményem szerint ez volt a második hét legsúlyosabb politikai hibája. (…) Ez a lépés ugyanis feladta a párt monopolhelyzetét egy olyan helyzetben, amikor leninista vezetőség kerülhetett volna, illetőleg, amikor új pártot lehetett volna szervezni teljesen leninista vezetéssel… (…) A szocialista és demokratikus tömegekben is megvolt a többpártrendszer követelése, nemcsak a reakciós erők hangoztatták – ez igaz. De a szocialista tömegek részéről ez szerintem azt jelentette, hogy ellenszert keresnek a Rákosi–Gerő-féle MDP-monopólium ellen… (…) Nem kellett volna ezt szó szerint venni. (…) A többpártrendszer a leglényegesebb kérdésben: a hatalom kérdésében tett engedményt, s rendkívül súlyos következményekkel járt volna. (…) a több párt kérdésében felül kell vizsgálni és meg kell változtatni álláspontunkat.” (Losonczy Géza 1956. december 4-i feljegyzése az októberi eseményekről, SF, 320–321. o.) Losonczy úgy látta, hogy a nép túlnyomó többsége a forradalom előtt az antisztálinista pártellenzékben bízott, s ha a sztálinistákat sikerült volna eltávolítani, akkor a nép hatalmas többségének támogatásával az egypártrendszer keretei között lehetett volna folytatni a szocializmus építését. Ezzel szemben az 1948-ban időnek előtte fölszámolt többpártrendszer éppen akkor jött vissza, amikor az MDP már nem, az MSZMP a gyakorlatban még nem létezett, „a reakció” a sztálinista MDP bűneit és a nép haragját az új párt ellen fordíthatta volna, s a helyes és eredményes kommunista politizálás lehetőségei nagyon leszűkültek volna.
Donáth Ferenc a többpártrendszer elfogadását nem hibának, hanem szükséges rossznak tekintette, de az okokat és a távlatokat tekintve ugyanúgy vélekedett, mint Losonczy: „Tudják-e a határozat [ti. az MSZMP IKB nevezetes december 5-i határozatának – R. S.] szerzői, hogy a magyar munkások, akik nem hívei annak, hogy különböző pártok megbontsák a munkásosztály egységét, a többpártrendszert azért fogadták el, mert úgy gondolják, hogy ez biztosítékot nyújt azzal az antidemokratikus helyzettel szemben, amit a pártmonopólium birtokában a klikkuralom teremtett? Nem hisznek abban, hogy egypártrendszer esetén van biztosíték arra, hogy a vezetők a tömegek bizalma alapján vezessék a párt és az ország ügyeit.” (SF, 375. o.) Amikor Donáth a demokratikus kibontakozáshoz vezető lépésekről ír, akkor már ő is a proletárdiktatúra – Marxnak, Leninnek tulajdonított – bázisdemokrata értelmezését állítja a többpártrendszer helyébe: „Társadalmi berendezkedésünk olyan demokratizálása, amely biztosítja a munkásosztály hegemón szerepét (a proletariátus diktatúráját annak marxi-lenini értelmében) és valamennyi dolgozó osztálynak és rétegnek legaktívabb részvételét a szocializmus építésében.” (SF, 370. o.)
Nagy Imre álláspontja ellentmondásos. Ő is úgy véli, hogy a többpártrendszer kompromisszumát azért kellett és azért volt helyes a demokrácia védelmében elfogadni, mert a párt a klikkuralom elfajulásával „bonapartista diktatúrát” gyakorló, „szűk államhatalmi szervvé” vált, az egypártrendszer csődbe ment, hitelét vesztette, a párt nem állt idejében a demokratikus követelések élére, ezért sajnos nem lehetett már megállni az első Nagy Imre-kormány 1953. júniusi platformján, hanem vissza kellett hátrálni 1948-ig. (Nagy Imre csak a korlátozott, az 1945–48-as kormánykoalíciókban részt vett pártok újjáalakulását lehetővé tevő többpártrendszert támogatta, Barankovics István, Pfeiffer Zoltán és Schlachta Margit pártjait ekkor is „reakciós, sőt fasiszta” alakulatoknak minősítette: SF, 303. o.)
Nagy Imre azonban ezt a hátrálást mégsem pusztán kényszernek, hanem lehetőségnek tekintette, s (ellentétben Donáthtal és Losonczyval) egyáltalán nem tartotta a (korlátozott, a demokratikus szocializmus platformján megmaradó) többpártrendszert kevésbé kívánatosnak az egypártrendszernél. Sőt. Snagovi jegyzeteiben kifejtette, hogy a népi demokrácia egypártrendszer és többpártrendszer mellett is működhet, de az egypártrendszerrel kapcsolatos nemzetközi tapasztalatok nem nagyon meggyőzőek másutt (például a Szovjetunióban) sem, nálunk pedig végképp nem azok. „A társadalom demokratikus alapjait, amelyeken a szocializmus felé előrehaladhatunk, biztosabbnak és szilárdabbnak látszik a többpártrendszerű állami és társadalmi berendezkedés mellett [lerakni – R. S.]. Ennek azonban – nézetem szerint – feltétele a munkásosztály egysége és érdekeinek egy pártban való képviselete.” (NI, 138–139. o.)
Sajátos és elgondolkodtató kereszteződés, hogy a (szocialista) többpártrendszert pártoló Nagy Imrének fontos, hogy a magyarországi kommunista párt tagjának tekintsék, a többpártrendszert elvető Losonczy Géza pedig határozottan elutasítja, hogy e párt tagjaként beszéljenek vele és kérjenek tőle állásfoglalást („azt válaszolta, ma pártonkívülinek tekinti magát, és hogyha most Budapesten tartózkodna, nem iratkozna be ebbe a pártba”, Goldberger Miklós feljegyzése Losonczy Gézával 1956. december 17-én folytatott beszélgetéséről, SF, 170. o.).
A többpártrendszer elfogadása a snagovi kommunisták jelentős része számára nem előrelépés, hanem visszalépés volt. Haraszti Sándor ezt a visszalépést (is) Leninnel igazolta, aki a kronstadti felkelést figyelmeztetésnek fogta fel, és „azt a következtetést vonta le, hogy a forradalom megmentése érdekében egy lépést hátrálni kell, új gazdaságpolitikát vezetett be, és egy csomó más intézkedést hozott, késznek mutatkozva arra, hogy visszaforduljon az államkapitalizmus felé. Mi sem csináltunk mást Budapesten.” (SF, 82. o.) Tekintetbe véve, hogy Lenin a kronstadti felkelést ellenforradalmi jellegűnek minősítette és kegyetlenül leverette, ez a hivatkozás már inkább Kádár, mint a snagovi csoport önigazolására alkalmas.
A semlegesség kérdésében is megfigyelhetjük Nagy Imrénél azt a kettősséget, amit a többpártrendszer ügyében. A Gondolatok, emlékezések kiindulópontja az, hogy a magyar események megítélésében és kezelésében van két koncepció. Az első a sztálinista, mely szerint minden népi megmozdulást ellenforradalomnak kell tekinteni, és fegyveres erővel, elsősorban a szovjetekével le kell verni. A második koncepció szerint a szocialista demokratizmusért és a nemzeti függetlenségért, szuverenitásért folyó népi forradalomról van szó, mellyel a pártnak együtt kell haladnia, melynek élére kell állnia. „A párt vezetése és az SZKP elnöksége mereven ragaszkodott az első koncepcióhoz” egészen addig, amíg „annak teljes politikai és katonai csődje nyilvánvalóvá vált”. Ezért, a „fegyveres szovjet beavatkozás által előidézett nemzeti ellenállás” következtében váltak elháríthatatlanná az olyan követelések, mint „a szovjet csapatok kivonása, a Varsói Szerződés felmondása, a semlegesség kinyilatkoztatása”. „Teljesen világos, hogy ha a párt vezetése, a kormány, valamint az SZKP kezdettől fogva a demokratikus koncepció alapján kereste volna a kibontakozást, minderre nem került volna sor.” (NI, 56. o.)
Később Nagy Imre leírja ennek az ellenkezőjét is. Azt, hogy „mi magyarok a Varsói Szerződés, a semlegesség, valamint a szovjet csapatok kivonásának kérdését” ugyan rendkívüli helyzetben „vetettük fel”, de „az események azt mutatják, hogy a kérdés már teljesen megérett arra, hogy felvessék és megoldják. Más szóval, a kérdések elkerülhetetlenül felmerültek volna a fegyveres harcok bekövetkezése nélkül is. Sőt, ha nem a néptömegek az utcán, hanem politikai tárgyalások útján korábban felvetettük volna ezeket a kérdéseket, nem is került volna sor fegyveres összetűzésekre, harcokra.” (87. o.) Vagyis az összefüggés éppen fordított.
Nagy Imre ugyanarról a dologról először úgy beszél, mint amit az ő koncepciójával el lehetett volna kerülni, aztán pedig úgy, mint ami az ő koncepciója szerint elkerülhetetlen, szükségszerű, és a népi forradalom lényege. Ez utóbbi következik egyébként Nagy Imre forradalom előtt született tanulmányaiból, különösen A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve és külpolitikánk kérdése címűből is. Nagy Imre nemcsak annyit mond, hogy helyes volt Magyarországot kiléptetni a Varsói Szerződésből, de egyenesen azt állítja, hogy a szocialista országok közötti normális viszony föltétele a Varsói Szerződésnek („a szovjet nagyhatalmi, soviniszta törekvések eszközének” – NI, 80. o.) a fölszámolása: „a szocialista országok egymás közötti viszonyát és biztonságát a Varsói Szerződés helyett, amelyet meg kell szüntetni, az öt elv [ti. az el nem kötelezett országok mozgalmát megalapozó öt bandungi elv – R. S.] alapjára kell helyezni…” (NI, 84. o.)
A semlegesség melletti kiállás kiemelkedően nagy helyet és súlyt kap Nagy Imre följegyzéseiben. Az ő fölfogása szerint a nemzeti függetlenségért vívott harc volt a forradalom elsődleges és alapvető tartalma: „Magyarországon nem polgárháború volt a forradalmi és ellenforradalmi erők között a szocialista vívmányok vagy a kapitalista restauráció kérdésében. (…) A munkásosztály a népi demokrácia és a szocialista vívmányok alapján állva vezette a harcot a nemzeti függetlenségért.” (NI, 98. o.)
Nagy Imre szerint ez a harc a szovjet nagyhatalmi sovinizmus és magyarországi kiszolgálói ellen folyt. Ezek a kiszolgálók nem tartoztak a nemzethez, nem a magyar nemzeti érdekeket képviselték. Már csak azért sem, mert zsidók voltak. Soviniszták és kozmopoliták egyszerre, akik a burzsoá nacionalizmus talaján vetették föl és hangsúlyozták túl a magyar kisebbségi sérelmeket, például a szlovákiai magyarok kitelepítését, s ezáltal elmérgesítették a jugoszláv, a román és a csehszlovák testvérpártokkal és testvérnépekkel való viszonyt, miközben a magyar hagyományokat és nemzeti érzést meggyalázva, a magyar népet megalázva majmolták a Szovjetuniót, „túllicitálták” a szovjetbarát propagandát, hogy a Szovjetunió támogatásával erőszakolják keresztül bűnös és népellenes politikájukat. „Ezzel a kétarcú veszedelmes politikával okozták a legnagyobb kárt a proletár nemzetköziség eszméjére és gyakorlatára.” (NI, 96. o.) Olyan vezető klikk vitte végig ezt a politikát, „amelynek tagjai kivétel nélkül mind zsidók voltak… (…) Mi volt a Rákosi-klikk ilyen magatartásának az oka? Ebben kétségkívül döntő szerepet az játszott, hogy zsidók, méghozzá Moszkvából jött zsidók lévén túlnyomó többségükben, a magyar nép széles tömegei gyűlölettel viseltettek irántuk, szembefordultak velük, s nem voltak hajlandók elfogadni őket a magyar nemzeti érdek képviselőinek, még kevésbé vezéreiknek. Ezt valamennyien már hazatérésük előtt jól tudták… (…) A Rákosi-féle zsidó klikk nacionalistább akart lenni a magyaroknál, és ezzel rendkívül súlyos károkat okozott az országnak, a revizionizmus veszélyeit idézte fel, gyanút keltett szomszédainknál, s ezzel hosszú időre megrontotta velük barátinak induló viszonyunkat. (…) Ahogy Sztálin oroszabb akart lenni az oroszoknál… a zsidó Rákosi és klikkje követte ezen az úton, akik viszont magyarabbak akartak lenni a magyaroknál…” (NI, 93–94. o.)
Nagy Imre szövegéből egyrészt az következik, hogy a zsidó éppúgy nem magyar, ahogy a grúz (Sztálin) nem orosz, másrészt az, hogy a zsidó nem magyart a magyar nem fogadja el vezetőjének, függetlenül attól, hogy milyen, hiszen ezt a Rákosi klikkjéhez tartozó zsidók már hazaérkezésük előtt tudhatták, amikor a magyar nép még nem is ismerte őket. A zsidó származás tehát Nagy Imre snagovi följegyzéseiben determinisztikus nemzetidegenséget jelent. Nehezen állíthatnánk, hogy ez nem antiszemita tézis. Aki nem barátja az antiszemitizmusnak, viszont fönn akarja tartani Nagy Imre iránti nagyrabecsülését, mert úgy gondolja, hogy erre a fönt idézett sorok ellenére sok oka van, két dolgot tehet. Vagy az antiszemitizmus fogalmát szűkíti le úgy, hogy a zsidó determinisztikus nemzetidegenségének tétele ne férjen bele, vagy elfogadja azt a lehetőséget, hogy nagyra becsüljön egyéb okokból egy antiszemitát. Nem bármilyen antiszemitát természetesen, hanem olyat, aki távol áll az antiszemitizmus erőszakkal, üldözéssel, diszkriminációval járó változataitól. Az első lehetőség ködösítéshez és fogalmi zavarokhoz vezet, ezért e sorok írója föltétlenül a másodikat javasolja.
Aligha kérdéses, hogy ezekben a feljegyzésekben, melyek a nemzetközi munkásmozgalom döntőbírósága elé készültek, a „zsidókérdés” és a „jószomszédi” viszonyt megmérgező sovinizmus kiugratása a szomszédos országok pártvezetőinek megnyerését is szolgálta. Ellensúlyt képzett volna a forradalmat irredenta, nacionalista törekvésekkel rágalmazó kádári propagandával szemben.
Hogy a zsidó származású emberek nem lehetnek „nemzeti káderek”, nem részei a domináns nemzetnek, attól idegenek, tökéletesen megfelelt annak a fölfogásnak, amit Nagy Imre a Szovjetunióban megszokott, és ami 1957-re sem vesztette érvényét. Ennek a fölfogásnak alapvető jelentősége volt az ő pályája és a szovjet pártvezetőkhöz való viszonya szempontjából, hiszen éppen azért hozta őt Moszkva 1953-ban helyzetbe, mert ő volt az egyetlen általuk jól ismert, jelentős moszkovita Magyarországon, aki nem volt zsidó. Az 1953-as súlyos moszkvai kritika, melyben Rákosi és köre részesült, szintén nagy hangsúllyal hivatkozott zsidó származásukra, a „nemzeti káderek” háttérbe szorítására.
A nemzeti törekvések tekintetében Nagy Imre olyan ellentmondásokba ütközött, melyeket nem tudott a maga számára föloldani. Egyrészt az volt a meggyőződése, hogy „a nemzeti törekvés Magyarországon is – mint mindenütt – ugyanaz: egy nemzetnek egy államban való tömörítése”. Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában ez megvalósult, a „testvérpártok” ott a megvalósult nemzeti cél képviselőiként és védelmezőiként léphetnek föl, ezért nekik, a magyar kommunistákkal ellentétben, nem kell megküzdeniük a nacionalizmus terhes örökségével. A magyar kommunisták viszont ezt a nemzeti törekvést „nem képviselhetik anélkül, hogy ellentétbe ne kerülnének a szomszéd népek nemzeti törekvéseivel”. (NI, 219. o.) A „természetes” nemzeti törekvésből Nagy Imrénél akkor és pusztán azáltal lesz „burzsoá nacionalizmus”, hogy más, kommunisták vezette nemzetek „természetes” törekvéseivel ütköznek, s ezáltal károsítják a nemzetközi munkásmozgalom egységét. Ezt a dilemmát Nagy Imre függőben hagyja, nincs rá megoldása, illetve egy helyen említi, hogy például „Magyarország és Románia jövő kapcsolatait és viszonyát a szocializmus alapján valamilyen – még kidolgozandó – államszövetségi alapon lehet majd megoldani”. (NI, 97. o.)
Nagy Imre mintha nem számolna az egy államban élők egy nemzetbe szorításának, a kisebbségek visszaszorításának „nemzeti törekvésével”, és az ebből fakadó „nacionalista veszéllyel”, amely viszont a fenti logika alapján éppen a szomszédos országokban hordozhatja a „burzsoá nacionalizmus” veszélyét, és nálunk kevésbé.
Egy, de annál lényegesebb dolog van, amivel Nagy Imre Snagovban nem tud szembenézni, amiben nem tud őszinte lenni. Az első napokról van szó, amikor Nagy Imre szemben állt a forradalommal. A Gondolatok, emlékezések egész koncepciója, gondolatmenete fölborult volna, ha Nagy Imre nem siklik át ezen a néhány napon. Hiszen az elemzés alaptézise, hogy minden baj oka a magyar és a szovjet sztálinista pártvezetés, mely a fönt említett két koncepció közül az első jegyében kezdte kezelni a népmozgalmat, fegyverrel és statáriummal, ahelyett hogy az élére állt volna. A forradalom kezdetén Nagy Imre is ezzel az első, „végzetes” koncepcióval azonosult, drámai események, viták sora kellett hozzá, hogy átváltson arra a második koncepcióra, melynek protagonistájaként elemzi Snagovban a forradalom eseménysorát. A Snagovban raboskodók tudták a legjobban, hogy a protagonista pozíciója nem őt illeti. Donáth Ferenc Snagovban írt visszaemlékezéseinek az az egyik fő motívuma, hogy mennyire nem lehetett az első napokban az „első koncepcióból” kimozdítani Nagy Imrét, aki október 25-én még teljességgel egyetértett Gerő Ernővel abban, hogy „a hisztéria immár konszolidálódott, s csak az van hátra, hogy néhány helyen átfésüljük a várost, hogy az utolsó ellenállási gócot is felszámolják”. (SF, 353. o.)
1956. november 4-e után néhány hétig a Kádárhoz csatlakozók és a Nagy Imre mellett kitartók körében nem az volt a kérdés, hogy forradalom volt-e, vagy ellenforradalom, ami Magyarországon történt november 4-e előtt, hanem az, hogy meddig és mennyire volt forradalom, meddig és mennyire volt ellenforradalom, melyik elem volt a domináns. A kérdést csak később egyszerűsítette le a folyamatok, valamint a felejtés logikája és kényszere.
Kádárék azt „kommunikálták”, hogy azért kellett leverni szovjet segítséggel az „ellenforradalmat”, hogy meg lehessen menteni az október 23-án kezdődött antisztálinista forradalmat. Ezt az üzenetet hordozta a kádári quisling-kormány elnevezése is: Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány.
Ennek az „ellenforradalomnak” a létezését és a leverendőségét Snagovban senki nem tagadta. Donáth Ferenc vázlatos politikai feljegyzéseiben az áll, hogy „okt. 23-tól a fő feladat az volt: a munkásosztályt és a forradalomban részt vevő demokratikus tömegeket leválasztani az ellenforradalmi elemekről, az utóbbiakat politikailag és katonailag is teljesen elszigetelni”. (SF, 371. o.) A snagovi foglyok úgy gondolták, hogy az ellenforradalom leveréséhez nem kellett a Vörös Hadsereg, arra alkalmas volt (lett volna) Nagy Imre kormánya, sőt csak az, mert egyedül annak volt esélye elnyerni a nép bizalmát. A szovjet beavatkozás a népet áttolja az „ellenforradalom” oldalára, kitolja a kommunisták antisztálinista forradalma mögül, s Nagy Imre kormányával együtt elvész az esély arra, hogy a kommunisták és a nép végre egymásra találjon. E nélkül az egymásra találás nélkül pedig nincs kibontakozás, nincs konszolidáció. Losonczy Géza Snagovban készült jegyzetei szerint azt mondta erről Kiss Károlynak még a forradalom idején, egy október 27-én lezajlott beszélgetés alkalmával: „Ha nem azt az utat választjuk, amit mi az első perctől kezdve mondunk szüntelenül, hogy egy szilárdan és egységesen antisztalinista kormányt és vezetést hozunk létre, s ennek a vezetésnek az irányításával a széles nemzeti egységre támaszkodva zúzzuk szét az ellenforradalmat, hanem a szovjet seregekkel az egészet minden megkülönböztetés nélkül, akkor itt hosszú évekig szó sem lehet párton belüli demokráciáról, sem szocialista demokráciáról. Hiszen jóvátehetetlenül szembekerülünk a néppel. Akkor nem jöhet más, mint terror, üldözés nemcsak az ellenforradalmárokkal szemben, hanem az antisztálinista kommunistákkal és demokratákkal szemben is. (…) Kiss (…) azt mondotta másodszor is, harmadszor is, hogy polgári rezsimben nem tudna és nem akarna élni. Hivatkozott olyan esetekre az elmúlt napok történetéből, amelyek tényleges ellenforradalmi jelenségek voltak. Mi sem kívánunk ellenforradalmi rendszerben élni… (…) A kérdés nem úgy van feltéve ma, hogy ellenforradalom vagy szocializmus, hanem úgy, hogy a szocializmust a magyar népre támaszkodva, a munkásosztályra, a haladó erőkre támaszkodva mentsük-e meg, vagy pedig bizalmatlanul a nép iránt, a szovjet seregekre támaszkodva az antisztalinista és demokratikus népmozgalmakkal szemben.” (SF, 326–327. o.)
Egy nappal korábban Donáth – szintén snagovi visszaemlékezései szerint – azt magyarázza az Írószövetség delegációjának, hogy a szovjet hadsereg haladéktalan kivonulásának követelése nem helyes, mert „ezzel könnyen az ellenforradalom javára billen a mérleg serpenyője. Ez az ellenforradalom az események során láthatóan szerveződik, ezt jelzik olyan követelések, amelyek a rendszer ellen irányulnak. Ha mi a tárgyalások során a politikai levezetés mellett foglalunk is állást… a tárgyalásoknak a szocializmus szempontjából kedvező kimenetele csak úgy biztosítható, ha valóban nem volnánk teljesen kiszolgáltatottak.” (SF, 359–360. o.)
Természetesen nem volt következetes, koherens és egységes koncepció arra, hogy kiket tekintsenek ellenforradalmároknak, de nagyjából azokat tekintették annak, akik nem fogadták el a szocializmust, akik nem fogadták el a koalíciós Nagy Imre-kormányt, és akik veszélyeztették a forradalom konszolidálását: lincseltek, garázdálkodtak, önkényeskedtek, köztörvényes bűncselekményeket követtek el.
A prominens snagovi foglyok nem utasították vissza a kádári vezetéssel való együttműködés lehetőségét. Nem azt a lehetőséget tartották fönn, hogy segítenek Kádáréknak végigmenni azon az úton, amelyen elindultak, hanem azt, hogy segítenek más útra térni, ha belátják, illetve ha kiderül, hogy az övék járhatatlan. Voltaképpen egy tárgyalásos visszaállásra álltak készen. Losonczy Géza egy csoportos beszélgetés alkalmával így érvelt: „a szocialista tábornak és a Szovjetuniónak érdekében áll, hogy ezt a csoportot ne késztessék egy olyan hazug nyilatkozat tételére a magyar nép előtt, amely a csoportot kompromittálhatná. Legalább létezzen egy második tartalék is, ha már ők itt vannak Romániában, hogy azt, amit egész biztos a Kádár-kormány nem tud véghezvinni, ebben az esetben a Szovjetuniónak legyen kivel helyettesíteni azokat, akik kompromittálták magukat a magyar nép előtt.” (SF, 91–92. o.) Donáth Ferenc a kibontakozás lehetőségéről szóló feljegyzéseiben a Szovjetunióval való megállapodás (a csapatok kivonása, a gazdasági kapcsolatok rendezése) mellett a kibontakozás feltételeként egy új kormányról beszél, mely „semmilyen közösséget nem vállal a mai kormányzat ténykedéseivel, nem lehet annak jogutódja, hatalmát, megbízását a néptől kell kapja”. (SF, 370. o.)
Nagy Imre egy adott pillanatban ennél sokkal tovább ment volna, ha lett volna rá mód és igény. Kállai Gyula 1957. január 25-én beszélgetett el a magyar párt és a kormány nevében Nagy Imrével. Nagy két hónapja türelmetlenül várta, hogy otthonról végre szóba álljon vele valaki. A beszélgetés során többször visszatér rá, hogy „két hónap óta először beszélünk a magyar kormány és párt küldöttével”. (SF, 173. o.) Egyszersmind ez volt az utolsó beszélgetés is. Ezután már a román kommunista párt küldöttei is elmaradnak, többé nem állnak szóba a snagovi deportáltakkal, az ellátásukat pedig Kállai és a magyar párt határozott kívánságára drasztikusan lerontják.
A beszélgetést Kállai meglehetősen hűvös, kellemetlen tónusban tartja, Nagy Imre próbálja valamelyest csökkenteni a távolságot, melegíteni, elvtársiasítani a hangulatot, úgy, hogy az álláspontját a legfontosabb kérdésekben szilárdan fenntartja. (Például: „Kállai: Vajon nem az ellenforradalmárok követelése volt, akik megtámadták az állami és állambiztonsági intézményeket, a kormány pedig nagy lehetőségeket nyitott meg számukra? Nagy: Nem, nem, nem. Drága Kállai elvtárs, most könnyű utólag így nézni a dolgokat. Nem tudom, hol volt maga azokban a napokban…” 176–177. o.)
Kállai lényegében semmi támpontot nem nyújt Nagy Imrének arról, hogy milyen tervek vannak vele kapcsolatban, azon kívül, hogy egyelőre Snagovban kell maradnia, de „a Kállai-missziót a jelek szerint úgy értelmezte, mint a párt »feléje nyújtott kezét«”. (Rainer M. János: Nagy Imre 1953–1958, 1956-os Intézet, 1999, 370. o.) Nagy Imre úgy vélhette, hogy elkezdődött valami, holott befejeződött. Kállai itthoni beszámolójában már fölveti, hogy Nagy ügyét bíróság elé kell vinni, de erről Nagy természetesen nem tud. Ő a folytatásra készül, amint az az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságához írt, a Kállaival való beszélgetés előtt elkezdett és utána befejezett levélből is kiderül.
A november vége óta készülő, rendkívül élesen, szenvedélyesen fogalmazott és Kádárról kiváltképp sok megsemmisítő állítást tartalmazó följegyzéseit, a Gondolatok, emlékezéseket február közepe felé befejezetlenül lezárja, azzal, hogy „az események hatása alatt – s ez elkerülhetetlen – egyoldalúság, sértődöttség, harag is nem kevés szerephez jutott. Mindezt ki kell majd az anyagból küszöbölni. (…) Majd nyugodtabb körülmények között, józanabb fejjel valamikor hozzáfogok az októberi események hű és pártos marxista feldolgozásához.” (NI, 187. o.)
Nagy Imrének aligha voltak kétségei afelől, hogy minden kimondott és leírt szavát figyelik, s ezek a sorok is eljutnak a budapesti pártvezetéshez. A feljegyzések ilyetén lezárása egy fegyverszüneti ajánlat előkészítése, előkészülete volt. Az ajánlat lényege: függesszük fel a vitát az októberi események jellegéről, arról, hogy kinek miben volt igaza és miben hibázott, működjünk együtt az ország pacifikálásában, és utána folytassuk le ezt a „történelmi jelentőségű” vitát a nemzetközi munkásmozgalom színe előtt. (A Gondolatok, emlékezések egyik fő motívuma éppen az, hogy e vita lefolytatása, a történtek meghatározása és a következtetések levonása nélkül nem lehetséges a konszolidáció.)
Az ajánlatot az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának szánt, február 20-a körül fogalmazott levéltervezet tartalmazza. Ebben a forradalom megnevezésére a semleges „októberi–novemberi események” formulát használta, s „nem vetettem fel a vitás kérdéseket, mert az a véleményem, hogy a jelenlegi súlyos helyzetben első lépésként nem azokat a kérdéseket kell felvetni, amelyek széthúznak bennünket, hanem azokat, amelyek összefűznek”. (SF, 258. o.)
Nagy leszögezi hogy „a szocialista tábor országainak egysége” a „feszült nemzetközi helyzetben kétségtelenül döntő fontosságot nyer, amelynek más kérdéseket alá kell rendelni”. (SF, 251–252. o.) Ez az alárendelés a kor nyelvén és egészen a nyolcvanas évek közepéig a nemzeti függetlenség alárendelését jelentette, ám Nagy Imre ellentétes értelemben használja, úgy, ahogy 1955 óta következetesen: a szocialista tábor egységének alapja a bandungi öt alapelv (nemzeti függetlenség, szuverenitás, egyenjogúság, területi sérthetetlenség és a belügyekbe való be nem avatkozás) érvényesítése a táboron belül. Ennek a sarokpontnak a megtartása, a Szovjetunió vezető szerepének tagadása (bármennyire is bizonygatja Nagy ifjúkorától töretlen „szovjetbarátságát”) természetesen eleve reménytelenné tett volna minden kompromisszumot akkor is, ha lett volna még igény rá Budapesten, de Nagy Imre úgy vélhette, hogy ez egyéb engedményekkel kiegyensúlyozható.
Nagy voltaképpen Révai József (és a Moszkvából hazakívánkozó sztálinisták) egységajánlatának tükörképét vázolja fel. Révaiék ajánlata: minden kommunista egysége (bárhogy vélekedjünk korábbi tevékenységükről) mínusz a Nagy Imre-féle ellenforradalmár árulók. Nagy Imre ajánlata: minden kommunista egysége (bárhogy vélekedjünk korábbi tevékenységükről) mínusz a Rákosi-féle „klikkuralom” hívei.
Nagy készen áll az ellenzéki pozíció föladására és a Kádárékkal való tevékeny együttműködésre: „Volt idő, amikor a személyi vagy klikk diktatúra népellenes, a gazdasági, politikai és kulturális életünk majd minden területén folytatott káros politikával szembeni ellenállás, vagy ellenzéki magatartás, a bátor elvi kiállás a kommunista helytállás fémjelzése volt. A jelenlegi helyzetben nem az ellenállás és nem az ellenzéki magatartás az, amely a népet és az országot a kibontakozás, a konszolidáció útján előreviszi a szocializmus felé, hanem a széles demokratikus nemzeti összefogás és a szocialista erők, a kommunisták egysége. (…) Tevékenyen közre kell működni a reakciós és ellenforradalmi törekvések politikai elszigetelésében és felszámolásában, a népgazdaság előtt álló feladatok kidolgozásában, népszerűsítésében és megvalósításában, segíteni a pártot eszmei-politikai és szervezeti megerősödésében. Mindenkinek, de főképpen azoknak, akik az elmúlt évek ellenzéki mozgalmában, a párt és a szocializmus ügyéért minden áldozat vállalására készek voltak, most a szocializmus lobogója alatt a pártban kell tömörülniök.” (SF, 252–253. o.) A snagovi csoport hazatérése pedig „nagymértékben hozzájárulhatna a helyzet konszolidálódásához, az általános megnyugváshoz”. (SF, 256. o.)
Nagy pozíciója természetesen egyáltalán nem azonos Vas, Lukács és Szántó pozíciójával. Nagy a demokratikus, a legszélesebb népi támogatással építhető szocializmusra vonatkozó november 4-e előtti elképzelései közül semmit nem adott föl, semmit nem minősített hibásnak, ellenforradalminak. Csupán úgy gondolta (néhány napig!) hogy a demokratikus szocializmus lehetőségét a kádári pártvezetéssel együttműködve, a konszolidációt támogatva fönn lehet tartani, illetve az adott helyzetben csak így lehet fönntartani.
A levél elküldése előtt tárgytalanná vált. Nagy Imre rá is írta a fogalmazványra, hogy „levelem tárgytalanná vált az MSZMP KV-nak 1957. februári határozata és a Révai-cikk után”. (SF, 261. o.) Nagy Imrét és csoportját ez a párthatározat hivatalosan és végérvényesen árulóvá nyilvánította, Révai József Eszmei tisztaságot című cikkének megjelenése a Népszabadságban pedig azt bizonyította Nagy Imre számára, hogy a sztálinista restauráció visszafordíthatatlanul megkezdődött, és az ő életpályája ezzel lezárult. Belekezdett az önéletrajzába, melynek címlapjára születésének dátuma mellé halála évének első három jegyét is beírta: 195... Tudta, hogy már nem lehet hátra három év az életéből, a hatvannegyedik születésnapját már nem fogja megérni, nem természetes halállal fog meghalni.
A snagovi deportálás első néhány hónapja meglehetősen alkalmas volt rá, hogy a forradalom vezetésében részt vevő kommunisták rögzítsék elképzeléseiket, fölfogásukat. A forradalom elsöpörte azoknak a tabuknak, korlátoknak jelentős részét, melyek megtörhetetlennek, átléphetetlennek tűntek korábban. A deportáltak már kikerültek a hatalomból, a hatalomgyakorlás napi taktikai kényszerei már nem hatottak rájuk, kivetődtek az események sebes sodrásából, volt idő, tér és kivált motiváció törekvéseik alapos átgondolására. Még nem vádlottak, s ha számolnak is vele, hogy azok lehetnek, még nem önvédelmi kényszerben fogalmazzák meg gondolataikat. Ezek a feljegyzések tehát alighanem a legautentikusabb formában rögzítik a forradalom vezetésében részt vevő kommunisták törekvéseit.
Tudomásul kell vennünk, hogy a forradalmat úgy is kell néznünk, mint a kommunizmuson belüli élet-halálharcot a nép megnyerésében, illetve a nép megerőszakolásában hívő kommunisták között, és ebben a harcban mi, antikommunista liberálisok a népmegnyerők oldalán érdekeltek vagyunk.
A kommunista forradalmárok a kommunizmus pályáján csatáznak ellenfeleikkel, abban a tudatban (hiszemben), hogy a nép lelke és jövője a tét. Takarékosan kell megfontolniuk, kit tekintenek végleges, átállíthatatlan ellenségnek. A takarékosságra erős okaik vannak. Egyrészt kicsi a választék lehetséges szövetségesből, másrészt az a tapasztalatuk, hogy a reménytelennek látszó esetek sem reménytelenek, hiszen sok szövetségesükre és mindenekelőtt magukra is emlékeznek „reménytelen” korukból.
Ha bármilyen történelmi korszakot érteni akarunk, vissza kell lépnünk az azóta eltelt időben megérett evidenciák elé. Az az evidencia, hogy a világnézeti korlátok nélküli többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia szabadabb és demokratikusabb rendszer, mint akár az egypártrendszer, akár a korlátozott többpártrendszer, 1956-ban még nem evidencia. A jogilag szabad választások népakarat- és népérdek-kifejező erejével kapcsolatos szkepszisnek olyan erős filozófiai, világnézeti, szociológiai, empirikus alapjai vannak, amelyeket csak sok-sok tapasztalat koptathatott el annyira, hogy gyengébb legyen, mint a nem szabad választások útján létrejött rendszerek népakarat- és népérdek-kifejező erejével kapcsolatos szkepszis.
A kommunista forradalmárok abban a meggyőződésben éltek, hogy akkor van (és akkor van) lehetőség a nép megnyerésére a történelmi érdekeit kifejező, távlatos rendszer, a kommunizmusba vezető szocializmus számára, ha már a kommunisták kezében van a hatalom, ha valamilyen történelmi fordulat kiütötte azt a kapitalisták kezéből.
Ami nekünk hátrébb van, az a snagovi kommunisták számára előrébb volt, és fordítva, ami nekünk a parlamentáris demokráciánál kevesebb, az számukra több, ami számunkra csonkább, az számukra teljesebb. Ugyanahhoz: a szabadsághoz, az igazságossághoz, a békéhez, a jóléthez képest. Mindahhoz képest, ami számukra a kapitalizmuson, számunkra a szocializmuson túl van.
A közös értékek összehajlítják az ellentétes irányba mutató nyilakat. S fél évszázad múltán arra a megállapításra juthatunk, hogy a forradalom a demokratikus szocializmus felé indulva mutatott rá a szocializmusból kivezető útra.
- 1956 [6]