Teslár Ákos: Megvan, és mégsem – Beszélő, 2006. október
A Beszélő 1956-nak szentelt emlékszámában Teslár Ákos recenziót [2] közöl Térey János és Papp András drámájáról, A Kazamatákról. Tézise szerint 1956 esszenciáját szükségképpen eltéveszti az, aki a Köztársaság tér eseményeit kívánja irodalmi mű tárgyává tenni, mert ’56-ban a világszellem nem a Köztársaság téren tartózkodott. E nem egyértelmű, feszültségteli narratíva kiválasztásával azt a terhet vette magára az alkotópáros, hogy bonyolult igazságot kell közvetíteniük, „kiporciózniuk” a szereplők között, az lesz az esemény szerencsétlen kiválasztásának a következménye, hogy a darab konklúziójaképpen annyival kell beérnünk, „hogy senkinek nem volt igaza, vagy ami ugyanaz: mindenkinek kicsit igaza volt”. Ez a „szimmetriakövetelés… adott alapot a bírálatra” Teslárnak.
Teslár kritikai írásainak jól megfigyelhető szervezőelve, hogy egy kézenfekvőnek tűnő előfeltevést szándékoznak megingatni, „leleplezni”, itt például azt, hogy az irodalmi műalkotásnak nem feladata megmutatni az egyedül üdvözítő igazságot, az utat, és nem igényel „előremutató” tanulságot. Teslár szerint a semmire sem kötelező semlegességgel, objektivitással szemben néha mégsem jönne rosszul az ilyesmi. Nincs mindenkinek egyformán igaza. A vázlatosan ismertetett érvmenet két egymással szorosan összefüggő tévedést tartalmaz. Az egyik az a feltételezés, hogy ’56-nak van „lényege”, az, ami igazán ’56, és a Köztársaság tér ennek a szubsztanciának akcidense csupán. Vagyis hogy csak egy ’56 van, egyetlen lehetséges értelmezése az eseményeknek, és azok az események, amiket nem tudunk ezzel harmonizálni, csak másodlagos fontosságúak. A forradalom igazsága osztatlan igazság. Nem túlzok-e, nem interpretálom-e túl a szöveget? – kérdezhetnék. Valóban állítja-e mindezt Teslár? Nézzük.
A Köztársaság térről szólván így ír a recenzens: „Ez az esemény alkalmatlan arra, hogy bemutassa, ami az ’56-os magyar forradalom sajátsága lehetett (hogy itt valakik, hát, diktatúra helyett demokráciát, egy párt helyett többet akartak), mert azt mutatja meg belőle, ami – túlzás-e ez most – minden forradalomban közös és rossz: hogy konkrét embereket megölnek benne, és nem csak azokat, akiket később egy törvényes eljárás halálra ítélne.”
A „minden forradalomban egyforma”, azonos módon és – majdnem – szükségképpen lejátszódó Köztársaság tér tehát nem járul hozzá, hogy az arisztotelészi definíciós szabályok szerint a forradalmak genus proximumán belül kijelöljük ’56 differentia sepecificáját. Ergo: nem fontos, nem definiálja ’56-ot, nem mondja meg, mi az valójában, márpedig a definíció igénye, méghozzá az arisztotelészi sémát követve, mégiscsak a lényeg megtalálásának igényét jelzi. Teslár hasonlóképpen „nem jellemző”-nek is nevezi a Köztársaság téri eseményeket, vagyis esetlegesnek, a definíció, a valódi mivolt szempontjából érdektelennek. Ezek a mondatok mintha azt állítanák, hogy ’56-nak van „lényege”, hogy a történelmi események lényegüket önmagukban hordják, és nem mi választjuk ki – például az események szelekciójával, fontossági sorrendjük kijelölésével, amit a recenzens is tesz – a jelentést. Érvelése során tehát maga cáfolja e vélt lényeg létét.
Recenzens, mikor „nem jellemzőnek” tartja a Köztársaság teret, még nem a forradalom „sajátosságáról” beszél, hanem – itt – „feltételezhető társadalmi tudásunkra” apellál. Közös társadalmi tudásunk, a feltételezetten többé-kevésbé egységes kulturális emlékezet szerint 1956 forradalom volt, és ez előfeltételez egyfajta szereposztást, az események és értékek valamilyen előzetes elrendezését a forradalmat elmesélő történetekben. Én viszont azt hiszem, nincsenek számon kérhető előzetesen adott értelmezések attól a pillanattól kezdve, hogy leírjuk egy szépirodalmi mű első sorát.* Nem azt állítom, hogy nem befolyásolja a dráma fogadtatását a konszenzus vagy annak hiánya, még csak azt sem, hogy az írását ne befolyásolná, csak azt, hogy semmire se kötelezi, akár szembe is mehet a készülő szöveg e konszenzussal, vagy figyelmen kívül hagyhatja. (E két utóbbi megoldás között helyezkedik el szerintem a Kazamaták.) Aztán az is kérdés, hogy milyen következményekkel jár a Köztársaság téri lincselésre nézve az általam osztott és nem feltétlenül meglévő, inkább deklarált konszenzus ’56-ról mint forradalomról? Azt kell-e mondanunk, hogy a Köztársaság tér nem elbeszélhető-elbeszélendő, mert elbeszélése felmondja vagy kikezdi ezt a konszenzust? Ha így volna, akkor szerintem azt kéne mondanunk, hogy konszenzusunk az elfojtás konszenzusa. Én azt gondolom, hogy a Köztársaság tér egy fontos lábjegyzete ’56 történetének, és a legnagyobb mértékben hozzátartozik. Ha feldolgozásra választjuk ki, akkor egy sűrű szövésű, bonyolult, komplex, tehát drámai helyzet fénytörésében mutatkozhat meg mindaz, amit már eleve tudni véltünk. Jól felismerhető, hogy állásfoglalásában a „nemzeti egység” problémás követelését teszi Teslár magáévá, amikor kérdésessé teszi, lehet-e egyáltalán irodalmi mű tárgyává tenni a pártház ostromát. Pedig a közös – nemzeti – emlékezet csak úgy lehetséges, csak úgy tehető az emlékezet valóban közössé – nemzetivé –, ha poliperspektivikus. Ha minden lehetséges történet meghallgattatik, minden lehetséges motiváció megértetik, ha minél több lehetséges arc megrajzoltatik. Nem két egymást kizáró (egy szégyenlősen, zavartan hazudós és egy szégyentelenül hazudós ’56-elbeszélésre), hanem sok egymást kiegészítő történetre volna szükség. Éppen ebben tudna az irodalom az igazság segítségére lenni – a lehetséges világok megalkotásával.
Teslár ’56-értelmezése, az „igazi” ’56 definiálása olyan roppant tág, hogy majdnem semmitmondó, és a forradalom követeléseinek általa adott összefoglalása ráadásul több sebből vérzik is: „...hogy itt valakik, hát, diktatúra helyett demokráciát, egy párt helyett többet akartak.” Voltak, akik többpártrendszert akartak, mások nem, a Petőfi Körben el sem tudták volna gondolni például. Jó, nem akartak diktatúrát, de milyen demokráciát akartak? Mert a liberális demokrácia mai modellje, ahogy olvasom, kevesek szemhatárán jelent meg akkor. Munkásönigazgatást akartak sokan, tehát nem tiszta pártrendszert például. Az 1956-os magyar forradalom című „történelmi olvasókönyv” egyik szerzője, Bak M. János írja, hogy „1956-ban tragikusan rövid volt az idő a demokrácia különböző formáiról való elképzelések ütköztetéséhez, de a forradalom eseményekben igencsak »sűrű« napjai során minden jel a közvetlen demokrácia és a pártrendszer kritikus, de türelmes egymás mellett élésére mutatott”. A mai (2006. október 28.) Népszabadságban Ungváry Rudolf egyenesen úgy véli, hogy „a két regionális nemzeti tanács – és a célként megadott központi nemzeti tanács – megalakítása azt jelentette, hogy a területi alapon szerveződő bázisdemokrácia testületei a többpártrendszerrel szemben kinyilvánították hatalmi igényeiket. A forradalom túl rövid volt ahhoz, hogy ennek végzetes következményei kibontakozhassanak.” Abban az egymással vitatkozó álláspontok egyetértenek, hogy a dolog a többpártrendszerrel, egyáltalán a pártrendszerrel kapcsolatban korántsem olyan egyszerű, ahogy Teslár gondolja, és ha már ’56 specifikumát keressük, akkor épp a munkásönigazgatás intézményein lépni át egy elegáns félmondattal, hát, furcsa. Ha egy történetünk van, az vagy pontatlan lesz, vagy semmitmondó, esetleg mindkettő egyszerre.
Teslár egyetlen mondatával azért kellett ennyit foglalkozni, mert esztétikai természetű kritikája szorosan összefügg történeti tézisével. „A történelmi eseményekre vonatkozóan csak mérhetetlen objektivitást, szkepszist találunk, nyilvánvaló lemondást valamilyen praktikusan is érthető igazságról, helyette a modellezett… társadalmi téren történő megjelenésben (megjelenítésben) egy »igazságos« eljárás eredményeképpen mindenkinek »méltányos elbírálás« jár”, és „ez az egész már abból a választásból adódik, hogy a darab nem azon sortüzek egyikét eleveníti fel, ahol azért valamivel egyszerűbb lenne eldönteni, kinek van igaza… Kérdéses lehet, hogy egy darab, amelyik bemutatja a magyarok demokrácia és többpártrendszer iránti vágyát és az ezzel szembeni diktatórikus reakciót, önmagában jobb irodalmi mű lenne-e vagy lehetne-e, mint emez (a most megvalósult, általános érvényű és színvonalas Kazamaták), az aggályok megalapozottnak tűnnek, de azt hiszem, hogy a szerzők kiemelkedő képességének tudatában megért volna vagy megérne egy kísérletet, végső esetben pedig: nem kötelező ’56-ról drámát írni.”
Ez a szövegrész azt állítja, hogy a helyszínválasztás akadályozta meg Térey és Papp darabját abban, hogy igazán nagyszerű dráma lehessen. Egy olyan eseményről, aminek kapcsán kicsit nehezebb eldönteni, kinek van igaza, nem lehet remekművet írni. A recenzens szerint talán jobban jártunk volna, ha a szerzők egy olyan témának ugranak neki, ami bemutatja, hogy „a magyarok demokráciát és szabadságot akarnak”, tehát nem bonyolultnak, hanem egyszerűnek mutatja a dolgokat, közvetíti és megerősíti közös tudásunkat anélkül, hogy egy morzsányit is hozzátenne vagy elvenne. Csak a szépre emlékezik, eleve és a közmegítéléssel megegyezően tudja, mi-ki jó és mi-ki rossz, röviden összefoglalható, világos és nagyon kevéssé bonyolult üzenettel rendelkezik, azt „mutatja be”. Nos mi ez, ha nem tézisdrámák megírására szóló biztatás? Ha egyetlen történeti igazság van, akkor már számon kérhető a drámán, hogy azt az egyet mondja el szépen, tisztességesen a „magyarok demokrácia és többpártrendszer iránti vágyá”-ról és az „ezzel szembeni diktatórikus reakció”-ról. Kérnénk a végére egy olyan helyre kis „praktikus” igazságot, már csak a miheztartás végett is. (Vajon milyen praktikusan is hasznosítható igazságra gondol a kritikus? Hol a boldogság mostanában? Hányszor kell egy jó gyereknek fogat mosni? Egyszerűen nem értem.) Ebben volna kívánatos a szerzőknek kamatoztatniuk tehetségüket, nem a szép, tiszta és egyértelmű dolgok összekeverésében. Erről nekem, már csak a téma miatt is az jut eszembe, hogy az író elvtársak ne mindig a hibákról és visszásságokról írjanak, hanem igenis vegyék észre az eredményeket is az újjáépítésben, az épülő népi demokrácia vívmányait, szóval, hogy valami előremutatót várnának a dolgozó tömegek, termelési riportokat, ilyesmit. Örkény István írja az ’53-as júliusi kormányprogramot, Nagy Imre első miniszterelnökségét üdvözölve: „Mi nem olyan könyveket akarunk írni, amelyekből – mint egy lyukas mogyoróból – csak torzképe látszik a világnak… Mit jelent ez a szó: az író hivatása – a kormányprogram után? Azt, hogy az író szépítés nélkül írhat.” A szemléletváltást, azt, hogy milyen lehetne szépítés nélkül írni, legszebben a híres örkényi anekdota csattanója illusztrálja: Lófasz fog itt folyni, nem acél. Ha a „bonyolult” és „problémás” dolgokról nem lehet írni, az – esztétikai értelemben – nem az ’53-as kormányprogram előtti időkhöz történő esztétikai visszalépés?
Teslár úgy véli: vagy egy, osztatlan és örök az igazság, vagy nincs igazság egyáltalán. A darab „azt állítja: senkinek nem volt igaza, vagy ami ugyanaz: mindenkinek kicsit igaza volt”.
Az, hogy mindenkinek kissé igaza van, Teslár szerint azonos azzal, hogy senkinél nincs egy szemernyi igazság sem, hogy nincs igazság (ilyen szituáció sem drámában, sem drámán kívül nem képzelhető el). Ahol az igazság osztott – vagyis drámai természetű –, ott nincs mit keresgélnünk.
A drámának ezzel szemben épp ez a tétje, a mérlegelés tehát, ami nem azonos az igazság „kiporciózásával”. (Az igazság kimérése és az egyesek igazságainak mérlegelése nagyon-nagyon nem ugyanaz.) Ez – a mérlegelés – nem a morál felszámolása, hanem a megalapozása, nem lemondás a bármilyen értelemben vett „igazságról”, hanem éppenséggel az igazsághoz való ragaszkodás. A megértendő mindig mi magunk vagyunk, ahogy a szép és igaz közhely tartja. Vagyis a kérdés az, hogyan születik a lincselő és a karhatalmista.
Teslár Ákos szerint a téren a vaksors tombol, és nem a történelem által felkínált alternatívák közt választani képes szereplők, egyének és tömegek működnek, hogy a dráma a történelem terén kívül, a sors terében játszódik. Ugyanezt a formaproblémát Radnóti Sándor másképp, szerintem pontosabban írja le. Szerinte itt a tömeg mint szereplő semmilyen módon nem determinált mozgásában és választásaiban, nem mozgatja a történeti szükségszerűség, nem a történelem végső igazságát beteljesítő nemzetközi proletariátus és nem a „tömegek lázadásának” szükségképpen eszelős és pusztító hordozója. Semmi, ami bekövetkezik, nem szükségszerű, a tömeget – mindkét oldalon, hiszen „egyetlen házunk, egyetlen terünk van” – saját torz sémái mozgatják, egyéni és kollektív sémák, ki-ki más miatt és máson akar bosszút állni, részben a rendszer, részben pedig saját maga által elrontott életéért. Mindannyian mást képzelnek a „kazamatákba”, mégis, az egyesek torzító sémái – házon belül és kívül – létrehozzák az egyetlen ház és egyetlen tér közös kazamatarendszerét. Védők és támadók ugyanabban a kazamatarendszerben tévednek el. Egy terünk van, és a kint és bent folyamatosan változik benne, ezt a szereplők is megfogalmazzák. Ez az egy tér, vagyis ez a homogén tér, ami a felkelőket és a pártházbélieket magába öleli, a „sémák” (félelmek, frusztrációk, hamistudatok), tehát a politikai hisztéria tere, a realitásérzék elvesztésének tere, hogy ’56 egyik legfontosabb hősét, Bibó Istvánt idézzem. A kazamaták tere, melyek mélyen a föld alatt vannak, a tudattalanban, a végiggondolatlanban, a zsigeriben. Ebben a térben, ahová egyként bezárattak karhatalmisták és forradalmárok, csak egy alternatíva gondolható el: hogy kintről lövünk befelé vagy bentről kifelé. Ahogy a prológus csodálatos sorai mondják: „Akit vezére jobbra-balra állít,/ Helyére fagyva nem lehet szabad;/ Rögeszme foglya, tölti dögrovásig/ A büntetését kint és bent a rab;/ Megnyitnám élete kazamatáit,/ Ha elhinném, hogy kívül tágasabb.” A katonai puccsról és diktatúráról álmodozó Esztena, a pártház egyik védője, sematikus önmítoszának vélt apoteózisakor így beszél: „Egy jelszó és egy fegyverdörrenés… Most, tajtékozva egész életemtől/ halálosztó szeretnék lenni és/ szeretném minden indulatomat/ A térre lőni… és ez tébolyító/ Mikor én ízig-vérig jó vagyok.”
Kint a köztörvényes bűnöző Galóca közben szintén megszeretgeti önmagát, és már előre igazolja nemes erkölcsi tettként a rablógyilkosságokat, amiket elkövetni készül: „Gyilkolják a magyarokat, ütik és gyötrik, éheztetik a foglyaikat! Ezek miatt lettem én az utca rongya. Hát érdemes így élni?” Torz sémákban felfogott élettörténetüket mindketten összekapcsolják a nemzeti közösség történetének torz sémákban felfogott történetével. Kint és bent az önsajnálat, az önigazolás, az önfelmentés kazamatáinak ebben a folytonos terében ér össze. Ezek a sémák tehát nagyon is a történelmi térbe helyezik az anyagot, bár kétségtelenül nem determinált, hanem kontingens történelmi térbe. „Miért nő ferdén a fa? A talajban,/ Húsz méter mélyen idegen anyag van.” A darab kérdései szerintem mások, mint amiket Teslár felfedezni vél. Hogyan teszik tömeggé – elsősorban – a kintieket a sémák kazamatái, hogyan képeznek a kazamaták, amik épp azáltal vannak, hogy nincsenek, egyetlen homogén kazamata-teret a pártházból és az utcából, hogyan képződnek kazamaták a történelemben. Nem az a tézis tehát, hogy mindenkinek igaza van kicsit, ergo mindenkinek ugyanannyira van igaza, ergo, az igazságról nincs mit beszélni, hanem az a kérdés, hogy „ki áll, milyen mezben, milyen mezőn?/ Ezt mondja el nekünk az ősz meséje.”
Teslár Ákos viszontválaszát a következő számunkban olvashatják.
Jegyzet
* Más kérdés, hogy egyáltalában mennyire van meg ez a közös társadalmi tudásunk 1956 kapcsán.
- Visszabeszélő [6]