Az első menet: elég volt!
’90 április–július: A kormány a kisebbségi ügyek koordinálására létrehozza a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt, és az Igazságügy-minisztériumot megbízza egy kisebbségi törvény kidolgozásával.
’90 december: Elkészült az Igazságügy-minisztérium tervezete. A tervezet nem nyeri meg a kisebbségi szervezetek tetszését. A szöveg készítői nem foglalkoznak kielégítően a kisebbségek parlamenti képviseletével, a kisebbségi szervezeteket továbbra is egyesületi alapokon képzelik el, a kulturális autonómia területén elsősorban állami intézményekben és a pénzek kliensrendszerű pályázati elosztásában gondolkoznak. A szövegből hiányzik számos alapjog, továbbá az intézmények megteremtésének jogi és pénzügyi garanciája.
A kisebbségi szervezetek a törvénytervezet ismeretében (melyet postafordultával [!] való véleményezésre küldtek ki nekik), részint a Phralipe cigány szervezet, részint a Német Szövetség javaslatára úgy döntenek, hogy álláspontjukat egyeztetendő kisebbségi kerekasztalt alakítanak.
’91. február: A kerekasztal levelet küld a miniszterelnöknek, az Országgyűlés elnökének és a Kisebbségi Hivatal vezetőjének. Megfogalmazzák kifogásaikat, továbbá közlik, hogy miután az elmúlt esztendők során már egy sor hivatali szerv próbálkozott egy kisebbségi törvény megalkotásával, és az elkészült változatok egyre gyengébbek lettek, és miután ezek elkészítésébe sohasem vonták be a kisebbségi szervezeteket, úgy döntöttek, hogy elkészítik saját változatukat. A tervezet elkészítéséhez két hónapot kértek. A kormányzat a maga részéről „üdvözölte a kezdeményezést”.
’91. március–április: A Kisebbségi Hivatal maga is egy törvényszöveg kidolgozásába kezd. A hivatal változata egy héttel előbb készül el, mint a kerekasztalé. A kerekasztal viszonylagos lassúságának érthető oka van: csak a tagok konszenzusán alapuló javaslat kerülhet be a törvényszövegbe. Tekintve, hogy a kerekasztal résztvevői a 13 magyarországi kisebbség mintegy 70 szervezetét képviselték, ez nyilvánvalóan időigényes megkötés.
A hivatal vezetői, mint azt a sajtóban is nyilatkozzak, a két hónap leteltével úgy érzik, hogy a maguk részéről képtelenek várni a kerekasztalra, és a saját tervezetüket haladéktalanul beterjesztik a kormány elé. A nyilatkozat megjelenésének napjára azonban elkészül a kerekasztal Bársony János, Kaltenbach Jenő és Ficzere Lajos által készített szövege is.
A hivatal tervezetének véleményezésére összehívja az általa létrehozott kisebbségi tudományos tanácsot. A tanács elismert szakértőkből, különböző pártok képviselőiből áll. A hivatal a saját tervezetét teszi eléjük, a tanács azonban szeretne megismerkedni a kerekasztaléval is. A két verzió összevetésekor a tanács a kerekasztalét lényegesen jobbnak találja. Tekintve, hogy a törvény kétharmados, a tanács véleménye mintegy előre jelzi a Parlament várható állásfoglalását is.
’91. április vége–május: A kormány úgy dönt, hogy a törvényjavaslat előkészítésére úgynevezett tárcaközi kodifikációs bizottságot hoz létre.
A második menet: tárgyaljunk, ha muszáj!
A kerekasztal tagjai értesülve a bizottság megalakulásáról, újabb levelet írnak, ebben emlékeztetnek Antall József azon nyilatkozatára, melyben kijelentette, hogy a kormányzatnak nem áll szándékában olyan törvényt létrehozni, amelyet a hazai kisebbségek nem találnak elfogadhatónak. A kerekasztal tagjai ezért célszerűnek találnák, ha a kodifikációs bizottság tárgyalásokat kezdene velük. Úgy vélik, hogy az általuk készített tervezet megfelelő tárgyalási alapnak bizonyulna. Az illetékes miniszter, Nagy Ferenc József válaszlevelében jelzi beleegyezését, s egyúttal a kodifikációs bizottság nevében a Kisebbségi Hivatalt jelöli ki tárgyalópartnerül.
A tárgyaló delegációk megegyeznek, hogy a két változatot a kerekasztal tervezetének logikája alapján vetik össze. A több mint két hónapos tárgyalássorozat alatt a két félnek a kérdések 90 százalékában sikerült megegyezni. Azonban a kerekasztal számára legfontosabb kérdésekben, nevezetesen a kulturális autonómiát biztosító intézmények és az önkormányzatok működéséhez szükséges jogi és pénzügyi garanciáknak, és a kisebbségek parlamenti képviseletének kérdésében nem születik megállapodás.
A kormányhivatal a tárgyalások során végig sürgeti a kerekasztal képviselőit, újabb és újabb határidőket szab, mondván, hogy nem áll módjában a tárgyalások további folytatása.
’91 szeptember: A hivatal bejelenti, hogyha egy héten belül nem sikerül megegyezni, akkor elvész a megállapodás lehetősége. A kerekasztal képviselői kifejtik, hogy a fenti kérdéseket kivéve a legtöbb dologban sikerült megállapodni. A hivatal a kerekasztal véleményét félreértve (?) sajtótájékoztatót hív össze, melyen bejelentik a megállapodást. A sajtótájékoztatón azonban a kerekasztal tagjai elmondják, hogy a jelenlegi tervezet éppen azokat a kérdéseket nem tisztázza kielégítően, amelyek miatt a kisebbségi törvény megalkotásának egyáltalán értelme van.
’91 szeptember–október: A hivatal a sajtótájékoztató után újabb tárgyalási fordulóra kényszerül. Ezúttal a kerekasztalnak kompromisszumos formában sikerül elfogadtatnia a vitatott pontokra vonatkozó javaslatait. A törvénybe mellékletként bekerül a kisebbségek ideiglenes parlamenti képviseletét szabályozó rész. A hivatal pénzügyi garanciákra vonatkozó elképzelései (mintegy kétmilliárdra becsülik a törvény végrehajtásának költségeit) ugyancsak a mellékletben szerepelnek, csakúgy mint a kerekasztal nyolcmilliárdos javaslata. A két összeg közötti eltérést az magyarázza, hogy míg a hivatal csak a kisebbségi szervezetek fenntartási költségeit kalkulálja, addig a kerekasztal az intézmények létrehozásának költségeivel is számol.
A finanszírozással kapcsolatos vitákat a hivatal úgy zárja le, hogy azok eldöntése végső soron nem a tárgyalófelek, hanem a kormány feladata.
Az elkészült tervezetet a hivatal a kodifikációs bizottság elé terjeszti, s egyúttal felajánlja a kerekasztalnak, hogy az két, szavazati joggal nem, pusztán tanácskozási joggal rendelkező tagot küldhet a bizottságba. A kerekasztalt némileg meglepi az ajánlat, hiszen Nagy Ferenc József levele alapján úgy hitték, hogy a kisebbségi hivatal teljes felhatalmazással rendelkezik, hogy ők eddig is a bizottsággal tárgyaltak.
A harmadik menet: szerkesszünk újra!
’91 október–november: A kodifikációs bizottság tagjai úgy vélik, hogy a szöveghez tartalmilag nem kell hozzányúlni, de azt meg kell szerkeszteni. Azonban a tényleges szerkesztési problémák megoldása helyett számos ponton tartalmi változtatásokat eszközölnek. Ezek egy része kétségtelenül hasznára válik a szövegnek, sok helyütt viszont elfogadhatatlannak a kerekasztal számára.
A szerkesztett törvényjavaslatot a bizottság egyeztetésre és véleményezésre kiküldi az önkormányzatoknak, hivataloknak és a minisztériumoknak. A megkérdezettek jó része igen gyengének találja a bizottság változatát.
’91 december: A beérkezett vélemények alapján a kodifikációs bizottság kijelöl egy újabb szerkesztőbizottságot az érintett minisztériumok képviselőiből. A kerekasztal jelzi, hogy szeretné, ha a munkában képviselői is részt vehetnének, hogy javaslataik, ha másképp nem, legalább alternatív megoldásként a szövegbe bekerülhessenek. A szerkesztőbizottság azonban erre nem hajlandó, és így nyilvánvalóvá válik, hogy a szöveget egyoldalúan kívánják megváltoztatni.
’92. január első fele: A kerekasztal ismételt kérésének hatására a kodifikációs bizottság egy tárgyalási napot engedélyez a kisebbségi szervezetek véleményének kifejtésére. A kisebbségi képviselők ragaszkodnak ahhoz, hogy a tervezetben benne legyenek azok a részek, amelyek a kormány végrehajtási kötelezettségét szavatolnák. A szerkesztőbizottság változatából ugyanis ismételten kiirtódtak a finanszírozás, a parlamenti képviselet, az érdekvédelem és a kommunikációs esélyegyenlőség megoldására vonatkozó részek. Bekerült ezzel szemben a BM javaslatára egy negyvenoldalas, a kisebbségi önkormányzati választásokra vonatkozó szöveg, amelyben a regisztrációs kötelezettségekkel is foglalkoznak. Ezzel kapcsolatban a kisebbségi szervezetek elfogadhatatlannak tartják, hogy az önkormányzati választások előtt nyilvántartásba vegyék a magukat kisebbséginek tartókat. Meggyőződésük szerint elegendő, ha az általános választói névjegyzék alapján folynak a választások. A kisebbségek huszadik századi sorsát ismerve jó okuk van rá, hogy minden, a nemzeti és etnikai hovatartozást rögzítő regisztrációra bizalmatlanul tekintsenek.
A szerkesztőbizottság változata összességében ugyanolyan gyengének bizonyul, mint elődje. A kerekasztal a konszenzus érdekében a tárgyalások folytatását szorgalmazza. A kisebbségi hivatal tárgyalások helyett mindössze a kerekasztal írásbeli véleményét kéri azzal, hogy azt majd továbbítják a kodifikációs bizottságnak.
A negyedik menet: csendet kérünk, gondolkozunk!
Innentől kezdve a törvény további sorsát homály fedi, kormányzati részről teljes a hírzárlat. Mindössze annyi szivárog ki, hogy a kormányszerveken belül sincs teljes egyetértés. A PM elviekben támogatja ugyan egy kisebbségi törvény megszületését, azonban a költségek biztosítását illetően korántsem derűlátó. A minisztériumnak semmiképpen sem áll érdekében a törvény gyors meghozatala. Az Igazságügy-minisztérium, amely időközben elkészítette saját, egyszer már megbukott tervezetének második, javított kiadását, ragaszkodik hozzá, hogy különvélemény formájában az is a kormány elé kerüljön. A BM-nek elsősorban az önkormányzati választásokra vonatkozólag vannak problémái. Vélhetőleg ezért is készítette el saját fent említett negyvenoldalas verzióját.
’92. január második fele: A kormány szándékairól továbbra sincs információ. Szándékai komolyságát mindenesetre megkérdőjelezi, hogy az ez évi költségvetésben egyetlen fillér sem szerepel a kisebbségi önkormányzati választások, vagy a kulturális autonómia intézményrendszere kiépítésének költségeire. A decemberi költségvetési vitában nem fogadják el Horváth Aladár és Hága Antónia SZDSZ-es és Németh Zsolt fideszes képviselő erre vonatkozó javaslatait sem. A törvénnyel kapcsolatos kiadásokra mindössze tízmilliót szavaztak meg a kormánypárti honatyák. Ezt a kisebbségi hivatal kapná meg törvényelőkészítő munkára.
A hónap vége felé a Művelődési Minisztérium töri meg a törvény körüli csendet. A kerekasztal képviselőit konzultációra hívja meg egy, a minisztérium által készített kisebbségi oktatással és művelődéssel foglalkozó kormányelőterjesztéssel kapcsolatban. A találkozón a kerekasztal képviselőinek véleményük kifejtésére harminc percet ajánlanak fel.
Január utolsó napján szűkszavú sajtóközlemény adja hírül az érdeklődőknek, hogy a kormány 30-i ülésén foglalkozott a kisebbségi törvénnyel és úgy döntöttek, hogy a törvényben a kisebbségeknek közhatalmi jogosítványokkal felruházott önkormányzatokat kell adni. Hogy ez az önmagában ígéretes fejlemény a létező változatok közül melyik elfogadását jelenti, azt továbbra sem lehet tudni.
’92 február: A kormány következő heti ülésén ismét foglalkozik a törvénnyel, és döntésre jut. A kerekasztal tagjai többszöri érdeklődés után táviratot kapnak, melyben Nagy Ferenc József a törvény ismertetése céljából két nappal későbbre összehívja őket.
Az utolsó menet?
(Az elfogadott – sok tekintetben vadonatúj – szöveggel kapcsolatos benyomásairól Bársony Jánost, a kisebbségi kerekasztal tagját, a kerekasztal tervezetének atyját kérdeztük meg.)
Bársony János: Annyi bizonyos, hogy ez a változat elfogadhatatlan a magyarországi kisebbségek számára. A szövegben sok az új elem. Ezek a változtatások nem váltak a törvényszöveg hasznára. Az egyik új vonás, hogy a kisebbségeket a törvény végrehajtása szempontjából két részre osztanák: egyrészről lennének a nemzetiségi kisebbségek, másrészről az etnikai kisebbségek, utóbbiakhoz tartoznának a cigányok, a zsidók és az örmények. Az ő esetükben az anyanyelvi oktatási intézmények nem járnának automatikusan. Míg a nemzetiségi kisebbségeknek az óvodától a főiskoláig biztosítva lenne az anyanyelven való tanulás lehetősége, addig az etnikai kisebbséghez tartozók, az oktatási intézményekben mindössze fakultatív alapon, vagy pedig úgynevezett vasárnapi iskolákban tanulhatnának. Ez a legnagyobb magyarországi kisebbség, a cigányság esetében például azt jelentené, hogy a felmérések szerinti mintegy százezernyi cigányul beszélő továbbra is meg lenne fosztva kultúrája megismerésének lehetőségétől. Ez a felosztás véleményünk szerint alkotmányba ütköző, negatív diszkrimináció.
Az egyik módosítás a kisebbségi önkormányzatokat érinti. Javaslatunkkal ellentétben az új változat elutasítja a kisebbségi önkormányzati választások lehetőségét. Mindössze annyit engedélyezne, hogy ahol a települési önkormányzatokban a valamelyik kisebbséghez tartozó képviselők vannak többségben, ott a települési önkormányzat kisebbségi önkormányzattá nyilváníthatja magát. Ez sérti a települési önkormányzat elvét, hiszen ezeket a képviselőket annak idején nem egy kisebbség, hanem az adott terület összes lakosának képviseletére választották. A kormányzat által elfogadott kisebbségi önkormányzati modell alapvetően területi alapon képzeli el a kérdés rendezését. Ez az elképzelés azonban teljesen alkalmatlan a magyarországi kisebbségek problémáinak megoldására. A hazai kisebbségek diaszpórában élő, úgynevezett szórványkisebbségek. A modell elfogadása azt jelentené, hogy a kis lélekszámú kisebbségek egyáltalán nem, a nagyobbak is csak mintegy 10-20 százalékos arányban jutnának képviselethez.
Elfogadhatatlan az, hogy a kisebbségek parlamenti képviseletét a választójogi törvény módosításakor kell szabályozni. Miután a választójogi törvény módosítására tudomásom szerint legjobb esetben is csak ’93-ban kerülne sor, ez azt jelenti, hogy a kisebbségek parlamenti képviselete a jelenlegi választási ciklusban nem lenne biztosítva. Sorra következnek azok a törvények, egyebek közt a média- és oktatási törvény, melyek tárgyalásánál a kisebbségi szempontok érvényre jutása nagyon fontos lenne.
A szövegből kikerültek a jogi és pénzügyi garanciák. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a törvény jogszabályból óhajgyűjteménnyé vált. Ennek illusztrálására jellemző példa a médiákkal foglalkozó rész. Eszerint a Rádió és Tv kisebbségi műsorokat közvetít. Hogy milyen adásidőben, mennyi pénzből, milyen arányban és mely kisebbségekhez szólóan, arról egy szó sincs.
Bevallom, nem egészen értjük a kormányzat szándékát. Egy kb. egy éve tartó, gyakran fárasztó, de sok esetben gyümölcsöző tárgyalássorozat végén vagyunk. Mi úgy éreztük, hogy a legtöbb vitás kérdésben sikerült valamilyen konszenzust kialakítani. Ez az új tervezet azonban felrúgja ezeket a megegyezéseket. A kisebbségek számára létfontosságú helyi és országos intézményrendszerek kérdésében elodázza a megoldást. Úgy tűnik, hogy az a fiskális szemlélet kerekedett felül, hogy amíg ezek az intézmények nem léteznek, addig legalább nem kerülnek pénzbe. Ha a kormánynak nem áll szándékában egy konszenzuson alapuló törvény beterjesztése a parlament elé, akkor az időhúzáson kívül mi volt az értelme ennek az egy évnek? Mindenesetre bízzunk benne, hogy a kormány figyelembe veszi kifogásainkat. Ellenzéki pártok kijelentették, hogy csak olyan törvényt szavaznak meg, melyet a kisebbségi szervezetek is elfogadnak. Miután ez egy kétharmados törvény, ha nem sikerül megállapodnunk, elképzeléseinket kénytelenek lennénk, az ellenzéki pártok segítségét is igénybe véve önálló törvényjavaslat formájában vinni a parlament elé.
A kormányzat tavaly nyáron a genfi, strasbourgi és moszkvai emberjogi és kisebbségi konferenciákon ismertette a kerekasztal és Kisebbségi Hivatal által közösen készített törvényjavaslatot. Ez a tervezet akkor ott igen jó benyomást keltett. Nyilván a nyugati szervezeteket is meglepné, ha most egy ettől különböző, szellemében sokszor gyökeresen ellentétes törvényt fogadna el a parlament.
Minket, már nem lep meg.
- Beszélő [6]