1. Ez a könyv vita és védelem, figyelmeztetés és javaslat. Szerzőjét a hazai politikus és literátus közönség ismerni véli. Az a benyomásunk azonban, ez a vélekedés csak részben állja meg a helyét. E kötete nyomán olvasója nemcsak tárgyáról, de róla magáról is többet és valóságosabbat tudhat meg. Erről a nyolcvanon felül is friss szellemű, polémiára mindig kész, de mindig kölcsönösséggel kész öregemberről, aki fáradhatatlan vizsgálódásainak eredményeit némi mélabúval tárja elénk.
Könyvét, mondja, Hatvany Bertalannal 1938-ban, az Anschluss után és hatására kezdte írni. Ám közbejött a háború, Hatvany jegyzetei elkallódtak, s részben az övéi is. Amikor azonban a 80-as évek derekán Közép- és Kelet-Európában mozogni kezdett a föld, újra izgalmassá lett számára a tárgy. Szerte Európában archívumokat, könyvtárakat, emlékezéseket bújt szakadatlan, előkereste megmaradt jegyzeteit is, s 1988-ra készen állott a könyv. Vendéghazája nyelvén, franciául, ahová a fasizmus elől menekült, s ahol ma az egyik legjobb Kelet- és Közép-Európa-szakértőként tartják számon.
Maga egy helyütt szocialistának mondja magát. Mi inkább – itthoni fogalmaink jegyében – szociálliberálisnak, liberálszociálisnak neveznénk. Vagy még inkább független és szabad szellemű, erős szociális érzékenységű, históriai tapasztalatát jól értő s higgadtan, de határozottan ítélő történeti közírónak. Meglehet, hogy irányított felfogású tankönyvek s jelszavakat gondolatlátszattá habosító mesterek tanítványai majd konzervatívnak mondják. Holott csak őrizkedik a megváltó ideológiáktól s a csoportokat egybeforrasztó gyűlölködő mániáktól, pártcélzatosságok téziseinek igazolásától s az öröklött hiedelmeket és hisztériákat progresszív hagyománnyá magasztosító magatartástól. E tulajdonságai jegyében sajnáljuk, hogy az eredetinek mintegy hatodát, csak rövid kivonatban nyújtja e kiadás, jóllehet a ’48-as, majd a népies s végül a Mód Aladár–Andics Erzsébet–Király István-féle kuruckodás szellemében iskolázottaknak éppúgy üdvös történeti olvasmányok lehettek volna a kurtított részek, mint a Lukács György indoktrinációjából maguknak elitöntudatot tulajdonító csoportoknak is.*
2. A közel félezer lapnyi kötet azt kívánja megmutatni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia, e sok kis népet egybefogó dunai állam szétrombolása végzetes hiba volt. A históriai és a korvalósággal mit sem törődő tévképzetek, a berögzött indulatok, az időleges divateszmék és az akut tájékozatlanságok, az egyéni érvényesülési játszmák és a jegyükben fogant felelőtlen ígéretek, a beiskolázott fóbiák és a képzelgő nacionalista hatalmi ambíciók következménye a győztes főhatalmak részéről, s nem pedig az ún. történeti szükségszerűségé vagy az értelmes és hasznos célszerűségé. A végzetes döntések kiváltásában persze megvolt a része bőven a legyőzötteknek is, köztük az osztrák és a magyar vezetőknek is.
A Monarchiát, úgy véli, sokkal természetszerűbben, logikusabban, könnyebben lehetett volna a dualizmusból föderatív vagy éppen konföderatív alakulattá átformálni, mint abból, ami a helyébe lépett, működőképes együttest létrehozni. Az ily átformálásnál megmaradt volna az a kelet-közép-európai egyensúly, amely mind a német, mind az orosz nagyhatalmi törekvéseket kellőképp gátolhatta volna. Az egymás ellen kijátszható apró utódok ezzel szemben valósággal csalogatták, ingerelték mindkettő étvágyát.
„Lehetett volna” – ámde van-e volna a történelemben? A történetíró dolgozhat fikciókkal, hogy segítségükkel igazolja, miért történt, s miért úgy történt, ami s ahogy történt. Csakhogy Fejtő épp azt akarja bizonyítani, s jórészt bizonyítja is, hogy 1. a Monarchia vezető rétegében bőven voltak, élen a fiatal uralkodóval, Károllyal, akik nagyon is ki akartak lépni a német szövetségből; 2. hogy az antanthatalmak vezetői többségének és józanabbjának eredetileg egyáltalán nem volt szándékában a Monarchia szétzúzása; még a radikálisabbaknak is csak bizonyos kisebb csonkítása; 3. hogy a Monarchia népei tömegeikben nem gondolták, nem kívánták – mint ideológiáktól és hatalmi hisztériáktól elvakult egyes, főleg emigráns hangadóik – a kiszakadást ebből az államalakulatból.
3. Fejtő teljes objektivitásra törekszik. Sem a győztesek történészeinek önigazoló, sem a német historikusok meakulpázva bűnvállaló érvelését nem fogadja el. Az európai s a világgazdaság hatalmi alakulása az akkor uralkodó politikai s közéleti mentalitásban mindenképp elhozta volna, szerinte, a háborút, s a kirobbantó kiléte csupán esetlegesség volt. Anglia és Németország elsőbbségi versenye képezte a konfliktus magvát. Amihez a francia revansvágy és lemaradási aggódás éppoly természetszerűen társult, mint a belső feszültségek levezetésére immár hagyományos orosz eljárás: területszerzés és föllépés a kis szláv népek és az európai egyensúly védelmének maszkjában.
A hadseregek állig föl voltak fegyverezve, s á katonai vezetéssel összefonódott ipar és politika mindenütt az első lépés előnyét akarta biztosítani. A Monarchia szoldateszkája elsősorban vagy éppen csak a balkáni orosz ütközésre számított, s a már alig tájékozódó agg uralkodót is ezzel nyerte meg ügyének. Halála után a fiatal császárkirály, Fejtő szerint, három ügyet azonnal teljes szívvel magáévá tett: a fair elszakadást a német hadiszövetségtől különbeké útján; a Monarchia föderális átalakítását s az általános választójog bevezetését.
Fejtő a magyar politikai vezetés fő hibáját éppen abban látja, hogy e két utóbbi mindenáron való akadályozása érdekében még azok is, akik kezdetben nem akarták a háborút, most végképp a német szövetséghez kötötték magukat. Holott ha a Monarchiával rokonszenvező antantpolitikusok, mint pl. Briand és Lloyd George, s kivált Wilson a király e két törekvését eredménnyel biztatónak tekintették volna, egyrészt megátalkodott ellenfeleik érveit éppúgy cáfolhatták volna, mint a főleg Benes és Masaryk által kifejtett Habsburg-ellenes propaganda hazugságait és rágalmait. Másrészt hitelt és segítséget biztosíthattak volna Károly folytonos kiválási erőfeszítéseinek. Persze nemcsak a magyar vezetés, hanem a hadsereg vezetése s az aulikus arisztokrácia jelentősebb része is, mindenekelőtt Czernin gróf, a külügyminiszter keresztezte, sőt dezavuálta az erőfeszítéseket. A legkegyetlenebb példát erre abban látja Fejtő, ahogy Czernin a fiatal uralkodót kényszerítette a Sixtus-ügy megtagadására.
4. Ismételten visszatér a szerző arra a paradox helyzetre, hogy az antant voltaképpeni fő ellenfele, Németország viszonylag kis veszteségeket kellett hogy elszenvedjen, a Monarchiát viszont teljesen szétzúzták. A magyarázat kísérleténél mutatkozik meg Fejtő érdekes és megfontolásra nagyon is érdemes szemlélete. A szétzúzás fő mozgatója, úgy véli, Franciaország volt, s annak Duna-medencei kis szövetségesei. Az utóbbiak elsősorban vad nacionális hatalmi érdekből. A franciáknak, amint ezt Fejtő szerint az elfogulatlanok, a realisták, mint pl. Briand, nagyon is jól látták, éppen az ellenkezője lett volna az érdeke.
Ámde a francia átlagértelmiségi közmentalitása el volt telve a republikánus és aufklarista, az ateisztikus és szabadkőműves, az egalitárius és radikális, a nacionális és imperiális szólamvilág, verbalizmus örökségével. Azt vélte, mindezeknek s a hasonlóknak ő a letéteményese, s így a liberalizmus szerinte való tartalmának igazi őrzője és terjesztője is. S ez a küldetés: az ő nemzeti-történeti büszkeségük, joguk és kötelességük. S mindennek a legfőbb ellentéte és akadálya a katolikus Habsburgok hierarchikus monarchiája.
Szinte egészében olcsó, öncsaló, gondolkodáspótló ideologikus retorika volt ez, Fejtő szerint, hiszen a forradalom korától örökölni vélt ez eszmék megvalósításának sem célzott ekkori helyét, Közép-Európát és annak lehetőségeit, sem helyi történetét és ekkori belső viszonyait nem ismerték. S azt, hogy négyszáz esztendő folyamán, a török háborúk idején, majd utánuk egy olyan – ugyan sok súrlódással is járó, de – egymásra támaszkodó, egymásra utalt, rokon gondolkodású és életvitelű népközösség jött létre, amely így együttesen viszonylag hamar ki tudta heverni a török és vallásháborúk okozta pusztítást, majd a XIX. században gazdaságban és művelődésben, életformában és jogalkotásban alig hasonlítható nagyságú lépést tett előre. Nemcsak a Nyugat déli országai, de Franciaország egyes vidékei sem versenyezhettek vele a fejlődés ütemében. Ami pedig a Habsburgokat illeti, őket szinte mintegy nemzetek fölött állóknak tekinti, akik ezzel az állással nemcsak az ébredő vad nacionalizmusokat fékezték le, hanem a birodalmat mintegy a nacionalizmusok utáni föderalizmusra is előkészítették lelkileg, szellemileg. Létrejött, mint mondja, a homo habsburgiensis, amely ugyan folyton vitázott társaival, de igazában jól megvolt velük, s kezdeményezőkészségével, versenyével ihlette s előresegítette mindannyiukat.
Az államformát illetően nincsenek előítéletei. A svéd, angol vagy holland monarchia semmivel sem kevésbé demokratikus szerinte, mint bármely köztársaság. Benes és társai jól érzékelték a francia közéleti értelmiség többségének egyrészt tökéletes tájékozatlanságát, másrészt végig soha nem gondolt verbalizmusba rögzöttségét és vélt európai küldetésének féltve őrzött öntudatát. Éppen erre a kettős vonásra játszottak rá, midőn a Monarchiát a szabadelvűség esküdt ellenségének mutatták be, nem utolsósorban a francia lapok cári eredetű, hatalmas összegekkel való lepénzelésével.
Fejtő elveti s megveti azt a magatartást, amely úgy papol eszméket, hogy időszerűségük és megvalósíthatóságuk, fokozatuk és módozatuk kérdését nem méri alapos helyzetismeret alapján az adott valósághoz. A politikának számára mindenkor elmaradhatatlan része a helyzet megkívánta alkalmazkodás és kompromisszum. Számtalan hasonló mondatából egyet idézzünk: Briand „külpolitikája összhangban volt belpolitikai felfogásával. Egy kompromisszumokon alapuló béke, ha ezzel megmenthet vagy százezer emberi életet, kívánatosabbnak tűnt számára, mint a republikánus és antiklerikális eszmék győzelme.” (212).
Igazi liberalizmus, szerinte, csak ott lehetséges, ahol kölcsönösen megvan a felek között a kompromisszum készsége, szükségének tudata. A történelmet nem ismerő, nem értő, ún. értelmiségi ember úgy hiszi, hogy besulykolt eszméi radikális követelésében rejlik a közélet erkölcse és következetessége; nem pedig a folytonos javítás ésszerű pragmatizmusában. S ez a kompromisszumos liberalizmus a Habsburg-birodalomban, ha nem is örökös deklarációkban, úgy véli, kétségtelenül jelen volt.
5. A gazdasági és politikai alakulás elkerülhetetlen következményének tekinti Fejtő a háború kitörését – mondottuk. Ezzel a (hegelies) felfogással, persze, némileg ellentétes a kiválási kísérletek számtalan ha-ja és lett volná-ja. Hiszen ha a háború bekövetkezése – akkor a kiugrás sikertelensége is ilyen alakulás következményének fogható fel. Vélhetőleg maga is érzi ezt, előadásának említett melankóliája nem teljesült, nem teljesülhetett „lehetőségek” folyománya. Igaz, részben oldja az egyén szerepével ezt az ellentmondást. Mégpedig néhány éles, jól sikerült rajzzal. Rokonszenvet elsősorban a fiatal király iránt tanúsít, bár szemére veti gyöngeségét helyes belátásai kivitelében; és Briand iránt, akit az említett formális verbalizmustól és a belőle származó gyűlölködéstől és elfogultságtól mentesnek vél. Mellettük Lloyd George-nak és Wilsonnak, részben Poincarénak jut rokonszenvéből. Úgy véli, hogy hazai gondjaik akadályozták meg őket, hogy a francia, olasz s Benes-féle társaik erőszakosságának ellenálljanak. Ez utóbbiak így nemcsak a nekik taktikai okokból, felelőtlenül tett ígéreteket hajtották be kíméletlenül és könnyedén, hanem alaposan ki is tágították azokat.
Fejtő könyvével, mint minden történeti művel, különösen az ily problematikus tárgykörűvel, lehet és kell is vitatkozni. De nem lehet tagadni, hogy alapvető kérdéseket bátran vet fel, s új módon, új adatokkal és új megvilágításokkal értelmez. S nemcsak a háború és béke kérdését, hanem az egész Mohács utáni Közép-Európát illetően is. Azt mindenesetre jó volna megszívlelni közéleti embernek és tudósnak egyaránt, hogy minden megnyilatkozásában állandóan legyen tekintettel a külföld, főleg pedig szomszédaink érzékenységére. Itthon lehet éles nyilatkozatokkal közönséget nyerni, de odakint még többet veszteni. Ha például – hogy a legenyhébbnél maradjunk – folytonosan azt hangsúlyozzuk, hogy ebben és abban mennyire előbbre vagyunk közép-európai társainknál, ez szomszédainknál irritáló bosszúságot kelthet, a nyugati világban meg némi viszolygást vagy szerencsésebb esetben elnéző derűt. Ha rossz hírünket költeni külföldön bűn, akkor a kérkedés hazai hagyománya nem kevésbé kártékony hiba. Ez a könyv óvás minden oly délibábos elképzeléstől, mintha szomszédaink nélkül is fölépíthetnénk egy nyugodt és biztonságos világot.
* A könyv második, a Monarchia XIX. sz. előtti történetével foglalkozó fejezetének csak az összefoglalása szerepel a magyar kiadásban.
- Esszé [6]