A nemzeti minimum
Az átalakulás viharaiban nagy, komoly és súlyos kérdéseken töpreng a nemzet java, súlyos és súlytalan közéleti személyek egyaránt. A magyar nyilvánosság dokumentumait olvasva a jövendő történész úgy találhatja, hogy akik mostanában élnek, azok főleg kárpótolnak, privatizálnak, számon kérnek, de bizonyosan nem flörtölnek, udvarolnak vagy szerelmeskednek. Pedig a szerelem területén is szükség volna rendszervált(oz)ásra. Csak reméljük, hogy a pornókazetta és a magzati jogokról szóló papolás közötti űrben is történik valami.
Annál is inkább, mert ez lehet az a terület, ahol széles körű nemzeti közmegegyezés jöhet létre. Nincs az a megveszekedett liberális, aki ne adná fel úgynevezett kozmopolita elveit, ha igaznak bizonyulhatna szövegünk állítása: „…nincs semmi nemzet, ki többet szenvedjen s míeljen s nagyobbat ki szerezzen szeretőjeiért…”
„Szabla és jó tudomán”
XVI. századi szerzőnk (1554–1594) művét, melyből szövegünk származik, „Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelméről” írta. Szokolay úrnak üzenjük: ezek nem éppen tősgyökeres magyar nevek, lehet kezdeni a kutakodást. Egyébként is gyanúsan internacionális közegben forgott, lengyel hölgyektől tanult olaszul, s versei egy részét török nóták dallamára írta. Ami nem akadályozta meg abban, hogy más módon is versenyre keljen a kontyos atyafisággal. Heves vérmérsékletét istenes verseibe is átmentette, hiszen nem hiányzott belőle a kegyes szándék sem. Német prédikátor művecskéjét fordítja magyarra Beteg lelkeknek való füves kertecske címmel, „az ő szerelmes szüleinek háborúságokban való vigasztalására”. Nemzetére ugyan szerelem dolgában rettentő büszke, nem így a tudományok és a kultúra ápolása tekintetében: nem érti, „mi miért irtózunk úgy az jó s bölcs tudomántól, ha látjuk, hogy az kinek az Isten az bátor szű mellé az jó tudománt is adta, annak nem tompítja, hanem igen megjobbítja szablája élét vele”.
„…mint merölt el az magyar nemzet az szerelemben…”
„Tudom, mit itt mondnak az szapora szűvek ellenem, tudniillik, hogy nem szerelem dolgárul, hanem másrul kellett volna elmélkednem, mert ezekkel csak botránkozást csinálok az ifjú s fejér cseléd kőzett. Kiknek azt felelem, hogy Históriát nem írhattam, mert egyik az: vagyon ki írja, másik az penig, hogy tálam énnekem arra nem volna annyi mivoltom is; szent írást sem, mert arrul is mindkét felől eleget irtanak s írnak is, hanem ollyat kellett előhoznom, ki, az mint elsőben is megmondám, az szomoróknak is örömet s víg kedvet hozna. Botránkozást az nem hoz senkinek, mert tisztességes szerelem vagyon benne, oly kedig, ki szabad, nem köteles személek között forog, sem egyéb végre, hanem házasságra. Oztán mennyi Olasz, Franczus, Német vagyon, ki az féle dolgokrul szerez vagy verset vagy Comediát, kit nem botránkozásnak, hanem szép találmánynak dicsírnek egyéb nemzetek!
Ha én is azért az magyar nyelvel ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehetne ez, mi egyéb nyelven meglehet, ez jóakaratért nem érdemlem, hogy botránkozónak híjának az emberek. Mert az mi az szerelmet illeti, azt Magyarországban immár régen annyira felvették, úgy eltanulták, s úgy követték mind titkon s mind nyilván mindenek, hogy sem az Olaszok nagyobb okossággal, sem Spanyolok nagyobb buzgósággal nem követhetik. Tudok egynéhány példát Magyarországban, kiknek vásárra nem jutott szerelmek, kikről, ha gyalázatjok nélkül emlékezhetném, megbizonyítanám, hogy mostani időben nincs semmi nemzet, ki többet szenvedjen s míeljen s nagyobbat ki szerezzen szeretőjeiért, mint az Magyar nemzet. Mert tudok ollyanokot, kik házastársok előtt sem tagadták szerelmeket, sőt megmondották, hogy ők tekintet nélkül szeretnek, mely tekintet nélkül való szerelmeket midőn házastársok kérdené tőle mi volna: azt felelték, hogy semmi nem egyéb, hanem ők sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem Embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben, hanem mindezeket hátrahagyván, az ő szeretőjöket kell szeretniek. Meg is halni penig, ki kész lett volna szeretőjéért, tudok mind férfiat s mind Asszont, úgy penig, hogy ingyen nem más miatt, hanem maga keze miatt, sem egyébért, hanem csak az szerelemnek szeretőjéhez való megbizonyításáért kellett volna lelkeknek ez világból kárhozattal kimúlniok, ha az Isten meg nem ótta s tartotta volna őket csudaképpen.
Azért bár ugyan valami megtiltott szerelem forogna is ez Comediában, nem esnék sem példájára, sem botránkoztatására az egy szálnyéra is az magyar nemzetnek, mert Péter pap is megírta az Kísérteteké írt könyviben ezelőtt egynéhány esztendővel, mint merőit el az magyar nemzet az szerelemben. Jóllehet csak keveset írt meg benne ahhoz képest, az mit az dolog őmagában fog. Az penig az jeles dolog, hogy noha minden ember magában szerelmeskedik, vagy jól vagy gonoszul, de azért mindenik szégyenli s tagadja, hogy ő nem tudja mit eszik s mi állat az szerelem, bár jól szeressen is. Kinek ím megírom, hogy esmerje, ha nem tudja az jámbor. Az szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság, mellyel igyekezünk nemcsak személlét, hanem minden jókedvét is megnyerni annak, az kinek mindenek felett szolgálni, engedni s kedveskedni igyekezünk. Mely indulat az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka, mert ha részeges, elhagyja ez részegséget, csak azért hogy az józansággal inkább kedvét lelhetné szerelmének s tisztességes volta miatt gyűlelségben ne essék nála. Ha gondviseletlen s tunya, ottan tisztán jár, frissen, szépen s mindenre gondvisel, hogy meg ne jegyezze s gyűlelle az szeretője, ha undok s mocskosan viseli magát. Ha penig tompa elméjű, ottan elmélkedik, mint járjon s mint szóljon, szép verseket szerezzen, kivel magának szeretőjénél kedvet lelhessen. Az félénket penig mi teszi bálorrá, midőn csak egy szembenlételért, vagy egy távol való beszélgetésért is olly veszedelemre szerencsére ereszti magát, ki életében s tisztességében jár? Ha azért illen az jó szerelem, hogy erőseket bátorít, bolondokat eszesít, resteket meggyorsít, részeget megjózanít, miért alázzuk, szidalmazzuk szegént? Én bizon nem ugyan! Sőt követem mind holtig, mint jó oskolamesteremet s engedek neki, nem gondolván semmit az tudatlan községnek szapora szavakkal s rágalmazóknak beszédekkel.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]