A közvélemény úgy ismeri a Nyilvánosság Klubot mint ellenzéki, a Sajtószabadság Klubot pedig mint kormánypárti tömörülést. Ebben valószínűleg van is igazság annak ellenére, hogy a Nyilvánosság Klub megalakulása óta – tehát 1988 januárja óta – ellenzéki és alapító tagjai közül ma többen is az 1991-ben alakult Sajtószabadság Klubban kormánypártiak, de még többen e klub tagjai közül 1988-ban is kormánypártiak voltak. Azt hiszem, e besorolás ellen mindkét klub tiltakozna, hiszen önmeghatározásuk szerint függetlenek és pártatlanok.
Önmagában már az is figyelemre méltó, hogy ami a mi térségünkben a nyolcvanas évek második felének legnagyobb felismerése volt, hogy nyilvánosság – glasznoszty – nélkül nem érvényesülnek a szabadságjogok, az a rendszerváltozás után az együvé tartozás kifejezője helyett az egymással szemben állást kifejező fogalommá vált. Ma már a két klub egyre gyakoribb összeütközésén kívül szinte szó sem esik a sajtószabadság és a nyilvánosság viszonyáról. Annál több szó esik viszont a sajtó függetlenségéről, pártatlanságáról – pártsemlegességéről.
Nem is olyan régen Fekete Gyula írta le: „az emberi szabadságjogok kulcsa: a sajtószabadság. Csak hát sajtószabadság – ahogy én látom – sehol a világon nincs.”
Az Új Magyarországban olvashattuk: „a sajtó szabadsága nem egyenlő az újságíró szabadságával… az újságíró soha nem lehet szabad, még akkor sem, ha maga a sajtó szabad.” Az újságírónak ugyanis azt „szabad” írnia, amit a lapgazda olvasni akar.
A legnyersebb megfogalmazás is kormánypárti újságírótól származik: „én hülyének tartom azt a kormányt, amelyik kiengedi kezéből a közszolgálati médiát.” (A Lázár-kormány ezek szerint nagyon okos volt!)
Talán nem szerénytelenség, ha közbeszúrom a magam ellenzéki véleményét, amit 1988 januárjában a MÚOSZ-ban mondtam el, amikor a Nyilvánosság Klub is zászlót bontott: A sajtószabadságnak csak egy minősége lehet: VAN. Ha valaki más minőséget próbál kitalálni, az akkor valami más lesz, nem sajtószabadság.
Kónya Imre viszont ismeri a korlátozott sajtószabadság minőségét is: Azt mondja: „A sajtószabadság nem azonos a félretájékoztatás szabadságával.” Ezt a nézetet támasztja alá Benedek István is, aki a Sajtószabadság Klub első országos értekezletén kifejtette: „Azért nincs demokrácia és sajtószabadság, mert hiányzik mogulé a tisztesség.” Különben Benedek István is a függetlenséget és a pártsemlegességet hiányolja a tisztesség mellett, és eközben egy szót sem ejt a nyilvánosságról a sajtószabadsággal összefüggésben.
Ismét saját szerény – bár ez esetben a miniszterelnök úréval megegyező – véleményem szerint nálunk van demokrácia és van sajtószabadság, mert még van nyilvánosság, de mindhárom veszélyben van, többek között éppen azért, mert a nyilvánosságot a függetlenséggel és a pártatlansággal akarják felváltani – jól felismerhető érdekből.
A fejlett államok hatalmi szerkezetébe a törvényhozás, végrehajtás – kormányzás – és az ítélkezés mellé egyenrangú negyedik elemként beépült az információ. Figyelem! A hatalom negyedik eleme az információ, és a sajtó csak része ennek!
ORWELL világosan fogalmaz: „A tudatlanság: erő” – vagyis a diktatúrák hatalmát az információk kizárólagos birtoklása biztosítja. A demokrácia kiindulópontja viszont nem is lehet más, mint amit a közmondás is megfogalmaz: „A tudás: hatalom.” Tudás pedig gyors, pontos, hiteles információ nélkül nincs. Információ pedig ma már nincs telefon, számítógépes adatgyűjtés és adatszolgáltatás, közvélemény-kutatás, továbbá sajtó, rádió, televízió nélkül. A telefónia, a gépi adatfeldolgozás és -felhasználás anyagi érdekektől motiváltan rohamos fejlődésnek indult, miközben a sajtó, rádió, televízió ellen politikai rohamok indultak. Megfelelő információ nélkül nem lehet jó törvényeket hozni, jól kormányozni, jól ítélkezni, és a négy hatalmi elemnek kölcsönös függésben és egyenrangúságban kell biztosítania az alkotmányos szabadságot.
Nem vitatom, sőt, akár a Magyar Fórum bármelyik számával bizonyíthatnám, hogy valóban hiánycikk a tisztesség. Ez a hiány bizonyára veszélyezteti a demokráciát és egyben a sajtószabadságot is. Akár tisztességtelenségnek is tekinthetnénk azt a törekvést, ahogyan ismét hatalmas erőfeszítések történnek a négy hatalmi elem egymástól való kölcsönös függésének és egyenrangúságának megszüntetésére. Ez a törekvés azonban több mint tisztességtelenség! Ez a rendszerváltozás lefokozása rendszerváltássá!
A rendszer megváltozása óta állandó törekvés tapasztalható a sajtószabadság és a nyilvánosság felváltására a sajtó függetlenségével és pártatlanságával. Ez az a két kulcsszó, amellyel el lehet leplezni az igazi szándékot, esetünkben az információ feletti hatalom megszerzésének a szándékát.
A sajtószabadság és a nyilvánosság ugyanis az, ami. Ezek nem viszonyított fogalmak. A függetlenség és a pártatlanság azonban viszonyított fogalmak. Addig volt kitüntetett értelmük, amíg egy állampárthoz és pártállamhoz képest akart valaki független és pártatlan lenni. Amióta azonban demokrácia, sajtószabadság és nyilvánosság van, azóta mindenkinek joga akár a legszélsőségesebben elkötelezett véleményét, vallását, gondolatait nyilvánosan hirdetni és vállalni. A függetlenség és a pártatlanság általánosító követelése ettől az alkotmányos jogunktól akar megfosztani bennünket.
A sajtószabadság nem kizárólag az újságírók szabadságjoga, hanem minden állampolgár szabadságjoga. Az informátornak szabad igazat mondania, szabad szándéka ellenére tévednie, sőt szabad hazudnia is, csak a nyilvánosság miatt nem tanácsos! Az informáltnak ugyanis a szabadságjog azt jelenti, hogy szabad az információval egyetérteni, szabad abban kételkedni, kiigazítani a tévedést és leleplezni a hazudozást. Aki a nyilvánosságot ki akarja iktatni a szabadságjogok érvényesítése köréből, az ettől a lehetőségtől kívánja megfosztani az informáltakat. Az információ szabadsága szükségképpen tartalmazza – mint a szabadság és a demokrácia kockázatát – a visszaélés lehetőségét. Azért elválaszthatatlan a szabadság és a nyilvánosság, mert az utóbbi leplezi le mindazt a visszaélést, amit a szabadság puszta léte lehetővé tesz.
Akik tehát hatalmat akarnak szerezni bármelyik kormányzati, hatalmi elem felett, azoknak elsősorban a nyilvánossággal kell leszámolniuk. A diktatórikus törekvések szempontjából a pártatlanság és függetlenség kritériuma a hatalommal való egyetértés. Mint annyiszor, ezúttal is azt tapasztaljuk, hogy két szélsőséget képviselő vélemény minőségében nem különbözik egymástól. Ha a szabadságjogokat csak „a szocializmus” érdekében lehet gyakorolni, akkor az éppúgy előállítja a szabadság egyetlen lehetséges állapotától, a VAN-tól való eltávolodást, mintha a szabadságjogok gyakorlása során nem lehetne vállalni önmagunkat, hanem függetlenséget, pártatlanságot kellene hazudnunk.
A szabadságjogok és a nyilvánosság együttes léte éppen azt teszi lehetővé, hogy azok lehessünk, amik vagyunk. Ha függetlennek és pártatlannak kell hazudnom magamat, akkor azt sem kell bevallanom, ha a hatalomra török. Csak állítanom kell, hogy igazat mondok, és el kell nyomni minden ellenvéleményt, hiszen azok valamiféle függőséget, pártosságot fejeznek ki az én véleményemhez képest.
A Magyar Fórumban olvasható – IV. évfolyam 6. szám –, hogy fel kell lépni az ellenzéki sajtó ellen, tűrhetetlen, hogy mindössze két olyan sajtóorgánuma van az országnak, amely tárgyilagosan tájékoztat: az Új Magyarország és a Magyar Fórum. Súlyos hiba, hogy a kormány lemond a rádió és a tévé nemzeti médiákká történő átalakításáról. (Azaz olyan „tiszta hangúvá tételéről”, mint amilyen az említett két újság. Egyik kormánypárti újságírónk állapította meg, hogy a rádió vasárnapi, mintegy 80 órás műsorából azt a két és fél órát szereti a lakosság, amit a Vasárnapi Újság tölt ki. Akik az egyhangúságot követelik, azok talán valóban el is hiszik, hogy követelésük a „nemzet” követelése.
A kormánypárti sajtó azt sulykolja, hogy aki fizet, az meg is határozhatja, mit húzzon a muzsikus. Úgy állítja be, mintha az adókat csak a kormánypárti sajtó érdekében lehetne felhasználni, holott az ellenzéki és a közömbös állampolgárok is adóznak. Akik az anyagi függetlenséget látják a nyilvánosság helyett a sajtószabadság biztosítékának, bár látszólag ellentétes a véleményük a kormánypárti sajtó által sulykolt véleménnyel, mégis a sajtószabadság megvalósíthatatlansága mellett foglalnak állást.
Anyagilag független információ ugyanis nincs!
Emellett tény, hogy csak a buta vagy aljas tulajdon hiheti, hogy a pénzen megvásárolt hamis információ azonos értékű az igaz információval.
Hamis statikai adatokkal nem lehet házat építeni, hamis pénzügyi adatokra nem lehet valóságos költségvetést megalkotni. Hamis közvélemény tükrözése mit sem változtat a valódi közvéleményen.
(Ennek szemléletes példája, ahogyan nem csökken a köztársaság elnökének népszerűsége annak ellenére, hogy a „tárgyilagos” orgánumok ízléstelen akciókkal igyekeznek megtörni ezt a népszerűséget.) A nyilvánosság minden hamisítást leleplez!
Az anyagi függőségre alapozók azt a primitív összefüggést általánosítják, hogy például az Új Ember című lapot kiadó lapgazda mást vár el alkalmazott újságírójától, mint a Kacsa Magazin lapgazdája. Holott ez a függőség nem a sajtószabadság korlátozása, hanem a nyilvánosság melletti érvényesülése. Érdekes módon a vallásos sajtó és az ellentéte, a pletykalapok modellezik legjobban a sajtószabadság és a nyilvánosság elválaszthatatlanságát. Ezek a lapok azok, amik. Vállalják önmagukat, olvasóik is tudják ezt, és a vállalt függőséggel értékelik az információk értékét.
Az anyagi függetlenségben látják azok a közszolgálati televízió függetlenségének és pártatlanságának biztosítékát, akik alapítvánnyá kívánják átalakítani a költségvetési intézményt. Ez olyan, mintha a bíróságokat és a kormányt alakítanák át alapítványi bírósággá és kormánnyá, hogy függetlenek legyenek a törvényhozók által megszavazott költségvetéstől.
Minden információhoz fűződik anyagi érdek. Az információ egyben üzlet is, de az információ mennyisége, minősége, gyorsasága függhet csak az anyagi feltételektől, hitelessége nem függhet ettől. Az állami költségvetésnek nem függetlenséget és pártatlanságot kell biztosítania, hanem a közérdek szolgálatának lehetőségét. És ha a hatalmi elemek valóban egyenrangúak és kölcsönös függőségben léteznek, akkor ez meg is valósulhat. Ha a hitelesség megkérdőjelezhető, az már a szabadság egyetlen minőségének a VAN-nak a meglétét veszélyezteti. Ha nincs hitelesség, akkor szabadság sincs, mert nincs nyilvánosság, amely leleplezze a hiteltelenséget.
A szabadság és nyilvánosság együttesében a függetlenség és pártatlanság szerepe csak az lehet, hogy kifejezze, milyen függőséghez és milyen pártossághoz képest független és pártsemleges az információ.
- Belföld [6]