„There are times and places when the world seems
very empty of funny things. This, here now, is one
of them.
Ajoittain ja paikotellen maailmassai ei tunnu
olevan yhtään hauskaa asiaa.
Tämä, tässä, nyt, on sellainen.”*
Neil Hardwick,**
Helsinki, 1992. január
1989 őszén, amikor majdnem tíz év szünet után Helsinkiben jártam, a hírek másról sem szóltak, mint gazdagságról, korlátlan lehetőségekről, arról, hogy az alig 30 év alatt isten háta mögötti agrárországból Európa Japánja lett, és már a nap is északon kel fel. 1988-ra a növekedés elérte a csúcsot, tetőfokára hágott az évtizedes mámor, a kulutusjuhla, a fogyasztás ünnepe. Ottjártamkor még nem sejtette senki, hogy az ünnepnek hamarosan vége.
Pedig a technikai fejlettség ekkorra már-már bosszantó volt a külső szemlélő számára: kártyára működött minden a hajókabinok és szállodai szobák zárjától az egyetemi folyosókon felállított xeroxmasinákig; az üzletek kasszáinál már nem a kódleolvasó ceruza járta, hanem fel-felcsipogó mágikus fénykörök felett úszott el az áru, a gyümölcspultoknál pedig a mérleg már nemcsak kidugta az öntapadó árcédulát, de a vakok és gyengénlátók kedvéért fátyolos hangon el is csivitelte: banán, egy kiló négy deka, ára ennyi, fizetendő annyi. Számítógép-terminálok lepték el az intézményeket, a villamoskocsikban elektromos újság volt olvasható, automaták vették a telefonébresztés- és taxirendeléseket, a vonatokból is lehetett telefonálni, a lakásokban pedig már régóta mindenki zsinórtalan kagylóval a fülén járt fel-alá, ha pedig kiment zuhanyozni, illemből bekapcsolta az üzenetrögzítőt. És zümmögött mindenhol minden, bármerre jártam, elektromos percegéssel, csiripeléssel, zizegéssel telt meg a levegő, már csak a lépten-nyomon elhelyezett hajszálpontos órák miatt is, melyektől időtlen idők óta jár ugyanarra a rugóra az egész ország. A bankfiókok elé telepített pénzváltó és -kiadó automaták sajátos némajáték színterévé változtatták az őszi délutánokon amúgy is szomorú, kihalt, esőmosta várost: minden sarkon áll valaki, háttal a világnak, előremeredve, hosszan, mintha intim társasjátékba feledkezne a falba mélyesztett lukkal.
Úgy tűnt: a fogyasztói paradicsom eme északi közegben csupa néma, mechanikus mozgás. A járókelők szakadatlan, szótlan menete lép boltba be, boltból ki munkaidő után: mintha a toalettre menne, úgy tűnik el diszkréten a vevő a fotocellás áruházi ajtók túloldalán. És az üzletsorok, mint egy örömtelen rítus szentélyei, üvegégbolttal borított műárkádok, műteraszok, műerkélyek, műpatiók és műsikátorok steril útvesztőjét teremtették meg egy letűnt polgári kultúra romjain.
Csak éjjelente elevenedett meg a város: a központi tereken 7-10 éves csemeték és tizenéves kamaszok rémuralma tombolt: a későn hazajáró felnőtt nyakát behúzva szaporázta lépteit, nehogy a túloldalon ordító, köpködő, káromkodó, söröskonzervet dobáló és törött üvegnyakkal, borotvapengével, korbáccsal vagdalkozó kölyökbandákkal kelljen szembenéznie.
Pontosan egy év múlva, a szovjet piac összeomlásakor mindennek egy pillanat alatt vége szakadt. ’90 végére mást se lehetett hallani Finnország-szerte, mint hogy lama, lama: recesszió, válság. A sopánkodás mögött őszinte rémület érződött egyszerre kellett lenyelnie a gazdaság, a jaltai világrend és a társadalmi értékrend összeomlásának keserű piruláját. A túl gyors adagolásnak túl erős lett a hatása. Égy felmérés már ’91 tavaszán kimutatta, hogy a finnek „pesszimistán, sőt vigasztalanul” szemlélik a dolgok alakulását: végleg szertefoszlott a semlegességükről, nemzeti konszenzusukról, jólétükről alkotott kép, mellyel eltelve nem győzték hajtogatni azelőtt a közkeletű mondókát: „Finnországba születni főnyeremény.” Ám szinte ocsúdni sem marad idejük, mert máris valami vonattal riogatják őket, amely nem vár még most, 1992 elején dönteniük kell az EK-ba való tagfelvételi kérelmükről. Az idegen Európa réme bénítólag hat a múltjában és jövőjében elbizonytalanodott, önmagával meghasonlott finn társadalomra. Finnország szorong, önálló államiságának 75. évfordulóján nincs ünnepelni kedve. Minden jelből arra következtet, hogy féltve őrzött függetlenségének, derekas helytállásának és megszolgált gazdasági fölényének mítoszát kikezdte az idő.
A „hasra vágódott nemzet” esete a hordóval
A finn nyilvánosság több hónapja a finlandizációs jelenség okai, természete és összetevői körüli vitától hangos. Tavaly ősszel jelentek meg az első „múltátértékelési” hullám termékei, visszaemlékezések és monográfiák, a legkülönbözőbb szerzők tollából (van köztük diplomata, pszichoanalitikus, történész, egészen az elnöki palota nyugalmazott gondnokáig), a „béke és barátság” Urho Kaleva Kekkonen nevéhez kötődő évtizedeiről. E könyvekből a külső szemlélő mindenekelőtt azt a következtetést vonhatja le, hogy a finn értelmiség első dühében hajlamos a már életében intézménnyé vált Kekkonen elnöknek (akit a monogramja alkotta betűszóval konvencionálisán UKK-nak neveznek hazájában) a nyakába varrni mindazon bűnöket, melyek voltaképp önnön lelkiismeretét furdalják.
Mit is takar a finlandisierung terminus, mely az 50–60-as évek fordulóján született Nyugat-Berlinben, majd a 70-es években szájról szájra járt „bonni parkettákon” és egyebütt, ám amelyet a finnek maguk csak azóta ízlelgetnek, mióta Berlin népe szétverte a falat? Aki Timo Vihavainen történészdoktor 1991 szeptemberében megjelent „A hasra vágódott nemzet. A finlandizáció rövid története” c. könyvében keresi a választ, megtudhatja: finlandizácáó = a II. világháború utáni, Paasikivi–Kekkonen-vonalként emlegetett semleges, de a Szovjetunió iránt még semlegesebb külpolitika + (ön)cenzúra. Vihavainen szemében Suomi-hajadon, a finn nemzeti romantika korának allegorikus nőalakja, tragikomikus figurává, „hordóra ugrott lánnyá” csúfult, éspedig önszántából, mert hagyta, hogy a Kreml urai kintről, kényük-kedvük szerint adagolják neki az információt, elérvén ezzel, hogy az ő szájuk íze szerint interpretálja saját helyzetét éppúgy, mint a hidegháborús erőfitogtatások korának összes eseményét. A szerző a finn–szovjet viszonyt mint a finnség identitászavarának mindenkori fokmérőjét taglalja, kollaborációval vádolja az öncenzúra vétkébe esett, kritikátlan finn értelmiséget, főbűnösnek pedig magát Kekkonent kiáltja ki, aki „becstelen” külpolitikájával lerombolta a nemzet öntudatát. E vádakat sokan cáfolják, de a cenzúrára vonatkozó pontokat (hogyan és hányszor avatkozott bele, nyíltan vagy közvetve, az elnök a sajtó belügyeibe az 50-es évektől egészen a helsinki értekezlet előestéjéig; milyen körülmények miatt hiúsult meg két ízben egy-egy Szolzsenyicin-mű finnországi közreadása stb.) egyre több tanúvallomás erősíti meg.
Másként áll a dolog azokkal a felfedezésekkel, melyeket egy másik történész, Hannu Rautkallio közöl „Kekkonen és Moszkva. Finnország nyugati szemmel 1956–1962 között” c. munkájában. Az általa átnézett amerikai és angol „top secret” akták alapján biztosra veszi, hogy a finnek számára emlékezetes 1961-es szovjet katonai jegyzék hátterében nem állt egyéb, mint az első elnöki periódusát letöltő és új választásokra készülő Kekkonen titkos alkuja a szovjet vezetéssel, sőt azt sem zárja ki, hogy az elnök az KGB ügynöke lett volna. A hírhedt őszi jegyzékválság napjai – melyek „éjszakai fagyok” néven vonultak be a finn történelembe – eldöntötték, mi lesz a következő húsz évre az ország sorsa: az Amerikából Novoszibirszken át hazatérő Kekkonen ellenjelölt nélkül indult az elnökségért, miután nagy támogatottságú vetélytársa a történtek hatására visszalépni kényszerült, s ettől kezdve egészen 1981-ben bekövetkezett leépüléséig ő töltötte be hazájában az első ember szerepét.
1991 végén, harminc évvel e döntő belpolitikai fordulat után tette fel először nyíltan a finn társadalom magának a kérdést: mi is történt valójában? Bár dr. Rautkallio bizonyítékainak hitelét szinte mindenki kétségbe vonja, egy közvélemény-kutatás szerint minden harmadik ember elhiszi, hogy Kekkonen maga rendelte a jegyzéket. (A KGB-kötelékkel kapcsolatos állítást a kommentátorok ízléstelennek minősítik, a megkérdezetteknek is mindössze hat százaléka tartja hihetőnek.)
A sajtó folyamatosan közli a két könyv visszhangját. A hozzászólók újra- meg újrafogalmazzák ugyanazokat a kérdéseket: „önkontroll” avagy a szó szoros értelmében vett politikai cenzúra működött-e évtizedeken át a finn tömegtájékoztatásban; a realitásérzék avagy a túlzott megalázkodás jele volt-e, hogy a finn–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést a politikai életre kényszerített „egyezményi liturgia” révén szinte vallásos áhítat tárgyává emelték az egész ország számára; szükséges volt-e tényleg Kekkonent mindig újraválasztani; nem ápolta-e az elnök túl intenzíven szovjet kapcsolatait, rossz fényt vetettek-e országára rendszeres szovjetunióbeli látogatásai (összesen 41); korrekt volt-e minden mozzanatában az a mód, ahogy 1974-ben a parlament választotta meg kivételes törvénnyel; van-e okuk félni azoknak, akik Brezsnyev idején, „túllépve a jóízlés határait”, a magánszférában is példás buzgalommal tettek eleget a barátság követelményének, s a virágzó „háziruszki-rendszer” révén személyes összeköttetésben álltak a Szovjetunió helsinki nagykövetségével, mert ha majd megnyílnak a moszkvai archívumok, könnyen megeshet, hogy zsarolni fogják őket?
A vélemények annyiban többé-kevésbé egybehangzanak, hogy Finnország nem is kül-, mint inkább belpolitikailag finlandizálódott igazán: viszonya a Szovjetunióhoz lényegében nem volt más, mint ami a kicsi és nagy között megszokott, ám a finn társadalmon belül e viszonynak mindenre kiterjedt a hatása.
A megszeppent gyermek „gondolatbűnei”
Többen is vélekednek úgy, hogy a Vihavainen által leírt „hasra vágódásban” a finnek történelmileg kialakult uralkodó nemzeti magatartása nyilvánul meg. Juha Siltala történész-társadalompszichológus ekképp fejti ki nézetét „a Szovjetunió olyan szadista szülő képévé állt össze előttünk, akinek kedves foglalatossága, hogy olvasson gyermeke gondolataiban, és megbüntesse az elkövetett »gondolat-bűnökért«. Finnország vezető politikusai erre hivatkozva könnyűszerrel megerősíthették közvetítői pozíciójukat a titokzatos külső istenség és népük között. Csak ők tudták, úgymond, megértetni népükkel, mi a feltétele, hogy békén hagyja őket a »rém«. Kekkonen–Mózes volt az, aki e hatalmasság perszonifikációjának a színe elé bocsáttatott, hogy Novoszibirszk Sínai-hegyén négyszemközt átvegye tőle népe számára a kőtáblákat.”
Miért van az, kérdi Siltala, hogy a finnek számára realistának lenni annyit tett, mint lemondani saját igazukról és elhinni: a győztes fél, igazságos atya módjára, tulajdonképp csak ráncba akarja őket szedni? Miért vetették ki maguk közül, nevetségesnek, felelőtlennek és gyerekesnek bélyegezve, a máskéntgondolkodót, aki a Kekkonen-korszakban képtelen volt magasztalni a császár új ruháját? A pszichohistória válasza: azért, mert a függetlenség csupán röpke epizód volt ennek az idegen hatalmaknak való alávetettséghez szokott népnek az életében, mentalitását az alávetettség tudata formálta évszázadokon át, annak a rabja ma is. Ez abban is meglátszott, emlékeztet Siltala, ahogy a háborús nemzedék ellen antitolatitárius lázadás a 60-as évek elmúltával minden toleranciát nélkülöző tekintélyelvűségbe torkollott, s ebből következik az is, hogy máig soha semmilyen formában nem merült fel az elszámoltatás gondolata, sem a 70-es évek vége felé, amikor helsinki egyetemi berkekben „többé nem volt intellektuális és morális öngyilkossággal egyenlő bekapcsolódni bármely párbeszédbe”, sem pedig fél évtizede, a glasznoszty és a peresztrojka beindulásakor. „Csak most kezdenek fellépni az elszámolást követelők – fejeződik be az okfejtés –, most, amikor a köztudottan rég ellehetetlenült keleti rendszer nem képes többé erőszakot alkalmazni. Vajon nem kell-e ebből azt a csüggesztő következtetést levonnunk, hogy Finnország csak az erőszakos érvek előtt hajt fejet? (…) Mindig annak a pápának van igaza, aki a legtöbb hadosztályt vezényli fel a színpadra, s az ilyennel szemben is mindig készek leszünk újra és újra finlandizálódni.”
Helsinki–Tallinn: közjáték nyáron
Az imént ismertetett novemberi esszé ellen – bár, mondhatni, belegyalogolt a finn néplélekbe – azóta sem emelt szót senki, s ezt az előzmények ismeretében akár az egyetértés jelének is tarthatjuk. A nyári moszkvai puccs ugyanis Helsinkiben külön közjátékot (utólag nézvést bohózatot) eredményezett. A mozgalmas hét elején (első jelenet) Esko Aho miniszterelnök és külügyminisztere, Paavo Väyrynen még együttműködési szándéka felől biztosítja az új moszkvai vezetést, a hétvégén pedig már (zárójelenet) be is jelentik: készek elismerni Észtország függetlenségét. Augusztus 19-én a követségről követségre járó észt külügyminisztert, Lennart Merit finn kollégája nem ér rá fogadni. Dolgavégezetlen száll jachtra a Stockholmból sietve érkező észt kormányfő, Edgar Savisaar is, hogy a kritikus órán a Finn-öböl túlpartján legyen. Másnap Észtország kikiáltja függetlenségét, a finn kormány egyik tagja pedig úgy nyilatkozik, hogy országa „tovább szeretné folytatni és fejleszteni a Szovjetunóhoz fűződő kapcsolatokat”. Két nappal később Meri már benn van Väyrynen irodájában. Ötödnap Észtországot sorra kezdik elismerni itt is, ott is, végül a hetedik napon így tesz Finnország is. Addigra azonban híre megy Ellemann-Jensen dán külügyminiszter vádló megjegyzésének: a finn fél „felvizezte” az egységes észak-európai állásfoglalást.
A sajtó a huzavonát skandalumként tálalta Néhány példa az első reagálásokra:
„Legalább némi megbánást tanúsíthatnának »Misa személyes jó barátai«, akiknek a hír hallatán első dolguk volt a puccsistákkal közölni: remélik a politikai és gazdasági kapcsolatok mihamarabbi felvételét.”
„Sokak szerint a külpolitikai vezetés olyannyira nem volt szinkronban az eseményekkel, hogy megfelelően nyilvánított véleményt, ám nem a megfelelő napon. Pedig hazai viszonylatban már ez a teljesítmény is fél győzelem, hiszen mennyivel rosszabb lett volna, ha nem megfelelően nyilvánítanak véleményt a nem megfelelő napon, az meg még ennél is rosszabb lett volna, ha nem megfelelő véleményüket a megfelelő napon nyilvánítják ki.”
„(Németországi médiumok) rosszmájúan emlegették, milyen opportunista elégedettséggel vették tudomásul a finnek a reakciós erők győzelmét: az exportjuk megint beindul, keleti kereskedelmük újra fellendülhet!”
Az augusztusi esettől csak tovább romlott Finnország rossz közérzete, új oka lett a restelkedésnek, a múltidézésnek. „Félünk, a Szovjetuniótól is, még mindig” – mondta még júniusban egy interjúban Calr-Gustaf Lilius, a különc és nagy szókimondó hírében álló képzőművész és közíró, és lám, igaza milyen hamar, milyen látványosan bebizonyosodott. Mit fog rólunk gondolni a világ? – tolult föl a kérdés lépten-nyomon. Bár nemzetközi visszhangja – botrány ide, botrány oda – alig volt az ügynek, a finneket mélyen bántotta a gondolat, hogy amúgy is megtépázott jó hírükön ismét folt esett. Még a tavasszal olvashatták, milyen hatást váltottak ki például német politikai körökben Koivisto elnök óvatos állásfoglalásai a Baltikum dolgában. „Európában már csak két sztálinista állam van, Albánia és Finnország – az utóbbi önként” – közölte akkor a Suomen Kuvalehti berlini tudósítójával egy meg nem nevezett potentát –, és íme, íme. „A Finnországról szóló történetek továbbra is a Keletről szólnak, még ha maga a Kelet megváltozott is közben” – üzeni stockholmi levelében az év egyik díjnyertes újságírója, és otthoni kollégái is úgy gondolják, hogy Finnország „lassúságával csak megerősítette a képet külpolitikájának brezsnyevista mivoltáról”.
Az elemzők reflexszerűen nyúlnak vissza a szuverén finn állam háromnegyed évszázados történetébe, hogy megvilágítsák a kínos kázus hátterét: „Finnország a II. világháború utánra már talán túlságosan is jól megtanulta a leckét, amit az önállóság első évtizedeiben kapott. A keleti szomszéddal való kapcsolat mindennél fontosabb lett számára. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy Észtországot – a többi balti államról nem is beszélve – mindössze árnynak látták a régi idők Európájából. (…) Kekkonen alatt olyan politikai elit nevelődött ki, mely legfőbb erényként a felejtést és óvatosságot tanulta meg tisztelni. Jelszava ez volt ne ismerj el semmit, ne emlékezz, ne erezz. Ez az elit anélkül került hatalomra, hogy akár egy gondolat erejéig figyelmet szentelt volna a balti népeknek, mert tudván tudta, százszorta hasznosabb számára a Szovjetunió képviselőivel való bizalmas viszony, mintsemhogy a füle botját mozdította volna az észt nép panaszkiáltására.”
Finlandizálódás után europaizálódás?
Az augusztusi közjáték után tehát még magasabbra csaptak a sajtóvita hullámai. Sokan nem tudtak belenyugodni, hogy hazájuk „a kelet-európai országok között kullogva” mert csak belefogni a szennyes teregetésébe, kivárva, vajon a Szovjetunió tényleg „engedélyezi”-e. Pedig a Szovjetunió nemhogy engedélyezi, hanem maga jár elöl jó példával, jegyzi meg egy felháborodott orvosprofesszor, aki „a lakosság jelentős hányada nevében” kéri számon a finn–szovjet háborúról „elsikkasztott” tényeket. Tényleg az oroszoknak kell felkínálniuk tálcán a tőlünk elvett területeket, míg valakinek nálunk eszébe nem jutnak? – kérdi patetikusan 1991 októberében a szovjet karjalai lapokat sűrűn forgató sajtólevelező, arra célozva, hogy pár héttel korábban Paavo Väyrynen „végre legalább felszólította” a hazai nyilvánosságot a Karjala/Karéliáról folytatandó párbeszédre.
Jörn Donner, a nálunk is ismert filmrendező-író-politikus írja a ma Finnországát feltérképező új cikksorozata első részében, hogy most, amikor minden előjel rossz, a megoldást nem egy Kekkonen-típusú apafigurától vagy más meghatározó személyiségtől kell remélni, hanem az ifjúságtól, amely nem tart hitelesnek semmilyen tekintélyt, nem is pislog hátrafelé. Hogy hogyan gondolkodnak a fiatal finnek a nagy nemzeti számadás évadán mindarról, amiről közép- és idős nemzedékbeli honfitársaiknak hirtelen beszélhetnékjük támadt, legalábbis sejthetjük, ha beleolvasunk egy ifjú szerzőpáros jegyzetébe: „Manapság sok kandallóban égetnek dokumentumokat. Feljegyzéseket, tegnapi gondolatok bizonyítékait. Hideg verejték lepi el birtokosukat, ha elgondolja: hátha ezt vagy azt találta mondani ekkor meg akkor – csak nem vették föl magnóra? És ez meg ez a cikk még a kezébe kerül valakinek. Résen kell lennie, nehogy kicsússzon a száján egy finlandizált szó, még ha berúg, akkor se: a Kremlben – vagyis, izé, Brüsszelben – nem alszanak.”
Brüsszel neve baljósan cseng az egész finn társadalom számára. „Euromámor” – legyint fanyarul a moralizáló értelmiségi éppúgy, mint a termelő vagy a gyáros, de ő más okból: őt az aggasztja, hogy az Európai Közösséghez való csatlakozással cseberből vederbe kerül majd nemzete, legföljebb a diktátum nem Moszkvából fog érkezni. Még ennél is aggasztóbbnak látja, hogy az Európába integrálódó Finnország voltaképp abba a folyamatba integrálódik, amelyben a világ ismét kettéoszlik, népvándorlások küszöbéig szegényedő fejlődő országokra és posztszociális nyugati társadalmakra, hacsak a kommunizmus csődje szellemi megújhodáshoz nem vezet. Márpedig, az e nézetet vallók tapasztalata szerint, erős a nyomás arra, hogy a létező szocializmus bukásában a nyugati típusú fogyasztói társadalom megdicsőülését lássák mindenütt, ne pedig világtörténelmi alkalmat az életminőség javítására. A pillanatot Finnország könnyen elszalaszthatja, figyelmeztet többek közt Juha Siltala, most, hogy „a technokrácia diadalát üli a kritikai szociológia felett”, azzal érvelvén: aki azelőtt konformista módon a dialektika dicséretét zengte, tanulja csak meg most másokkal kórusban fújni a gazdasági szükségszerűségek himnuszát.
A baloldal visszaszorulása és a mai „ellenállók” bosszúszomja a tegnapi „kollaboránsok” iránt egyesekben azt a félelmet kelti, hogy a közgondolkodás normái visszamerevednek a 60-as éveket megelőző idők fekete-fehér képletei közé, azzal az eltéréssel, hogy a „szemhunyás és színlelés” társadalma ezúttal immár a Nyugatot fürkészi: mik az elvárásai?
Vajon mikor ül el a jobbára emocionális és retorikus jellegű megnyilatkozások vihara, mikor jön el a szakszerű tényfeltárás ideje a jubileumra ébredt országban? A sajtó és a tudomány képviselői mindenekelőtt a (ma már általános nézet szerint) túl sokáig, túl önkényesen elnöklő Urho Kekkonen magánarchívumának megnyitását sürgetik. A titkolózás csak további gyanúkat kelt, abból pedig már van éppen elég, mondják a szakmabeliek, és az elhíresült Rautkallio-féle anyagra célozva hozzáteszik: a Nyugattal folyó „irattári háborúban” már így is vesztésre állnak.
* Van úgy, hogy némelykor, néhol mintha nem lenne semmi jó a világon. Ez itt, most, ilyen.
** Neil Hardwick évek óta Finnországban élő brit filmes és publicista. Tárcáit a Suomen Kuvalehti két nyelven közli.
- Esszé [6]