Csorba Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A történet három évvel ezelőtt, 1989-ben kezdődött. A vajdasági hatalomcserét követően, az új vezetők a sajtószabadság jeléül megengedték, hogy a Magyar Szó 44 év után önállóan válassza meg új főszerkesztőjét. Három jelölt közül a szerkesztőség dolgozói e sorok írójának szavaztak bizalmat.

Az engedékenység nem sokáig tartott: az első konfliktus már 1989 őszén kirobbant, mégpedig a szabadkai polgármester-választás ürügyén. A szabadkai pártbizottság akkori elnöke ugyanis a legkeményebb sztálinista módszerekkel igyekezett meggátolni jelöltünk, Kasza József győzelmét, s a Magyar Szó természetesen éles hangú cikkben ítélte el az akciót. A viszontválasz nem sokat váratott magára: „Majd teszek róla, hogy ne legyen saját újságotok” – jelentette ki a Magyar Szó egyik újságírónőjének a pártelnök, Milosevics egyik leghűségesebb és legelkötelezettebb embere, dr. Radoman Bozsovics az összes további konfrontáció első számú mozgatója volt. A polgármester kinevezését ugyan minden igyekezete ellenére sem tudta meggátolni, ez azonban karrierjét csöppet sem zavarta: 1989 decemberében a Vajdaság tartományi kormányának elnökévé léptették elő.

Ki az úr a (képviselő)házban?

1990 tavaszán megszűnt a tájékoztatási eszközök alapítója s „gazdája”, a népfront, azaz a Szocialista Szövetség nevű tömegszervezet, mely később a Kommunista Szövetséggel egyesülve létrehozta a Szerb Szocialista Pártot, s átruházta a tájékoztatási eszközök alapítói jogát a Vajdasági Képviselőházra, amit akkor (elvben) elfogadható megoldásnak tartottunk. De alig kapta meg a képviselőház a lapalapítói jogkört, a tartományi kormány máris úgy döntött, átveszi e jogok „egy részét”, az igazgatók és főszerkesztők kinevezésének jogát.

A képviselőház küldötteinek egy része ellenezte a lépést, s viharos viták után végül is többségi szavazással úgy határoztak, hogy a kormány három hónapra kapja meg ezeket a jogokat. Igaz, ezt a döntést a képviselőház egyik háza még így sem fogadta el, s a törvények értelmében érvénytelen volt a határozat, a kormányfő azonban ezzel mit sem törődött. A képviselők egy csoportja az alkotmány megsértése miatt az Alkotmánybírósághoz fordult, ám a vajdasági alkotmánybíróságot, mire az ügyet kézbe vehette volna, egész egyszerűen megszüntették.

Dr. Radoman Bozsovics nyeregben érezte magát. Hogy tájékoztatási koncepciójának megvalósítását tiszta lappal kezdhesse, egyetlen tollvonással „felmentette” a Vajdaság összes lapkiadó-igazgatóját és főszerkesztőjét – a szerb, magyar, ruszin, román és szlovák nyelvű lapoknál, a tévében és a rádióban egyaránt. Nem volt kivétel a Magyar Szó sem: természetesen engem is leváltottak. Pert indítottam a határozat ellen: jogászaink négy sűrűn gépelt oldalon sorolták, hány pontban sértette a kormány eljárása a törvényeket és az Alkotmányt. Ekkor indult meg „élesben” a harc a Magyar Szó és a kormány között.

A kormány időközben kiírta a pályázatokat a főszerkesztői és igazgatói tisztségekre. A Magyar Szó főszerkesztőjének rajtam kívül Vlaovics József, az újvidéki Dolgozók c. szakszervezeti hetilap újságírója pályázott, annak ellenére (vagy épp azért?), hogy különböző egyéni sérelmei miatt már korábban is összetűzésbe került a Magyar Szóval, egy nyilvános rádióműsorban pedig egyenesen lefasisztázta a lap főszerkesztőjét s a lapkiadó Fórum kiadóház akkori igazgatóját.

A lap dolgozói egyhangúlag az én jelölésemet támogatták, a kormány azonban fütyült az eredményre. A kiadóházhoz tartozó lapok szinte mindegyikénél a saját embereit nevezte ki, a Magyar Szó esetében pedig egész egyszerűen indoklás nélkül elutasították a lap jelöltjeit. Vlaovics persze korántse járt rosszul: napokon belül kinevezték a tartományi tájékoztatási miniszter helyettesének.

A Vajdasági Legfelső Bíróság többszöri halasztás utón október közepén tárgyalta ügyemet, megerősítette, hogy leváltásom törvénytelen volt. A bírósági döntés után (elvben) ismét teljes jogú főszerkesztőnek érezhettem magam.

Újvidéki „Fehér könyv”

A kormány(fő) azonban nem hagyta ennyiben a dolgot: nem tudott belenyugodni, hogy másodszor is vereséget szenvedett a Magyar Szóval szemben. Újabb leváltási hadjáratot indított: ezúttal nagyobb előkészülettel. Először is részletes elemzést kért a tájékoztatási titkárságtól. Vlaovics segédminiszter alapos munkát végzett hatvanoldalas „Fehér könyvet” állított össze a Magyar Szóban megjelent írásokból – kiragadott mondatokkal igyekezett bizonyítani: a Magyar Szó és felelős főszerkesztője szerb- és kormányellenes magyar nacionalista lapot készít. (Zárójelben meg kell jegyeznem: a budapesti televízió Panoráma c. műsora viszont több ízben is azzal vádolt, hogy a szerb rezsim embere vagyok.)

E Fehér könyv alapján kellett döntenie a képviselőháznak a Magyar Szó s a főszerkesztő sorsáról. Hiába hangsúlyozták a magyar anyanyelvű képviselők, hogy az elemzés rosszindulatúan tendenciózus, hogy a lap sem nem soviniszta, sem nacionalista, a képviselők többsége azonban, akik más ajkúak, s nem olvassák a Magyar Szót, az „elemzésnek” adott igazat: a főszerkesztőt le kell váltani… A második leváltás ellen is pert indítottam. Csakhogy ezúttal a kormány jobban vigyázott a jogi részletekre: ezúttal formailag nem a kormány, hanem a törvényes alapító, a képviselőház menesztett.

Uszító pacifisták

Mindez pedig 1990 novemberében történt, egy hónappal az első szerbiai többpárti választások előtt. Nem nehéz kitalálni, hogy a sajtószervek élén történt cserékkel az uralkodó pártnak az volt a szándéka, hogy kedvező színben tüntesse fel saját jelöltjét s előkészítse választási győzelmét. A Magyar Szóval vívott harc azonban a visszájáról sült el: a magyarlakta körzetekben mindenütt az ellenzék győzött.

1991 januárjában Milan Lusics tartományi tájékoztatási miniszter személyesen közölte a Magyar Szó szerkesztőségével: a bíróság a főszerkesztő leváltását törvényesnek minősítette… Majd hozzátette: az új pályázat kiírásáig a szerkesztőség a megbízott főszerkesztői tisztségben két jelölt közül választhat. Egyikük Kubát János volt, aki azzal nyerte meg Bozsovics szimpátiáját, hogy sikeresen és nyereséggel szervezte meg a teljes kudarcra és veszteségesnek induló újvidéki sakkolimpiát. Kubát a Magyar Szó ragyogó tollú sportújságírója volt, megrögzött antikommunista elvei miatt azonban még a hetvenes évek elején Görögországba kellett távoznia, ahol a görög asztalitenisz-válogatott mellett edzősködött. A másik jelölt: egy alig ismert, ám a kormánypárthoz hű tévés újságíró.

Kubát Jánost én magam kértem, vállalja el a megbízatást. Igent mondott. Nem volt könnyű helyzetben, hiszen az olvasótábor nagy része és a szakmabeliek is attól tartottak, hogy Kubátot mint a hatalom emberét küldik – rendet csinálni. Kubát hallatlanul korrekt módon látott munkához: egy szikrányit sem változtatott a lap hangvételén, koncepcióján – ott folytatta, ahol abbahagytuk.

A jugoszláviai politikai életben időközben mindinkább elmérgesedtek a viszonyok. A lapok irányítói felsorakoztak a nemzeti vezérek mögé, s akik ezt nem vállalták, azokat menten eltávolították. Alig maradt olyan sajtótermék, amely nem vált a manipuláció eszközévé vagy a háborús propaganda szócsövévé.

A Magyar Szóban is kiújult a „főszerkesztőválság”. A Fórum kiadóház élére Maróti Miklóst, a Magyarok Hazájukért, Szerbiáért, Jugoszláviáért nevezetű hatalomhű fantompárt alelnökét nevezték ki – ennek a pártnak vezetőségi tagjai többek között Vlaovics József és hitvese, Fekete Elvira, akit még korábban az Újvidéki Televízió magyar nyelvű adásainak főszerkesztői posztjára állítottak. Marótinak azonban eleinte nem sikerült semmilyen befolyást gyakorolnia a Magyar Szóra. Az „alapító”, azaz a képviselőház a segítségére sietett: megrendelte a tájékoztatási miniszternél a Fehér könyv második, bővített kiadását. Vlaovics ezúttal is „tündökölt”: a lap legfőbb bűne ezúttal a háborúellenes uszítás (!) és a pacifizmus volt.

Újabb pályázati procedúra kezdődött. A kormány „természetesen” elsőre elutasította a Magyar Szó mind az öt főszerkesztőjelöltjét. Ekkor a szerkesztőség „benevezte” az összes egyetemi diplomával rendelkező újságíróját, ám mielőtt az ügy végképp tragikomédiába illő fordulatot vett volna, a kormány közölte: mindhiába, pályázzon akár a Magyar Szó mind a 163 dolgozója, úgysem fog megfelelni senki sem közülük! Ekkor jött az „igazi”: Maróti Miklós. Igaz, hogy azelőtt sohasem dolgozott sajtószervnél, igaz, hogy anyanyelvét is csak törve beszéli, nem számít… 1991 decemberében átvehette ideiglenes főszerkesztői megbízatását.

Januárban azonban újrakezdődött a huzavona. Maróti ismét követelni kezdte, hogy tüntessék fel nevét az impresszumban, hiszen ő a törvényesen kinevezett főszerkesztő. Mivel azonban a tájékoztatási minisztérium Maróti kinevezése előtt a nagy kapkodásban elmulasztotta felmenteni Kubátot, Kubát teljes joggal maradt megbízott főszerkesztői tisztségében. A helyzet ekkor teljesen elfajult: Maróti Miklós írásban tiltotta meg a nyomdának a lap kinyomtatását, Az erőteljes külső nyomásra a tájékoztatási miniszter már-már hajlandó volt Maróti visszahívására, ám ekkor már Maróti ragaszkodott foggal-körömmel a laphoz: a tiltakozó vajdasági magyar írókat egy kurta írásbeli utasítással kitiltotta a kiadóházból. Ezek után a Fórum kiadóház összes részlege – a kiadói tanáccsal egyetértésben – Maróti főszerkesztő-vezérigazgató távozását követeli.

Az eset óta több mint két hét telt el, de a patthelyzet még mindig nem oldódott meg. A kiadói tanács döntését az alapítónak, tehát a képviselőháznak kell megerősíteni. A Magyar Szó továbbra is megjelenik, „szerkeszti a szerkesztőbizottság Kubát János vezetésével” megjelöléssel. A további sorsunk azonban végképp bizonytalan.

Csorba Zoltán pontosan két évig volt az újvidéki Magyar Szó főszerkesztője: 1989 februárjától 1991 januárjáig. Most a lap budapesti tudósítója. A Beszélőhöz eljuttatott, alábbi írása a Magyar Szó körüli hatalmi harcok története, mely első ízben kerül így, teljes egészében az olvasó elé.

• Külföld