Beszélő: Elemzésed egyik fontos megállapítása, hogy önálló erővé kezd válni az elégedetlenség. Milyen politikai esélyei vannak ennek az erőnek? Az OT-ülés vitájából kiderült, hogy ezt különbözőképpen ítélik meg az SZDSZ-en belül…
Azt hiszem, egymásra fektetünk két dolgot, ha így kezdjük a beszélgetést. Az elégedetlenség, a kielégületlenség és az ebből merítkező erő társadalompszichológiai dolog. Nagyon bonyolult, szétfolyó, a különféle rétegeknél nem egyformán jelentkező, mégis szinte kézzel tapintható jelenséggel állunk szemben. Egy politikai pártnak foglalkoznia kell ezzel az ébredező hatalmas erővel, vizsgálnia kell, hogy melyek a meghatározó vonásai, és mit lehet kezdeni vele. De van a jelenségnek egy másik szintje is, amiről az OT ülésén a vita folyt: ez pedig az, hogy a társadalompszichológiai és végső soron egzisztenciális okokból létrejövő nagy erők hogyan jelennek meg a konkrét szervezetekben, abban a politikai erőtérben, amelyben az SZDSZ mozog.
Beszélő: Jó, beszéljünk előbb az első szintről. Hogyan jelölnéd meg a tömeges elégedetlenség legfontosabb okait?
A szerkezetváltással járó kockázat túlságosan nagy mértékben hárul a lakosság bérből és fizetésből élő rétegére, különösen a munkásrétegekre. Romlik az életszínvonal, növekszik a munkanélküliség. Az emberek félnek, hogy utcára kerülnek, félnek a létbizonytalanságtól. Igen fontos tényező ezenkívül a fiatalok kilátástalan helyzete.
Az állásvesztés nagy kockázata miatt a munkáltatók sokszorosan nagyobb hatalomhoz jutnak beosztottjaikkal szemben, pedig korábban is aránytalanul nagy volt a hatalmuk. A munkásokban már annyi önvédelmi reflex sincs, mint korábban, amikor biztosan számíthattak új munkahelyre, és másodlagos jövedelmekre is támaszkodhattak. Tehát növekszik a bérből és fizetésből élők kiszolgáltatottsága. Meg kellene védeni a munkavállalókat. Lehetővé kell tenni, hogy azok az emberek, akiket az elbocsátások érinthetnek, maguk is rajta tartsák a kezüket a fogantyúkon, amelyekkel ezek a folyamatok szabályozhatók. Legyen meg bennük – amennyire lehet – a megnyugvás, hogy nem a személyük, esetleg véleményük miatt bocsátják el őket, hanem kényszerhelyzetek miatt. Most sajnos az sincs kizárva, hogy éppen az kerül az utcára, aki szakszervezetet szervez, „hőzöng”, bírálja a vállalat működését. Jelentősen bővíteni kellene az aktív foglalkoztatáspolitika eszköztárát. Ezenkívül többet kellene szánnia a kormánynak az utcára kerültek létbiztonságára (a passzív foglalkoztatáspolitikai eszközökre) is.
Beszélő: Mennyiben felelős a kormány a kialakult helyzetért? És mennyiben a szakszervezetek?
Mindent nyilvánvalóan nem lehet a kormány nyakába varrni: nem lehet egyik napról a másikra elrendelni a privatizációt, a szerkezetváltást. Viszont az a kormány felelőssége, hogy nem törekszik a szocializmusban kialakult nagyfokú jövedelem-újraelosztási rendszer gyökeres megváltoztatására. Nem zsugorítja, sőt fenntartja vagy egyes helyeken tovább építi az államapparátust, s ezzel tulajdonképpen ő költi el a nemzeti jövedelemnek azt a részét is; amelyikből enyhíteni lehetne a szerkezetváltás terheit. Már azzal is javulna a helyzet, ha gyorsítanák a privatizációt, de a kormány nem ezt teszi.
A hagyományos szakszervezetek kétségkívül harcolnak tagjaik bizonyos érdekeiért, de elsősorban a nagy kormányzati újraelosztások irányába tájékozódnak, ugyanakkor ímmel-ámmal végzik azokat a helyi akciókat, amelyek a félelemoszlatást, a dolgozói pozíciók helyi javítását szolgálják. Éppen az emiatti elégedetlenség hozta létre az új szakszervezeteket. A hagyományos szakszervezetek monopolhelyzetre törnek, nem akarnak tulajdont juttatni az újaknak, kitérnek a szimpátiaválasztás elől, ugyanakkor helyi szinten igyekeznek elrekeszteni az utat az új szerveződések előtt. Nem véletlen például, hogy az új munkatörvénykönyvvel kapcsolatos előkészítő viták idején a hagyományos szakszervezetek eredetileg ragaszkodni akartak ahhoz, hogy ők nevezhessék ki az üzemi tanács tagjait, és így az üzemi tanács ne a helyi dolgozók független intézménye, hanem szakszervezeti intézmény legyen. Most a vagyonfelosztás alapját képező választások elvei körül folyik a küzdelem: a hagyományos szakszervezetek azt akarják, hogy a vagyonfelosztás az üzemi tanácsi választásokon dőljön el, az új szakszervezetek országos szakszervezetközi választást szorgalmaznak. A szakszervezeti esélyegyenlőség megteremtését szolgáló törvényt a hagyományos szakszervezetek nem tartják be, sőt ezt még deklarálják is, és a kormány nem lép fel velük szemben emiatt, mivel láthatólag nem akar ujjat húzni velük.
Beszélő: A kormány nem sietteti a nagyfokú állami újraelosztás lebontását. De a hagyományos szakszervezeteknek, sőt az újaknak is érdekük fűződik ahhoz, hogy beszálljanak ebbe az újraelosztásba az Érdekegyeztető Tanácson keresztül, és ez rá is nyomja a bélyegét a működésükre. Nincs ellentmondás ebben az egészben? Ha a központi elosztás leépül, akkor a szakszervezeteknek már végképp nincs mibe kapaszkodniuk. Azt is tapasztaljuk, hogy sok átalakult vagy privatizált vállalatnál egyáltalán nem működnek szakszervezetek…
A szakszervezetek természetesen nem hirdetik azt, hogy szűnjön meg ennyi meg ennyi állás. Tehát a szakszervezetek pozíciójában eleve van egy konzervatív vonás. Ráadásul a hagyományos szakszervezetek a kohászatban, bányászatban, nehézgép- és vegyiparban, tehát a leépítendő ágazatokban védelmezik a foglalkoztatás színvonalát. De azt állítom, hogy enyhíteni lehet a szerkezetváltás munkavállalókra háruló kockázatát, egyrészt az állásvesztéssel járó anyagi veszteségek mérséklésével, másrészt a szerkezetátalakítás felgyorsításával, aminek folytán az újraelhelyezkedéshez szükséges idő lecsökkenthető. És ha ez így van, a szakszervezetek is átalakíthatják az ideológiájukat, és azt mondhatják: nem akkor teszünk jót, ha a jelen helyzet fenntartásához ragaszkodunk, hanem ha minél hamarabb átkerülünk azon a küszöbön, amely az egyik szerkezetből a másikba való átmenetet jelenti.
Egy szakszervezet is szorgalmazhat ilyen megoldást, lehet nem konzervatív. De a jelenlegi kormánypolitika számos akadályt gördít az ilyen átalakulás elé. Az állam elviszi a jövedelmeket, emiatt a szerkezetváltás nagy megrázkódtatást jelent, és akik ettől félnek, a helyzet fenntartását szorgalmazó szakszervezetek mögé állnak. Ahogy növekszik a munkanélküliség és éleződnek a szociális feszültségek, olyan mértékben kaphat újabb tagbázist az egyébként morzsolódó tagságú hagyományos szakszervezeti kör. Éppen azért, mert konzervatív. Tömegek személyes érdeke fűződik a jelenlegi gazdasági szerkezet fenntartásához, amely viszont, ha fennmaradna, gazdasági katasztrófába torkollna. Óriási konfliktustartalma van tehát a mai helyzetnek.
Beszélő: Elérkeztünk a jelenség második, politikai szintjéhez: az elégedetlenség táplálja a ragaszkodást a fennálló helyzethez, ez pedig bázisa lehet – ahogy elemzésedben írod – a „baloldali konzervatív politikai erőközpontnak”. Ez a kifejezés azonban távolról sem aratott osztatlan sikert. Tamás Gáspár Miklós például a Für Lajos által emlegetett „baloldali veszéllyel” való azonosságot hallja ki belőle.
Valóban, arra jutottam elemzésemben, hogy egy konzervatív baloldali erőközpont alakult ki vagy van kialakulóban. Ez négy tényezőből áll: a szerkezetváltást elodázni akaró érdekcsoportokból, az erre rájátszó, monopolhelyzetükhöz ragaszkodó hagyományos szakszervezetekből, a nekik érdekkifejezést kínáló MSZP-ből és a nemzeti jövedelem egy részét elszívó hagyományos iparágak vezetőiből, menedzsereiből. De én nem mondtam olyasmit, hogy ez az erőcsoportosulás olyan hatalomátvételre törekedne, amely visszahozná a Kádár-rendszert. Tehát a vitának az a része, hogy van-e ilyen értelemben „baloldali veszély”, és hogy én netán ugyanarról írok-e, mint amire Für Lajos céloz, merő szócséplés. Viszont azzal az eshetőséggel igenis számolni kell, hogy a konzervatív baloldal az SZDSZ konkurensévé válik.
Beszélő: Hogyan gondolkodik az OT a szakszervezeti tömörülésekről, az SZDSZ velük kapcsolatos politikájáról?
Azzal nagyjából egyetértett mindenki, hogy a szakszervezeteket nem önmagukban kell megítélnie az SZDSZ-nek abból a szempontból, hogy szövetségesnek vagy ellenfélnek tekintse-e. De azokat a szakszervezeteket, amelyek most már illegitim eszközökkel igyekeznek fenntartani monopolhelyzetüket, nem tartják be az 1991. évi 28-as törvényt, szorítsuk rá arra, hogy engedjenek más szakszervezetet is szerveződni, és ne tagadják meg az ehhez szükséges vagyonfelosztást. Ebben tulajdonképpen nem voltak nagy nézeteltérések, bár hallottunk olyan hangokat, amelyek jelentéktelennek tüntették fel ezt a kérdést, azt éreztetve, hogy inkább a hatalmi viszonyok döntsenek abban, kikkel szövetkezzünk. Mások érvelése szerint nem szabad túlértékelni a hagyományos szakszervezetek súlyát. Megint mások azt mondták, hogy az egykori SZOT utódszervezetei nem egységesek, nem lehet egyformán konzervatívnak tekinteni őket, nem mindenütt törekednek a többi szakszervezet kiszorítására. S végül voltak, akik nemcsak politikailag, de erkölcsileg is megengedhetetlennek tartották az SZDSZ régi szövetségeseinek, a Ligának és a munkástanácsoknak a cserbenhagyását. Én ehhez csak annyit fűzök hozzá: tény, hogy a decemberi figyelmeztető sztrájk megmutatta, milyen korlátozott a hagyományos szakszervezetek ereje. De a tömeges elégedetlenség, a szerkezetátalakítással szembeni érdekek számottevő politikai erőket gyűjthetnek össze a hagyományos szakszervezetek és általában a konzervatív baloldal zászlaja alatt.
Beszélő: De az SZDSZ nem rontja-e el eleve kapcsolatát lehetséges szavazóival, ha egyes csoportokat baloldali konzervatívnak bélyegez meg?
Volt olyan vélemény is, hogy nem kellene megmerevíteni a viszonyokat azzal, hogy megnevezzük a baloldali konzervatív erőcsoportosulást. Szerintem viszont a megnevezéssel éppen hogy megkönnyítjük az átalakulást. De van egy szűkebben politikai vetülete is a vitának (bár az OT-ülésen egyelőre nem éleződött ki). Sokan az SZDSZ-ben azt mondják, ne támadjuk az MSZOSZ-t és közvetve az MSZP-t a baloldali konzervatív erőcsoport megnevezéssel, ne rontsuk el ezzel az esetleg velük megkötendő szövetséget. Így érvelnek: növekedik az elégedetlenség, a feszültség, amelyen az Antall-kormány nem tud úrrá lenni; ennek következtében nagy erő halmozódik fel, amely képes lehet megindítani a politikai váltógazdaságot, hatalomra juttatni a jelenlegi ellenzéket. Politikai balgaság volna – mondják az így vélekedők – megtámadni, gyengíteni azokat a szervezeteket, amelyek ezt az erőt magukba tudják fogadni és politikai cselekvéssé formálni. Szerintem kérdés, hogy képesek lesznek-e erre a hagyományos szakszervezetek és az MSZP, és ha igen, hajlandók lesznek-e egy összezsugorodott SZDSZ-t mint szövetségest honorálni. S kérdés: akarjuk-e, hogy olyan váltógazdaság legyen Magyarországon, amely az Antall József és a Nagy Sándor–Horn Gyula-szövetség közötti választás lehetőségét jelenti ahelyett az MDF-fel szemben felmutatható liberális alternatíva helyett, amire eddig törekedtünk? Ezt a törekvésünket szerintem nem szabad feladnunk. Nem azon kellene gondolkodni, hogy kikkel kellene szövetséget kötni, kibe kéne belekapaszkodni, kiket kelljen az erő helyzetébe hozni, hanem azon, hogyan hozzuk saját magunkat az erő helyzetébe. Saját magunknak kell alternatívát felmutatnunk.
- Belföld [6]