Vissza a főcikkhez →

Az SZDSZ Országos Tanácsának ülésén a szakszervezeti és munkáskérdésről folyó vita elsősorban a dolog országos politikai vonatkozásai körül forgott. Tardos Márton viszont abból a szempontból is bírálta a Tellér-féle koncepciót, hogy vajon önmagában véve alkalmas-e egy szabaddemokrata-program megfogalmazására.

Tardos, bár a „legkulturáltabb gondolatrendszernek” nevezte Tellér elemzését, politikai szempontból nem tartotta szerencsésnek. Szerinte Tellér ott követi el a hibát, hogy idealizált helyzetből indul ki, ezt állítja vezércsillagként a politika iránt egyáltalán még érdeklődő választók elé. „Nem vágyakból, illúziókból, hanem erőből és megvalósítható politikai taktikákból kell kiindulni” – szögezte le. Tehát egy pártprogramnak nem az ideákat kell felmutatni az elégedetlen, mindinkább apolitizálódó magyar társadalomnak, amelyben az MDF vezette kormányzat serényen igyekszik megörökíteni a maga hatalmát. Azt kell felmutatnia egy pártnak, miben tudja közvetlenül érvényesíteni a befolyását, vagyis hogy mi valósítható meg belátható időn belül. Márpedig – ahogy Antallék sem – az SZDSZ sem tud megígérni egy olyan intenzív munkásrészvételt a privatizációban, olyan fokú állami beavatkozást az új munkahelyek létesítésébe, hogy az rögtön átütő sikerekhez vezessen. Hasonló a helyzet a passzív foglalkoztatáspolitikával is, amely nem alkalmas többre, mint a feszültségek enyhítésére. Az olyan Tellér-féle szociológusi kategóriák, mint a „megalvadt struktúrák” (a szocialista rendszerből itt maradt, annak működési módját megőrző hatalmi erőközpontok – mint például a hagyományos szakszervezetek, a hagyományos iparágak vezetése), igencsak bizonytalanok Tardos szerint. Ha az üzemen belüli „megalvadt struktúrákat” nézzük, azok csakugyan bírálandók, de a magántulajdon alapján esedékes változtatásuk igencsak fájdalmas fejlemény, hiszen szigorú fegyelem és követelményrendszer vár a munkavállalókra, és a főnök (aki esetleg MSZMP-tag volt az órendszerben) sokkal keményebben fog fellépni beosztottjaival szemben.

A posztkommunista társadalom megoldási útja a privatizáció – folytatta Tardos. Ha feltételezzük, hogy van egy felvilágosult kormányzat, amely képes megcsinálni a viszonylag zavarmentes, racionális privatizációt, akkor előnyös volna, ha a szakszervezetek nem volnának erősek. Ha viszont nincs ilyen kormány, akkor – még mindig az ideális esetet taglalva – az volna előnyös, ha a szakszervezetek volnának felvilágosultak, és – tudván, hogy a mostani struktúrát nem szabad fenntartani – alárendelnék az érdekvédelmet a privatizációnak. Valójában a szakszervezetek konzervatívak, mégpedig nemcsak a hagyományos szakszervezetek, hanem a Liga is, mivel az MSZOSZ-szel folytatott verseny kényszere alatt lépést kell tartania ennek populista követeléseivel. Másrészt valamennyire az MSZOSZ is átalakult, vezetői ma már nagymértékben függnek a tagságtól.

Idealizált helyzet nemcsak most nincs, hanem soha nincs! Ám „az emberek félnek attól, hogy az Antall-kormány egy olyan hatalmi struktúrát hoz létre, amely a bérből és fizetésből élők érdekeivel ellentétes, amelyben nem lesz hatékony átalakulás, mégis nő a munkanélküliség”. Az elégedetlenség talán épp a hagyományos szakszervezeteket erősíti. Nem kell állást foglalni abban, ki védi meg jobban a munkavállalók érdekeit, bár – ismerte el Tardos – az SZDSZ-nek fel kell lépnie a szakszervezeti esélyegyenlőségért.

• Belföld