Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Van két sarkos álláspont. Az egyiket idézzük az egyszerűség kedvéért abból az ünnepi lapszámból, amelyből a fenti sorokat is vettük: „A Szent keze véres volt… A királyi terror tartotta meg a magyarságot a történelemben és Európában… erőszakos térítése is a keresztényi jóságnak hódított teret.” (Bodor Pál: István Európája) Andrásfalvy Bertalan egy emlékezetes tavalyi beszédében azt állította, hogy a magyarság megkeresztelése nem igényelt különösebb erőszakot, mivel az egyistenhit a magyarok ősi kultúrájában gyökerezik. Antall József az idei ünnepen úgy fogalmazott, hogy a magyarság olyan kultúrát hozott magával a Kárpát-medencébe, „ami lehetővé tette a törvények, az államiság gyors vállalását, amikor a keresztény hitre tértünk. Ez az ősi kultúra könnyen tudott átváltozni, jó alapul szolgálhatott a modern, az akkori modem Európa keresztény hitéhez… ez az ősi kultúra könnyen alkotott szerves egységet, és vált szerves egységévé Európának, a kereszténységgel együtt.” (Új Magyarország, 1993. augusztus 21.)

Ennek a vitának a jelenkori tétje eléggé világos. Ha és amennyiben a kereszténység fölvétele történelmi exigencia volt, akkor a kereszténység a modern világi államban az állampolgárok által választható világnézetek egyike, ha és amennyiben a kereszténység a magyarság kultúrájának legősibb rétegeiben gyökerezik, akkor a kereszténység vállalása nem állampolgári opció, hanem a nemzethez tartozás feltétele. A nem keresztény (ateista, zsidó, Krisna-hívő) magyar nem igazi magyar. Sőt, nem is igazi európai. Ahogy a miniszterelnök mondja: „magyarság, kereszténység, európaiság elválaszthatatlan egymástól”, Tirana, Drinápoly, Szarajevó, Thürmer Gyula és a Dohány utcai zsinagóga egy másik kontinensen van.

Államerő

Csurka István 1989. augusztus 20-án: „Mi, demokraták fellépésünk első pillanatában világosan megmondtuk, hogy nem akarunk újra forradalmat, nem akarunk semmilyen erőszakos változást, hanem békés, kiegyensúlyozott, megegyezéseken alapuló változásokat akarunk, tárgyalásokat és belátást.” (Népszabadság, 1989. augusztus 21.)

Csurka István 1992. augusztus 20-án „a Szent István-i hagyatékból a keménységet, a határozottságot és azt tekintette vezérpéldának, hogy a nagy király nem habozott leszámolni ellenfeleivel, ha azok nem ismerték fel az idők parancsát vagy útban voltak. Csurka szerint ma olyanok is beleszólnak az állam vezetésébe, akiknek erre nincs felhatalmazásuk.” (Népszabadság, 1992. augusztus 21.)

A miniszterelnök (és természetesen a belügyminiszter) tavaly óta igen nagy hangsúllyal emeli ki a szilárd, határozott, erős állam megteremtésének szükségességét a Szent István-i örökségből. Boross Péter az ünnep tiszteletére interjút adott a Népszabadságnak: „…én egy jóval erősebb végrehajtó hatalom híve lennék, s úgy vélem, hogy minden korszakban más dimenziójú jogelosztásra van szükség a végrehajtó hatalom és a törvényhozás között. A demokrácia nem a decentralizáltságon múlik.”

Szent István, mint tudjuk, leszámolt a törzsi decentrumokkal, és alattvalóit megfosztotta azoktól a választási lehetőségektől, amelyek a jobbágyi állapottal összeegyeztethetetlenek voltak. Az az út, amelyik a törzsszövetségből a stabil feudális államhoz vezet, éppen ellenkező irányba visz, mint az az út, amelyik a kommunista diktatúrából a stabil polgári államhoz vezet. A miniszterelnök az idén igen figyelemreméltó kísérletet tett ennek a ténynek az eltakarására: „…számunkra a jogfejlődés és a jogfolytonosság azt jelenti, hogy államformák változhatnak, de az ősi magyar királyság, az alkotmányos magyar királyság és a mai parlamentáris köztársaság egy egységet alkot. Nem tagadjuk meg, hanem természetes jogfejlődés következményének tartjuk mindazt, amit a királyság jelentett Szent Istvánnal. E különleges magyar közjogi fejlődésnek az is részét képezi, hogy a magyar királyság egy kicsit mindig a köztársaságra hasonlított. Ezért a köztársaság alkotmányossága nyugodtan tudta átvenni az alkotmányos monarchia természetes vonásait, mert e nemzet minden korban, az adott kor színvonalán nem zsarnokállamot teremtett, hanem igenis alkotmányos, a szabadságra épülő – mai szóval azt mondhatnám – pluralista demokráciát.” (Új Magyarország, 1993. augusztus 21.) Ezt az egészen eredeti teóriát a pályaelhagyó orvostörténész egyetlen ténnyel támasztja alá, azzal tudniillik, hogy Szent István arra intette fiát, hogy működjön együtt a főurakkal és a főpapokkal. Mi a magunk részéről nem tudunk olyan zsarnokról (igaz, demokratáról sem), amelyik ne kísérletezett volna ezzel.

A zárdaszüzek maximája

„A legjobb királynak is csak alattvalói vannak” – mondta Göncz Árpád 1990-ben Ópusztaszeren –, „a köztársaságnak, a szabad emberek társult közösségének viszont polgárai, akik felelnek a haza üdvéért, s emberi és polgári jogaik tudatában bátran a kezükbe veszik önnön sorsuk intézését. Sohasem felejtik el, hogy szabadon választott tisztségviselőiknek kell őket szolgálniuk – és nem fordítva. A szabad polgárok gazdagodása az ország gazdagságát is gyarapítja – de aki gazdagodik, ezzel arányosan nő a felelőssége is: segíteni tartozik nemcsak az adójával, de tevékeny emberi együttérzésével, munkával és anyagi áldozat árán is azt, aki kevésbé tehetős, aki… nem képes önmagát és övéit fenntartani.” (Népszabadság, 1990. augusztus 21.)

A polgárokat szolgálja a hatalom, a polgárok szolgálják a hazát. A miniszterelnök úr Kennedy elnök híres mondására utalva kissé megbillenti ezt az egyensúlyt: „mindent megteszünk a hazáért ugyanúgy, ahogy egykor Kennedy elnök mondta az amerikaiakra vonakozóan: Ne azt kérdezzétek, hogy mit kaphattok a magyar hazától, hanem azt, hogy mit tehettek érte!” (Új Magyarország, 1993. augusztus 21.)

Németh G. Béla tanár úr erre azt mondja: „…egyetlen közérdekű cselekvés sincs önérdek nélkül. Ezt talán csak gyermeknek maradt agg zárdaszüzek vagy a marxista–leninista vallás pártában maradt megszállottjai tagadják.” (Népszabadság, 1991. augusztus 18.)

Volt idő, amikor még Antall József is arról beszélt, hogy mit kaphat a polgár: „A magyar kormányfő azt ígérte: négy év alatt kivezetik az országot a válságból. Igaz, az idén és jövőre is súlyos megpróbáltatások várnak valamennyiünkre, de másfél-két év múlva elindul az ország a felemelkedés útján.” (Népszabadság, 1990. augusztus 21.) Három év telt el azóta.

Rabok legyünk és szabadok…

„Csak annyit kérdezek a válaszra várva: rabok legyünk vagy szabadok?!” – ordította a Királydombon 1983-ban Vikidál Gyula, az Attila–Levente–Koppány-kontinuitás hordozója. Ebben az ordításban akkor még benne volt az egymással szemben álló szabadságérdekek közötti feszültség. Ez a feszültség azóta megszűnt.

Nekünk jó a Koppány szabadsága is és az István szabadsága is. Hogy ezek kizárják egymást – az az ő bajuk.

Ezen a tájon elsőként mindig mi magyarok szálltunk síkra a szabadságért – jelentette ki Csurka István 1989. augusztus 20-án. „Évezrede erős az az akarata (a magyar népnek – R. S.), hogy Magyarországot mint szabad és független országot saját törvényei és szokásai szerint kormányozzák” – állította Németh Miklós miniszterelnök ugyanezen a napon. (Népszabadság, 1989. augusztus 21.)

Boross Péter idén Ópusztaszeren szónokolt: „Mindig, amikor volt esély a szabadság kivívására, a magyar nép megpróbált élni a lehetőségekkel…” (Népszabadság, 1993. augusztus 21.)

„Nem csökkenő, szerves folytonosságot ad ez a három ünnep (augusztus 20., március 15., október 23. – R. S.), hiszen miről szól valamennyi? Az örök magyar programról, a magyar szabadságról, a magyar függetlenségről, az évezredes újrakezdés kényszeréről és kötelezettségéről” – mondja Antall József. (Új Magyarország, 1993. augusztus 21.)

Kétségtelen, hogy Szent István is, Petőfi is és az ’56-os forradalmárok is szabadságot akartak. Szent István szabadon kívánt rendelkezni országával és alattvalóival, ’56-ban pedig az alattvalók kívántak szabadon rendelkezni országukkal és önmagukkal. Ez a két dolog egyszerre sajnos nem megy. Nem is kell mennie, mert történelmileg nem találkoznak össze. A Szent István-i szabadságnak és a – Szent István korában ismeretlen – közszabadságnak, az egyenlő jogokkal rendelkező állampolgárok szabadságának kétségtelenül van közös eleme, és ez nem is egészen lényegtelen, ti. az ország szabadsága. No mármost, ha augusztus 20-a arra használtatik, hogy e közös elem fedezékében a végrehajtó hatalomnak az állampolgárok fölötti szabadságát propagálják a közszabadsággal szemben, akkor Szent István ünnepe egylényegűvé válik a sztálinista alkotmány ünnepével. Tudniillik akkor is pontosan ezt tették.

Kormánypártosítás

Ezt a folyamatot szolgálja az ünnep kormánypártosítása.

1990-ben a Szent István-napi ünnepségek főszónoka Ópusztaszeren Göncz Árpád volt. 1991-ben a köztársasági elnök ezen a napon a közszolgálati rádióban és televízióban mondott ünnepi beszédet. 1990-ben a miniszterelnök Szombathelyen mondott beszédet: „Tudom azt, hogy nem mindenki híve a kormánynak. Tisztában vagyok azzal, hogy ezrével vannak itt az elbukott rendszer képviselői, akik nosztalgiázva emlékeznek a régi szép időkre. És vannak mások, akik úgy gondolják, hogy jobban tudnák csinálni, mint ahogy mi tesszük a dolgunkat. De ez nem baj. Mi nem egypárti országért küzdöttünk, hanem azért, hogy megteremtődjék az emberek számára a választás lehetősége. Aki nem reánk akar szavazni, az szavazzon ellenünk… Küzdjünk, és győzzön a jobbik az ország javára!” (Népszabadság, 1990. augusztus 21.)

Bizony, a miniszterelnök úr régóta nem beszél ebben a tónusban.

1992 óta az ünnepi főszónoklat színhelye a budai Vár. Politikai ellenfeleinek és a közszolgálati média vezetőinek szidalmazásával múlatta itt az időt tavaly a miniszterelnök úr harsány híveinek társaságában. A város főpolgármestere még meghívót sem kapott a központi ünnepségekre. A soproni ellenzéki kerekasztal, a debreceni MDF és a liberális ellenzékhez közel álló Országos Klubtanács által rendezett 1989-es Páneurópai Piknikről való megemlékezést, ami minden évben a Szent István-napi ünnepségsorozathoz kapcsolódik, szintén kisajátították, és szívós munkával teljesen el is jelentéktelenítették a kormánypártok. A piknikre az idén alig ötszáz érdeklődőt sikerült összetoborozni. Itt tartunk, most már az sem érdekli az embereket, hogy hogyan föst a külügyminiszter klottgatyában. Fő, hogy fusson.

• Belföld