(–up–) [Upor Péter]

Nyomtatóbarát változat

Hámori Ernőné: Decemberben hoztuk létre az alapítványt abból a célból, hogy a háttér és támasz nélkül lévő kismamákat támogassuk: ingatlanvásárlás útján helyet biztosítanánk nekik. Így már a terhesség alatt felkészülhetnének a gyermek fogadására, és szülés után visszatérhetnének ebbe az otthonba, nem kellene elválniuk egymástól, a gyerekeket nem kellene csecsemőotthonba adni.

Beszélő: Mit jelent pontosabban az, hogy háttér és támasz nélkül?

H. E.: Az illetőnek nincs olyan családi háttere, kapcsolata, hogy gyerekével együtt befogadják, vagy éppen a terhessége miatt teszik ki az utcára, vagy pedig állami gondozott.

Hogyan tennének szert ezekre az ingatlanokra?

Kisbalázs György: Az alapítvány pénzéből vásárolnánk az ingatlanokat. Persze még jobb lenne, ha az önkormányzat bocsátana rendelkezésünkre házakat, s ily módon csak a fenntartáshoz és a működtetéshez kellene „összekoldulnunk” a pénzt. Arról álmodozunk, hogy egyszer sok ilyen ház lesz országszerte.

Mi lesz a következő lépés, ha összejön valamennyi pénz?

H. E.: Először csak egy családi házat vennénk, azt rendbe tennénk valahogy, és itt el lehetne helyezni hat lányanyát a gyerekeikkel. Az lenne a jó, ha mindegyiküknek lenne egy kis külön kuckója, ami az övé és senki másé, s természetesen lennének közös helyiségek is. Néhány év múlva, mire a gyerek eléri az óvodáskort, ha látjuk, hogy az anya és a gyerek együtt tud élni, akkor segíthetnénk állást szerezni, s megint csak az önkormányzat támogatását igénybe véve valamilyen szociális lakást is megpróbálnánk szerezni nekik. Ily módon mindig újabb és újabb rászorultak vehetnék igénybe a szolgáltatást. A házba rendszeresen járna egy védőnő, aki segítené a lányokat a gyereknevelésben. Az, hogy több ilyen csonka család élne együtt, azért is szerencsés, mert így a lányok segíthetnének egymásnak, ha valakinek programja van, a többiek vigyázhatnának a gyerekére. Nem beszélve arról, hogy így együtt könnyebb lenne valami bedolgozói állást találni nekik, vagy segítségünkkel esetleg kisebbfajta vállalkozásokba is foghatnának.

Azonkívül, hogy valaki lányanya, milyen esetleges feltételek vagy kötelezettségek kellenének ahhoz, hogy igénybe vehesse az alapítvány támogatását?

H. E.: Nincs semmifajta kötelezettség. Mi azt gondoljuk, hogy valaki nem attól válik anyává, hogy megszülte a gyerekét, hanem attól, hogy nap mint nap vele együtt van, neveli, közös élményeik vannak, örömet szereznek egymásnak. Így aki az alapítvány nyújtotta segítséggel élni akar, az minden további kötöttség nélkül jelentkezhetne, igénybe vehetné azt.

Anyagi segítséget is nyújtanának?

H. E.: Az állami gondozottaknál nyilvánvalóan a csecsemők is állami gondozottak lennének, s így a gyermekvédő intézetnek juttatott fejkvóták járnának nekik. A többieknél kicsit nehezebb lenne az anyagi támogatás, de biztosan megtalálnánk a módját.

Az ilyen gyerekekkel jelenleg mi történik?

H. E.: Most ez úgy történik, hogy ha valaki megszüli gyermekét, és nincs hová hazavinnie, akkor a gyereket a gyámhatóság állami gondozásba utalja, csecsemőotthonba viszik. Itt nálunk is jelen pillanatban négy állami gondozott lányanya van, akik egyelőre még a csecsemőotthonban vannak a gyerekeikkel, de csak addig maradhatnak ott, amíg a szoptatás korszaka tart.

K. Gy.: Ezzel a megoldással az ismert és elképzelhető okokon túl az az egyik legnagyobb baj, hogy az ily módon nevelkedő gyerekek jó része bizonyos értelemben retardálttá válik. Sok esetben nem fejlődnek ki például a finom motoros képességek az életkornak megfelelően: a kisgyerek nem tud egyenesen járni, és a szókincse is jóval kisebb a vele azonos korúaknál. Ennek érthető az oka, a csecsemőotthonok túlzsúfoltak, s a gondozók minden jó szándéka ellenére is csak nagyon kevés idő jut egy-egy gyerekre, s így azok lassabban fejlődnek. Gyerekpszichológusoktól tudjuk, hogy a kisgyerek attól fejlődik, azt tanulja meg gyorsan, amiben érzelmileg motivált, amire a környezetéből szeretetteljes visszajelzéseket kap. Ezek a gyerekek sajnos ingerszegény környezetben és akut szeretethiányban élnek.

H. E.: Ez utóbbi az igazi baj. A gyereknek nincs egy olyan érzelmi kapcsolata, amelyre minden ráépülhet, és így előfordulhat, hogy később, felnőtt élete során sem lesz képes ilyen kapcsolat kialakítására. Mi nem gondoljuk, hogy ennyi fájdalomnak és szenvedésnek kellene lenni. Ezek a lányok sok esetben ragaszkodnának a gyerekekhez, ha lenne hová vinniük, és ha segítséget kapnának.

Mekkora lenne az igény egy ilyen lányanyaházra.

H. E.: Mi Baranyában évente 15-20 esetről szerzünk tudomást. Ennél azonban nyilvánvalóan többen kerülnek ilyen helyzetbe, és miután az életkörülmények egyre romlanak, félő, hogy ez a szám rohamosan emelkedni fog.

Úgy tudom, hogy az alapítványnak más céljai is vannak.

H. E.: Az alapító okiratban szerepel egy úgynevezett krízisotthon létrehozása is. Intézetünkben nagyon sokszor a befogadó részleg működik krízisotthonként. Viszonylag rövid időt töltenek itt a gyerekek, hat hónapot vagy valamivel többet. Ezeknek a gyerekeknek azonban nem kellene állami gondozottá válniuk. Egy krízisotthon segítségével őket és családjaikat megpróbálnánk megtanítani a konfliktusok megoldására, kezelésére. Ehhez a szakembergárdánk is meglenne. Ily módon a gyerekek az állami gondozottság hatósági és társadalmi stigmája nélkül kerülhetnének vissza a családjaikhoz.

Egy másik nagy tervünk egy átmeneti otthon létrehozása az idősebb állami gondozottak számára. Nagy gond, hogy annak ellenére, hogy az állami gondoskodás kitolódott 24 éves korig, és addig a gyerekek megkapják a megfelelő ellátást, ez a gondoskodás után egyik pillanatról a másikra megszűnik. A gyerekek sokszor egyszerűen kikerülnek az utcára. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a jelenlegi struktúrában meg tudjuk őket tanítani arra, hogy mit kell tenniük, ha egyedül maradnak. Arra gondoltunk, hogy azok a gyerekek, akik 16 éves kortól munkát tudnak vállalni, azoknak ne a gyermekvédő intézetekben kelljen élniük, hanem egy saját otthonban, ahol megtanulhatnák az önálló életvitelt és a magukról való gondoskodást. Ez a forma azért is szerencsésebb lenne, mint a mostani, mert így a gyerekeknek nem egy nevelőtestület mondaná meg, hogy mit csináljanak, hanem egy-két szakember segítségével szabadon alakíthatnák az életüket. A gyerekeknek, csakúgy, mint az anyák háza esetében, itt is lehetőségük lenne közös vállalkozásokba fogni.

Milyen stádiumban van most az alapítvány?

K. Gy.: Megvan az alapító okirat, és bejegyeztettük a Domus Matrumot. Az alapítványi formát azért is választottuk, mert ily módon pályázatokon is indulhatunk. Tulajdonképpen most kezdünk csak mozgolódni, egy kis reklámot csapni a dolognak. Az önkormányzatot például a következő héten keressük meg. Mi bízunk benne, hogy annak ellenére, hogy a társadalom egyre szegényedik, kellő megértésre és támogatásra találunk. Talán pontosan ez a szegényedés teszi majd az embereket szociálisan érzékenyebbé, szolidárisabbá egymás iránt.

A tervünk egyelőre az, hogy két-három év alatt sikerüljön annyi pénzt összegyűjtenünk, hogy legalább az anyák házát elindíthassuk. Természetesen igazából azt szeretnénk, ha néhány év múlva mindhárom kezdeményezésünk országos hálózattá fejlődne. De ezt majd meglátjuk. Rajtunk mindenesetre nem fog múlni.

• Belföld