A TIB válsága gyakorlatilag már a rendszerváltás napján megkezdődött. Az új parlament első lépéseként ugyan törvénybe iktatta, hogy ’56 forradalom volt, s ezzel erkölcsi elégtételt szolgáltatott a forradalom mártírjainak, de a sokszor nagy szegénységben élő ’56-osok anyagi kárpótlására a mai napig várni kell. Pedig kézenfekvő lett volna, hogy mindenekelőtt azokat kárpótolják, akik először emelték fel a szavukat és harcoltak a sztálinizmus magyarországi változatával szemben, s akik végső soron elindítói voltak annak a folyamatnak, amely ’90-ben a rendszer összeomlásához vezetett. A kormányzatnak azonban sürgősebb teendői voltak; a napi politika és a nyugodt erő ideológiájának szempontjából fontosabbnak vélt törvények vártak megalkotásra. Mindnyájan emlékszünk még a parlament első ülésszakának címervitájára vagy például a kisgazdákkal kötött alku révén létrejött egészen másfajta kárpótlási törvényre, mely utóbbinak áldásos gyümölcseit csak most kezdjük igazán érezni. Az MDF ráadásul mindig ellentmondásos viszonyban volt az ’56-os forradalommal. A viszony ellentmondásos voltát csak fokozta, hogy az ’56-osok néhány meghatározó személyisége, köztük Vásárhelyi Miklós, a TIB elnöke ellenzéki politikussá vált. Magáról a TIB-ről azonban nem mondható el, hogy ellenzéki szervezet lett volna, de kormánypárti sem volt, és mint tudjuk, adott esetben ez éppen elegendő.
A TIB tehát, amely ’56 teljes rehabilitációjának szándékával jött létre, a rendszerváltás után nehéz helyzetben találta magát. A szervezet képviselőit a kárpótlási hivatal mellett felállított kárpótlási kollégiumban megalázó módon a pártállamban szerepet vállaló funkcionáriusokkal akarták együttműködésre kényszeríteni, a politikai kárpótlással kapcsolatos törvény előkészítő munkájába nem vonták be, ehelyett adminisztrációs feladatokkal látták el őket. Nem csoda, ha a TIB képviselői egy idő után úgy érezték, hogy a kollégiumban való részvételük teljességgel értelmetlenné vált. A TIB képviselői hibáztak – mint azt Hegedűs B. András elismeri –, hogy nem tárták kellő időben a nyilvánosság elé a kollégiumban történteket.
Ezenközben a szervezet növekvő tagsága egyre elégedetlenebb lett azzal, hogy a törvény még mindig nem született meg. S hasonlóan a választópolgárok nagy többségéhez, akik nem tesznek különbséget a törvényhozói felelősség kérdésében ellenzék és kormányzó pártok között, a tagság egy része is úgy vélte, hogy a törvény hiányáért a TIB vezetősége felelős.
A tagságot azonban igazán a Zétényi–Takács-féle törvény osztotta meg. A TIB vezetőségének álláspontja a törvénnyel kapcsolatban egyértelmű volt; a kárvallottak rehabilitációját és a leszámolást élesen külön kell választani, és a szervezetnek nem lehet más feladata, mint az előbbi szorgalmazása. A válasz nem is késett; egyik kormányhoz közel álló lapunkban Vásárhelyi Miklóst nemes egyszerűséggel lereformkommunistázták. Vásárhelyi az őt ért támadásokra úgy reagált, hogy kijelentette, nem kívánja a szervezet elnökeként újrajelöltetni magát. A tagság egy része úgy érezte, hogy az erkölcsi világrend helyreállításához elengedhetetlen a számonkérés, a leszámolás, a bosszú.
A elégedetlenséget érzékelve a TIB-en belüli jobboldali radikálisok Tittmann József és György István vezetésével mozgolódni, szervezkedni kezdtek. Függetlenítették magukat az elnökségtől, és a szervezet nevében különböző politikai erőkkel, köztük a kisgazdák zavarosban halászó elnökével, Torgyán Józseffel kezdtek el tárgyalni. A vezetőség válaszul felfüggesztette Tittmann és György tagságát.
Ilyen előzmények után került sor múlt év december elején a TIB küldöttközgyűlésére, amely botrányba fulladt. A gyűlésre a küldötteken kívül gyakorlatilag mindenkit beengedtek, így ott volt a TIB tagságáról egyszer már lemondott Fónay Jenő is, és sok, régiek számára ismeretlen személy. A jelenlevők egy részének sikerült megakadályozni a küldöttek munkájának megkezdését, és szétordítani a gyűlést. Tittmann József és György István tagságát visszaállították, s úgy határoztak, hogy a közgyűlést márciusban folytatják.
MUK
A következő időszakban megkezdődött a vezetőség módszeres szétverése. A sajtóban folytatódtak a támadások, és a Zoltán utcai központ folyosóin a vezetőséget már SZDSZ-bérenceknek, politbü-rónak, bolsiknak minősítették. A szervezeti problémák megoldása elsősorban Hegedűs Lászlóra, a TIB ügyvezető alelnökére hárult, aki egy ideig megpróbált részt venni a közgyűlés előkészítő munkájában, azonban az őt ért sorozatos inzultusok után lemondott. Az addig kikezdhetetlennek hitt Pomogáts Bélát is sorozatos támadások érték. A belső ellenzéknek végül is sikerült elérnie, hogy a szervezet vezetőség nélkül maradt. Ekkor vette át a terepet az ún. operatív bizottság. Ennek tagjai az elnökségből egyetlenként megmaradt MDF-es képviselő Zimányi Tiboron kívül egyebek közt a már említett Tittmann József és György István, valamint egy, a Magyar Néphadsereg kötelékéből csak ’61-ben kilépő katona volt. (Ez az adat csupán azért említésre méltó, mert ennek fényében különösnek tűnik a régi vezetőség lekommunistázása.)
Az operatív bizottság március 28-ra hívta össze az általa közgyűlésnek nyilvánított TIB-találkozót. A régi vezetőség az alapszabálynak megfelelően küldöttközgyűlést szeretett volna összehívni. Zimányiék azonban ragaszkodtak a jelző nélküli közgyűléshez. Érvelésük szerint a TIB eredeti alapszabályában nem esik szó küldöttgyűlésről, és hiába módosult az alapszabály ’88 óta, a változtatások nem lettek a bíróságnál bejelentve. A TIB jogászainak álláspontja szerint az alapszabály megváltoztatását nem kell a bíróságnál bejelenteni. A látszólagos jogi vita mögött nyilvánvalóan politikai szándékok húzódtak meg; ha csak a választott küldöttek jöhetnek el a gyűlésre, akkor a radikális TIB-es–pofoszos tagok részvétele nincs kellőképpen biztosítva, az elnökség leváltására irányuló puccs sikere veszélyben forog.
Kik voltak ott?
Érdemes megvizsgálni, hogy végül is kik mentek el az ORFK-n (?) megtartott 28-ai nagygyűlésre.
Kétségtelen, hogy néhány, minden irányzat által elfogadott prominens ’56-os megjelent, például Mécs Imre, Vészi János, Obersovszky Gyula, Marián István és nem utolsósorban Nagy Erzsébet. Az alapító tagok nagy része azonban hiányzott. Ők a küldöttgyűlés hetében egy, a sajtóban közzétett nyilatkozatban elhatárolták magukat az operatív bizottságtól. Mint írták, felemelik szavukat azok ellen, akik „a vezetés önkényes megragadására törnek” és a jogos elkeseredés okozta szenvedélyeket napi politikai célok szolgálatába akarják állítani”. (A harminc aláíróhoz a gyűlés napján külföldről hazaérkezve Maléter Pál özvegye is csatlakozott.)
S persze nem tudni, hogy a várható fejleményektől megrettenve hányan nem mentek el hasonlóan Ungvári Rudolfhoz, aki elhatározásának okairól megrendítő cikkben vallott a Népszabadság március 28-i számában.
Sokan ott voltak viszont azok közül, akiket a televízió előtt rendezett március 15-i tüntetésen is láthattunk. Köztük a tüntetés egyik szervezője, Márton András, a TIB katonai szekciójának alelnöke, és a Pofosz-vezér Fónay Jenő. És ott volt számtalan, a régi TIB-tagok által nem ismert, vidékről buszokkal felhozott személy. (A Zoltán utcai központban a közgyűlést megelőző hetekben ellenőrizhetetlen hírek keringtek a meghívók kiküldésének szelektív voltáról.)
A gyűlést Zimányi Tibor nyitotta meg. Ezután Hegedűs B. András tartotta meg búcsúbeszédét az elnökség és az aláíró harmincak nevében. Közbekiáltásokkal sűrűn félbeszakított beszédében (Hagyd abba!, Lejárt az időtök!) leszögezte, hogy a TIB vezetősége nem tekinti legitimnek a fent ismertetett módon összehívott közgyűlést. Felhívta a figyelmet az operatív bizottság által alelnöknek javasolt Tittmann József március 26-i Magyar Nemzetnek adott nyilatkozatára, melyben Tittmann kifejti, hogy a TIB-nek lojálisnak kell lennie a mindenkori kormányhoz. Hegedűs a TIB elnöksége nevében elhatárolta magát a Szabadság téren történtektől, továbbá azoktól, akik az Alkotmánybíróság Zétényi-törvénnyel kapcsolatos határozatát megkérdőjelezték. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy a TIB-et a Márton András nevével fémjelzett és sokak által az ’56-osok eljövendő csúcsszervének minősített ún. 1956-os Forradalmi Nemzeti Szövetség keretén belül „a jurtásokkal egy akolba tereljék”. A politikai elítéltek anyagi kárpótlására vonatkozó törvény a TIB minden erőfeszítése ellenére még mindig nem valósult meg – mondta végezetül.
A gyűlésen felszólalt Fónay Jenő is. „Nekünk egy hangon kell beszélni” – kiáltotta a többségében lelkes hallgatóságnak. A különböző ’56-os szervezeteket össze kell vonni az ’56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség égisze alatt.
Külön kell szólnunk Zimányi Tiborról, aki imponáló magabiztossággal és egykét kivételtől eltekintve (mint amikor például Lőcsey Pálba próbálta belefojtani a szót, aki a gyűlés lebonyolításának néhány antidemokratikus elemére utalt), higgadt mértéktartással vezette le az egyebek közt megválasztására összehívott gyűlést. Zimányi elmondta, hogy az MDF-frakcióval sikerült elfogadtatnia a kormány javaslatával szemben a sajátját a politikai kárpótlási törvény ügyében, ígéretet tett arra, hogy az ’56-osok érdekeit akár a kormánnyal szemben is képviseli. Kérdésünkre ezt később megerősítette, azonban hozzátette, hogy a TIB-nek alapvető érdeke a kormánnyal való jó viszony, hiszen csak ily módon lehet eredményeket elérni.
A jelölőbizottság Nagy Erzsébetet jelölte a TIB tiszteletbeli elnökének, alelnököknek pedig Zimányi Tibort, Tittmann Józsefet és Erdélyi Gyulát. Mint késő délután kiderült, a résztvevők többsége egyetértett a javaslatokkal. Az 565 jelen levő igazolt TIB-tagból 486 érvényes szavazat mellett 449-en szavaztak Nagy Erzsébetre, 450-en Zimányira és 445-en Tittmann Józsefre. Hogy a jelenlevők hány százalékát tették ki a TIB tagságának, arról megoszlottak a vélemények; a szavazatszámláló bizottság adatai szerint a TIB-nek 1055 tagja van, így az ülés határozatképes volt. Hegedűs B. András hozzávetőlegesen két-háromezer TIB-tagról tud, s György István, aki az operatív bizottság tagjaként foglalkozott ezzel a kérdéssel, elmondta nekünk, hogy mintegy 1450-1500 személyről sikerült kétséget kizáróan megállapítani, hogy TIB-tag. A jelenlevők túlnyomó többségét azonban láthatólag nem izgatta túlzottan a határozatképesség problémája, s elégedetten ünnepelték az új vezetőséget.
A vastapssal köszöntött új elnök, Nagy Erzsébet beszéde a maga nemében politikai mestermunka volt. Miközben egyes mondatait dörgő tapssal jutalmazta a hallgatóság, élesen megvonta a határokat, hogy meddig tartja elfogadhatónak az új TIB radikalizmusát.
„’56 emléke kötelez bennünket az összefogásra!”, de: „Nincs helye közöttünk semmilyen irányzatnak, amely erőszakra támaszkodik.”
„Harcoljunk egy jobb, tökéletesebb alkotmányért – mondta az Alkotmánybíróság döntésére utalva –, de mindenkor tiszteljük az alkotmányt. A vélemény szabad, a törvény azonban parancs.
A hóhéroknak holtukban sem tudok megbocsátani, (hosszú taps), de távol áll tőlem a bosszúállás, undorodom a boszorkányüldözéstől.” S végül: „Haladéktalan kárpótlást követelünk, elég volt a parlamenti huzavonából!”
A gyűlés után megkérdeztük Nagy Erzsébetet, hogy ő hogy értelmezi tiszteletbeli elnökségét. Nem kívánok bokréta lenni – válaszolta határozottan.
Arra a kérdésünkre, hogy adott esetben, ha a TIB jobbra tolódna, s az ’56-osok csúcsszervezetében a jurtásokkal kerülne egy táborba, lemondana-e – így válaszolt: „Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, de a szélsőjobboldalt és a fajgyűlölet minden formáját elítélem, s ezzel semmifajta közösséget nem fogok vállalni.”
A közgyűlés által elfogadott állásfoglalás szerint a közgyűlés felhatalmazza az elnökséget, hogy tárgyalásokat kezdjen a TIB belépéséről az ’56-os Forradalmi Nemzeti Szövetségbe. A szövetségben a Pofosz és Romhányiék, hátuk mögött az új pesti srácokkal, a skinheadekkel, minden bizonnyal tárt karokkal várják a még mindig nagy tekintélyű szervezetet. A másik lehetséges utat előlegezi meg Tittmann József Magyar Nemzet-beli nyilatkozata: a TIB a kormányzat gyarapodó számú kliensszervezeteinek egyikévé válik. A kormányzat mindenképpen jól jár: ha az utóbbi történik meg, ’56-ot végre konfliktusmentesen kisajátíthatja, és beemelheti saját házi panteonjába, ha az előbbi és a TIB szélsőjobbra sodródik, radikálisaival lehet riogatni és manipulálni a közvéleményt. Hiszen a szélsőjobbhoz képest a nyugodt erő valóban centrumpártnak mondható. Akárhogy is történik, az eddig sovány koszton tartott ’56-os szervezetek megjutalmazására, mint arról múlt heti számunkban beszámoltunk, a kormány segítségével készül az új ’56-os alapítvány.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]