A mi falunk menekültje
Ezen az aprófalvas vidéken a település, a maga 1300 lakosával vonzásközpont, félig-meddig város. A környező falucskáknak is itt az iskolája, óvodája, szakorvosi ellátása, itt vannak a munkahelyek, itt lakik, itt dolgozik a nagyrészt betelepedett értelmiség s az őshonos, tradicionális parasztcsaládokból kinőtt kvalifikált szakmunkásság, itt ügyködik néhány mozgékony vállalkozó.
Az sz.-i elit a romániai forradalmat övező szeretetkitörésben létesített (azóta is eleven) kapcsolatot egy erdélyi faluval, így hozott ide munkásnak maga mellé az egyik sz.-i vállalkozó tavaly nyáron egy hótszegény, szorgalmas fiatalembert odaátról. A munkakapcsolat állandósult, később megjött a férfi hatéves kisfia is, majd – áttelepülési szándékkal – a feleség a másik, csecsemő gyerekkel. Az sz.-iek, főleg az értelmiség, lankadatlan segítőkészséggel egyengette a szerény, igyekvő jövevények útját. Befogadták, felöltöztették, etették őket, aztán került albérlet, kialakult az önálló háztartás, a kisfiú elkezdett járni az óvodába, úgy látszott, minden biztos kerékvágásba döccent. A család honosításért folyamodott, s ekkor következett a kötelező szűrővizsgálat.
Aggodalom
Valahogy kitudódott az eredmény. A gyereket többször is berendelték a megyeszékhelyre, állítólag maga az apa mondta el munkaadójának a kényszerű utazások okát. Mindenesetre a faluban elkezdődött a sutyorgás. Néhány aggódó szülő – főleg a tájékozottabb pedagógusok közül – nem engedte gyerekét az óvodába.
Az óvoda vezetője diszkréten megkereste a megyei Köjált. Úgy gondolták, az lesz a legcélszerűbb, ha szülői értekezletet tartanak, melynek tárgya a megyei főorvos felvilágosító előadása az AIDS-ről. Hadd nyugodjanak meg a szülők, akár hallottak már valamit, akár nem: az AIDS hétköznapi, gyerekközösségi helyzetben nem fertőz. (A fertőzött kisgyerek, ahogy szokás, papírt is kapott az AIDS-központként szolgáló fővárosi kórháztól, ahol gondozásba vették, és megkezdték a kezelését: „Nem fertőz, közösségbe mehet.” Az intézmény ezt az óvodának szóló értesítést bizonyos elővigyázatossági ajánlásokkal egészítette ki. A gyerek vérző sebét lehetőleg gumikesztyűs kézzel lássák el, vérszennyeződéseit hypós vízzel mossák ki.)
Pánik
A nyugtalan szülők viszont a felvilágosító előadás puszta tényét úgy értékelték, mint az AIDS-fertőzés nyílt bevallását. Efféle egyenes közlés persze nem hangzott el – az orvost köti a titoktartás, ami AIDS esetében is kötelező –, de nem hallották az áhított verdiktet sem: a fertőzött gyereket kitiltják a gyerekközösségből, csakúgy, mint a betegséghordozó tébécést, skarlátost vagy kanyaróst.
Az aggódás heves agresszióvá változott. Egy kisgyerekes pedagógusokból álló kör, az ismeretterjesztő és AIDS-megelőző propagandairodalmat bújva, úgy értékelte a helyzetet, hogy az egészségügyiek, az óvoda és a helyi önkormányzat félrevezeti őket. Elindultak a faluban házról házra, magyarázták az AIDS halálos veszélyét, mutogatták az összegyűjtött cikkeket, ahol pirossal húzták alá: a vírus a nyálban is fellelhető. Gyűjtötték a tiltakozó aláírásokat, s a megrettent lakosok sorra írásban nyilatkoztak: nem járatják gyereküket az óvodába, amíg az AIDS-fertőzött kisfiú ott lehet.
Az óvoda vezetője nem enged a nyomásnak, a kisfiú ott van.
A tiltakozás szervezői mozgósították a regionális sajtót. A megyei privát bulvárlap öles főcímmel jelent meg: „AIDS Sz.-ben.” De ez az újság nem volt ilyen diszkrét, ott ki volt írva a falu neve. A szalagcím alatti tudósításban a szerencsétlen kisgyerek fényképe, neve, lakcíme. A riadt, kétségbeesett erdélyieknek eszébe sem jutott, hogy nem kötelesek eltűrni a sajtó érdeklődését. A fenti sajtóorgánum akkor is a helyszínen volt és fényképezett, amikor a szervezkedők nyomására az összes óvodást szűrővizsgálatnak vetették alá. (Mindenki negatív.)
Az ellentábor
A falu értelmiségének másik fele, köztük más pedagógusok – egyébként jó néhányan szintén a helybeli óvodába járó gyerekek szülei – tisztességtelennek, embertelennek és veszélyesnek tartják a tiltakozásszervezők működését. Hisztériát keltenek, hamis információkat terjesztenek, lejáratják az egészségügy tekintélyét. Mellesleg az óvoda anyagilag is fejre áll a tömeges távolmaradás, a lemondónyilatkozat ellenére rapszodikusan mégis behordott, majd megint hiányzó gyerekek miatt.
Érvek
A. „kirekesztők” alkotmányos jogaikra hivatkoznak: mindenkinek joga van az egészséges élethez, a biztonsághoz. Márpedig – mondjon a tisztiorvos azt, amit akar, a Népjóléti Minisztérium közlönye, amely éppen a közeli napokban ismertette az AIDS-fertőzés lehetőségeit és lehetetlenségeit – ők nagyobb biztonságban érzik gyerekeiket, ha a vírushordozó nincs a közelükben. A „befogadók” a humanitárius szempontokon túl hatályos törvényi kötelezettségeket citálnak: az óvoda vezetőjének nincs joga megtagadni az orvosi hatóság által nem fertőzőnek nyilvánított s jogosult gyerek felvételét. Mindkét csoport a demokrácia alapelveinek fölrúgásával vádolva támadja fölháborodottan a másikat.
A háborúság enyhe pártszínezetet is öltött: a „kirekesztők” között vannak a helyi MDF alapítói, a „befogadók” a liberálisok, a „pártállami maradványok” – a tsz értelmisége, az önkormányzati alkalmazottak, az iskolaigazgató – meg a gyanús szakemberek, az orvosok. (A szakértelem ócska bolsevista trükk – mondotta Csurka István.)
A katolikus pap adakozásra szólítja fel híveit a szerencsétlen gyerek javára, s maga jár elöl jó példával, de az igazi konfliktusban nyíltan nem foglal állást.
„Az az egy fontosabb, mint a másik nyolcvan?” – kérdezik a „kirekesztők”. „Mi nyolcvanan vagyunk, ő meg egy. Az nem lehet, hogy nyolcvannak ne legyen igaza eggyel szemben.” Nyolcvannak több joga van, mint egynek, nyolcvan rákényszerítheti az akaratát egyre. „Már azt gondoltam, szerzek magamnak egy kis AIDS-t, hogy én is fontos legyek” – fogalmazza meg pregnánsan és keserűen tiltakozását a többséguralmi demokráciaértelmezés talaján egy villanyszerelő-mester, miután szenvedélyesen, könnyektől elcsukló hangon magyarázta, hogy mindenkinek a gyermeke élete a legfontosabb a világon. S ad absurdum, de hibátlanul követve a több-nagyobb igazság logikáját egy tanítónő: menjen a fiúcska a szomszéd falu kis óvodájába – persze, csak ha az ottani szülők hozzájárulnak –, mert ott csak nyolc gyerek van, s a nyolc mégis kevesebb, mint a nyolcvan.
Ássa mindkét tábor a lövészárkokat. A másik: életünkre, sőt gyermekeink (egy gyermek) életére törő ellenség. A „kirekesztők” úgy érzik, igazságos küzdelmüket hatalmi összeesküvés nyomja el, ezért nem győzhetnek. Magánóvoda szervezésén törik a fejüket: „Csinálunk egy AIDS-mentes óvodát.”
Egy mentalitás gyökerei
Nézem a cikkeket, szórólapokat, melyeket az óvodai AIDS-veszély bizonyítására gyűjtöttek össze a szervezkedők. Csodálkozom, de nagyon. Mekkora ártatlanság, mondhatnám, szűziesség kell ahhoz, hogy a tapintatos (prűd) szövegeket óvodások játszadozására vonatkoztassa valaki? Mekkora erővel kell elhárítani a szexualitást? S a nagyon szomorú történethez egyáltalán nem illő profán gondolatokat kell elhessentenem.
Összefogás?
A héten bizonyos egyeztető tárgyalások nyomán falufórumot hív össze az önkormányzat. A Népjóléti Minisztérium főtisztviselője, az Élet és Tudomány cikkíró szerkesztője egyaránt kész odamenni, s szemtől szembe mondani a szülőknek, Sz. lakosainak: nincs mitől félniük, nincs ok, amiért arra kényszeríthetnének egy pöttöm gyereket, hogy egész életét nyomorultul, kiközösítve élje le. Ha a kirekesztők Sz.-ben elérik, amit akarnak, az nagyon nemkívánatos precedenst teremtene. Legalább ebben mind egyetértünk, s ez egyáltalán nem kevés.
- Belföld [6]