Gyurikám, itt valami tévedés történt. Én voltam az idősebb, nekem kellett volna előbb elmennem. Te egyszer meg is ígérted nekem, hogy amikor meghalok, a ravatalomnál Te mondasz majd gyászbeszédet; s csak azt kérted, hogy ha mégis Te mennél el előbb, akkor én búcsúztassalak. Én erre könnyelműen igent mondtam, s nem gondoltam, hogy szavamon fogsz. Hiszen annyival életközelibb, annyival szívósabb voltál nálam! S persze, komolyan egyikünk sem hitte, hogy az így adott szónak egyszer majd eljön a beváltási napja…
Borzasztó nap ez, hiszen ha élnél, látnád, menynyien gyászolnak, mennyien érzik úgy, hogy haláloddal valami fájó, valami alig elviselhető hiány keletkezett ebben a szegény kis országban. A Te sugárzó egyéniséged vonzása hozta ide őket, s ha nem is mind tartoznak ahhoz az eszmevilághoz, amelynek Te oly áldozatkész és fáradhatatlan harcosa voltál, mégis tudják, hogy mennyivel szegényebb volna ez az ország nélküled.
Megrendülve állunk itt hű élettársad, Éva, fivéred, Gábor, gyermekeid, Kati és Karcsi, valamint unokáid mellett mi, akik szűkebb baráti körödet képeztük, és tanúi voltunk annak a szívós küzdelemnek, amelyet a váratlanul Rád törő betegség ellen folytattál. Bár józan eszünk szerint mindannyian tudjuk, hogy egy napon elfogy körülöttünk, kihuny bensőnkben a világ, természetesnek ezt mégsem tartjuk, s nem is tudjuk jól elképzelni. Számodra pedig, édes Gyurikám, a halál gondolata egyenesen botrányos volt. S tulajdonképpen igazad volt. Hiszen még belegondolni is nehéz, hogy a világnak, a róla való tudásnak mekkora szelete szűnik meg egy olyan értő agyvelővel és érző szívvel, mint amilyen a Tiéd volt, Gyurikám. Nincs ennél nagyobb botrány a világegyetemben!
Hogy is ne érzett volna így az a valaki, akiben – nemcsak történészként, hanem emberként is – sok nemzedék egymásba folyó harcainak tanulsága halmozódott föl, s állt naprakészen az átörökítésre. Az utolsó pillanatig! Hiszen már-már mozgásképtelen és megszólalásra is alig alkalmas voltál, amikor könyvekkel telizsúfolt svábhegyi szűk lakószobádban utolsó interjúidat adtad, és utolsó előadásszövegeidet diktáltad.
Márpedig ezekre az interjúkra, a Te írásaidra és mindenféle megszólalásaidra sokan figyeltek. Ha ma ennyien szorongunk itt ravatalod körül e budai köztemetőben, ez nemcsak barátságból és tiszteletből van, hanem azért is, mert a Te tiszta szavad, imponáló bátorságod, hajlíthatatlan jellemed oly sokunk számára volt igazodási pont. Téged, Gyurikám, nemcsak közeli barátaid szerettek, hanem már kora ifjúságod óta becsültek évfolyam- és katonatársaid, bálványoztak tanítványaid, minden korszakban bizalommal számítottak Rád elvbarátaid, s ahogy teltek-múltak az évtizedek, s küzdöttél meg újabb és újabb próbákkal, úgy nőttél mind magasabbra – a közbecsülésben. S bár a katedrát sokáig megtagadták Tőled, s 1990 előtt intézményt sem vezethettél (más kérdés, hogy erre nem is nagyon törtél, hiszen a szervezés nem volt kenyered, s a hivatali fegyelmet is nehezen viselted el), végül is – mint természetes szellemi központ – Te magad voltál az Intézmény. Az 1956-os forradalom valódi történetét feltáró féllegális munkacsoport, amelyet a rendszerváltás tett „intézetté”, nélküled aligha jött volna létre.
Énnekem, Gyurikám, persze nemcsak eszmetárs voltál, hanem az a régi-régi jóbarát is, akivel hetven évvel ezelőtt együtt jártunk zeneórára, akivel 1945 tavaszán együtt álltunk sorba ingyenebédért a Joint szegedi étkeztetőjénél, akivel a rákövetkező évben együtt hallgattuk Hegedűs Géza világtörténeti magánszemináriumát és Lukács György első előadásait a budapesti egyetemen. Láttuk egymást a Petőfi Kör vitáin is, s a véletlen úgy hozta, hogy 1956. október 23. délutánján egymás mellé sodródtunk a Kossuth téren, amely akkor még egy igazi forradalom színhelye volt… Annak az „Október huszonharmadikának” pedig, amelyet Gimes Miklóssal, Fekete Sándorral, Molnár Miklóssal, Justus Pállal együtt írtunk, Te gondoskodtál a kinyomtatásáról. Őhozzájuk – csakúgy, mint Mérei Ferenchez, Bibó Istvánhoz, Vásárhelyi Miklóshoz – Te most már sokkal közelebb vagy, mint én. Tulajdonképpen azért is hantoljuk el poraidat itt, nem pedig a lakhelyedhez oly közeli Farkasréten, mert itt nyugszanak talán legközelebbi elvbarátaid és nemzedéki társaid.
Amikor a régi idők Litván Gyuriját idézem, bizony látom magam előtt (bár azokban a hónapokban éppen nem találkoztunk) azt a tizenhat éves kamaszfiút, akinek apját néhány hónappal korábban elhurcolták a németek, anyját is elvesztette, s aki az ostrom alatt álló Budapesten kézen fogva vezeti hétéves kisöccsét, Ferkót. Ez a Ferkó gyerek most már tíz éve halott, egyike azoknak a láthatatlan árnyaknak, akik az évek során Gyuri körül felszaporodtak. Hasonló kór ragadta el az életből (csak éppen húsz évvel fiatalabban), mint akit itt temetünk. Ő is jó barátom volt, gyönyörű szép, talpig becsületes, nagyszerű ítélőképességű férfi, nekem több mint harminc éven át emigrációs társam: hadd tisztelegjek ez alkalomból őelőtte is!
Litván György életéről, elveiről, munkáiról, harcairól az itt lévők mindegyike tud valamit, s szép számmal vannak közöttünk, akik gazdag személyes képet őriznek róla. Hadd summázzam mégis életútját úgy, ahogyan én látom.
Litván József Gyuri fia annak a nemzedéknek volt a tagja, amely a háborúvéggel s annak következményeivel szoros összefüggésben lépett az aktív politikai cselekvés útjára. S már csak apai örökségként is, kora ifjúkorától késő öregségéig a szabadgondolkodó magyar baloldalnak „ahhoz a felekezetéhez” tartozott (Tamás Gáspár Miklós szép szavait kölcsönzöm itt ki), „amelynek Ady Endre volt a prófétája”. Ez a nemzedéki életút az ő esetében sem volt egyenes. Három dátum adja kezünkbe szerkezeti kulcsát: 1944/45, 1953–56 és 1989/90.
Az első dátum a kitaszítottságé, az elemi fenyegetettségé és a távoli idegen erők által hozott felszabadulásé. Arra a nemzetileg jól integrált, majd onnan fokozatosan kitessékelt – népes és virágzó – zsidó polgárságra, amelyből Gyuri is, én is jöttünk, az 1944-ben kulmináló, hatósági segédlettel folyó népirtás traumatikus élménye kitörölhetetlenül rányomta bélyegét. Az ezt követő hatvan évnek alig volt olyan fordulata, amely így vagy úgy ne idézte volna föl benne ennek a soha el nem felejthető rémséges évnek a tanulságait. A megszabadulást hozó politikai erővel kialakuló, előbb természetszerűen baráti, de a továbbiakban kritikátlanul fenntartott s – már csak ezért is – természetellenessé váló viszonyra csakis ennek a traumának a fényében találhatunk magyarázatot. Nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy ennek a viszonynak a sötétebb oldalait taglaljuk; egyébként is, az egyszerű pártkatona buzgóságán kívül Gyurinak nemigen volna mit „meggyónnia”. Az 1945 után berendezkedő kommunista rendszer elfogadása vagy éppen szolgálata mögött azonban – ne akarjuk a képből kiradírozni ezt az elemet! – a túlélők nemzedékének az a sok mindent felülíró, máig élő eltökéltsége van, hogy még egyszer nem engedi vágóhídra hurcoltatni magát. A nemzetből kitaszíttatni sem! 2006 őszén, a magyar szélsőjobb szemérmetlen újjáéledése láttán, úgy vélem, nem egészen felesleges ezt annak az embernek a ravatalánál kimondani, akinek politikai krédójában ez az eltökéltség talán még nyomatékosabban volt jelen, mint számos nemzedéktársánál.
A második dátum (1953–1956) egy második felszabadulásé. Sztálin halála és a lenini államrend ezzel kezdődő krízise kellett ahhoz, hogy Litván Gyuri és nemzedékének egy nem csekély része visszataláljon ahhoz a szellemi örökséghez, amelyet a szabadgondolkodó apák hagytak ránk, s amelynek a Rákosi–Révai-féle totál-forradalmiság csupán a kifordítása volt. Ez a nemzedék – amelybe itt nemcsak a volt üldözötteket számítom bele, hanem az 1945-ös fordulat népi támogatóit és haszonélvezőit is –, tehát ez a nemzedék, a Petőfi Kör nemzedéke az 1953 utáni években fokozatosan megértette, hogy minden hangzatos utópiánál előbbre való a szabadság, az igazsághoz való ragaszkodás és a demokratikus alapokon nyugvó jogrend. Ez tette lehetővé egyéni szinten a kommunizmussal való szakítást, s készítette elő – nemzedéki szinten – a sztálinizmusnak nevezett önkényuralom elleni lázadást, azaz 1956-ot.
Gyuri esetében ez a fordulat azt jelentette, hogy az igazi értékek a helyükre kerültek vissza nála, s olyan magától értetődővé váltak számára, hogy – természetes belső késztetésből – szinte habozás nélkül mindig a jó mellé állt, azt ápolta és művelte. Apáink szabadgondolkodó hagyománya szerint ezek az értékek csak az értelem és a tapasztalat kontrollja alatt állnak – a tisztességes értelem számára azonban ez már elég ahhoz, hogy válasszon jó és rossz, illetve az elérhető kisebb rossz fokozatai között.
1956 katartikus élménye Gyuri egész további élete számára irányadó maradt. A forradalom eszméi melletti kitartása juttatta őt börtönbe, de Bibó István, Mérei Ferenc és mások társaságában a váci börtönévek számára iskolaévek is voltak. Föltehetőleg ekkortájt alakult ki benne az a meggyőződés, hogy 1956 lehetett volna a magyar társadalom életében az a fordulat, ami 1945 nem volt, vagyis egy olyan alapkőlerakás, amellyel Magyarország modern nemzetté alakul, s belép az európai demokráciák családjába. Ez ’56-nak kétségkívül egy másfajta értelmezése volt, mint amelyről ma egyes köztéri beszédek szólnak, s ha talán nem is az egyetlen érvényes, de mindenesetre az egyik lehetséges – s tegyük még hozzá: nem „reform-kommunista” – értelmezése. Akárhogyan is: Gyurink számára ’56 forradalma ebben az értelemben maradt igazodási pont és vezérlő csillag. Történészként pedig ettől kezdve igen tudatosan választott magának olyan témákat, amelyek révén a modern magyar demokratikus gondolkodás tradícióit – Szabó Ervintől Károlyi Mihályon át Jászi Oszkárig – beemelhette, ha nem is a közbeszédbe, de legalább a tudományos eszmecsere és publikációk világába. Ennek során fogalmazódott meg benne az a nagy kérdés, hogy mikor és miért is kerültek szembe az újkori Magyarországon a haladó törekvések a nemzeti gondolattal (és megfordítva). Az ezen való tépelődés élete végéig elkísérte.
A harmadik dátummal (1989) személyesebb dolgokhoz is elérkezünk, hiszen másfél évtized távolából világos, hogy ez volt Gyuri élete és munkássága kiteljesedésének kezdete. A kommunizmus összeomlásával és a normális, azaz jelző nélküli demokrácia bevezetésével vált végre lehetségessé, hogy Gyuri – életében először – hatósági és önkorlátozások nélkül dolgozzon az őt izgató témákon: 1956 valódi történetén és Bibó hagyatékán, az 1919. évi békerendezés diplomáciai okmányain, főképp pedig azon a századelőn, amelyre a modern magyar közösségi fejlődés úgyszólván valamennyi gyötrő problémája visszanyúlik. Nincs idő itt arra, hogy Litván Gyuri tevékenységének – e hihetetlenül gazdag munkálkodásnak, amely egyszerre volt közéleti és tudományos – valamennyi oldalára kitérjünk. Ha nem is egészen önkényesen, két címszóra, két területre fogok itt korlátozódni: az 1956-os Intézetre és Jászi Oszkárra.
Kezdem az utóbbival. 2003-ban közzétett Jászi-életrajzára Litván 40 éven át készült. Talán az egy Lesznai Annát kivéve senki sem tudott annyit Jászi Oszkárról, a magyar polgári-értelmiségi radikalizmusnak erről a tragikus hőséről, mint a nála fél évszázaddal később született Litván György. Szerintem már nem is fog tudni, hiszen Gyuri olyannyira ismerte hőse életének minden apró mozzanatát, hogy már-már vele élt, s fejében őrizte mindazt, amit történelmi problémákról, politikai vagy magánügyekről és személyekről Jászi valamikor mondott. Úgy gondolom tehát, hogy ez az életrajz a hozzá vezető előtanulmányokkal és forrásközlésekkel együtt a jövendő Jászi-kutatások megkerülhetetlen alapja marad. Nem tudom, hogy élete utolsó tavaszán Gyuri a Széchenyi-díjat ezért kapta-e, de úgy vélem, hogy már csak ezért is bizonyosan megérdemelte.
Egy szót az 1956-os Intézetről is, amelynek Gyuri egyik alapítója volt, s amelynek – azt hiszem – minden volt és jelenlegi munkatársa itt van a ravatal körül. Ezt a dokumentációs és kutatóműhelyt Gyuri persze nem egyedül hozta létre, hanem egy – külföldről és belföldről jött, s 1989-ben összetalálkozó – baráti és szellemi kör társaságában, amelynek legtöbb tagja, fájdalom, ma már nincsen velünk. Ámde Gyuri nélkül (s tegyük hozzá: Hegedűs B. András nélkül) nem állt volna össze ez az intézmény, nem volna az a világszerte ismert és megbecsült műhely, amellyé vált. Az elmúlt másfél évtizedben csak egyetlen rövid pillanat volt, amikor e műhely tudományos értékét és tisztességét valakik megpróbálták kérdésessé tenni, de nem sikerült (s számomra máig sem egészen világos, hogy miért is történt ez). Gyurit e kísérlet egyenesen beteggé tette, pedig fizikailag akkor még egészséges volt. A két évvel ezelőtt előlopakodó rákbetegség viszont kérlelhetetlenül végzett vele. Kényszerű visszavonulása és halála a szó legszorosabb értelmében árvává tette az 1956-os Intézet Rainer János vezette csapatát; vigaszt e gyászban csak az a tudat nyújt, hogy a Gyuri által e munkába bevezetett fiatalok méltó folytatóinak ígérkeznek.
S még egy mondat 1956-ról, mintegy lábjegyzetül a körülöttünk zajló történésekhez. A forradalom – abban az értelmezésben, amelyről az imént szóltam – Gyuri számára szentség volt, amit az is elégségesen példáz, hogy egy fél életen át harcolt annak „ellenforradalommá” való minősítése ellen. Ezért aztán a közelmúlt fejleményei közül szinte semmi sem háborította fel őt erősebben – márpedig háborogni aztán tudott! –, mint azoknak az igyekezete, akik ’56-ot az 1945 előtti antibolsevizmussal hozzák rokonságba. Úgy találta, hogy ez az összekapcsolás, azon felül, hogy velejéig hamis, ideológiájában a Kádár-rendszer propagandájának szolgáltat utólagos igazolást. De ezen túlmenően is megrázta őt a régi gyűlölködéseknek – és a hozzájuk tartozó beszédmódnak – az az újrajelentkezése, amely a magyar jobboldalon (s nem is csak annak legszélsőségesebb szárnyán) pár éve tapasztalható. A nagybeteg Gyuri megrökönyödve és lehangoltan figyelte, hogy az őrjöngve ismételgetett alaptalan rágalom miként ég rá szinte kitörölhetetlenül azokra, akik e kis hazában valami ígéretesebb újjal merészkedtek – vagy merészkednek – előhozakodni.
Kedves Barátaim! Felemelő jelkép, hogy Litván Gyuri – minden orvosi prognózist cáfolva – még megérte szeretett forradalmának 50. évfordulóját. Ugyanakkor tragikus, hogy betegágya páholyából egy olyan jubileumot kellett végignéznie, ahol megint egyszer szembesülnie kellett az általa oly méltóan képviselt hagyománynak – a szabad gondolat és a magyar gondolat összetalálkozásának – kudarcával.
Gyurikám, bizony máig sem jött el az a Magyarország, amelyért oly sokat küzdöttünk együtt! Lesújtó ez a kudarc, de talán nem végleges. Talán. Te mindenesetre sokat, nagyon sokat tettél azért, hogy ne legyen az! Nyugodj hát békében…
Óbudai Köztemető, 2006. november 30.
- Litván György [7]