Tudós publicisták, Molnár Gusztáv és Vajna János vitatkoznak – váltott fegyverekkel – a Beszélő és a Magyar Hírlap hasábjain. A vita tárgya – gondolom – a magyar Közép- és/vagy Kelet-Európa politika iránya, mikéntje, hogyanja, avagy a szerzők történelemszemléletének és -értelmezésének különbözősége. E vitába kívülről beleszólni oktalanság lenne; hadd legyen a folytatás a vitatkozók belügye.
Válaszcikkét Molnár Gusztáv Los Angelesből keltezi. (Magyar Hírlap, 1992. április 1.) Dőreség lenne a címmel (Üzenet a Duna-tájra, avagy, kik azok a szerbbarátok?) ironizálva az iránt érdeklődni, hogy Molnár Gusztáv, a Duna-táj Intézet megbízott igazgatója távolból saját intézetének vagy a leninista felhangokat vájtfülűen értőknek kívánt-e üzenni. A baj nem a címmel, s nem azzal van, hogy az írás éles hangon (és a vita kívülálló követője szerint részben joggal) bírálja Vajna Jánosnak és Sonja Lichtnek a Beszélőben, illetve a Magyar Hírlapban még februárban megjelent írásait, illetve interjúit.
A baj Molnár kaliforniai cikkének néhány logikai bukfencével, és főként hangnemével van. Mert mit mond a megbízott igazgató?
1. Szerbiában, Romániában az öntörvényű belső fejlődésnek nincs demokratikus alternatívája. „Hiába mondják, mondogatják a belgrádi és budapesti »liberálisok« (így egy lapon, napon – L. L.), hogy van »demokratikus alternatíva«. A szerb ellenzék akciói a hatalomátvétel előkészítése helyett egyre inkább valamilyen rosszul sikerült álarcosbálra emlékeztetnek.” Továbbá, „mivel a romániai politikai corpusnak nincs belső dinamikája (hiszen a szabadság és a demokrácia elementáris érdeke és a politikai rendszer természetes önfenntartási ösztöne egymás ellen hat, és teljes bénultságot okoz), a megoldás csak kívülről jöhet”.
2. A „Nyugatot”, s annak vezető hatalmát, az Egyesült Államokat igazából, azaz geopolitikailag és geoökonómiailag nem érdekli, hogy mi történik Európa bizánci határvonalától keletre: azaz a Balkánon, Ukrajnában, Oroszországban, az egyéb szovjet utódállamokról nem is beszélve. A Kaliforniában időző(tt) szerző szerint a világ biztonsága ma két elfogadott adottságon nyugszik: a) Németország Európa, Japán pedig a csendes-óceáni térség vezető, azaz hegemón hatalma, és b) e regionális hatalmak cserébe elfogadják „az Egyesült Államok nagyhatalmi… szerepét, és ami ezzel együtt jár: az amerikai katonai védernyőt”.
3. Ilyen körülmények között, Kelet-Közép-Európa – történelmi-kulturális értelemben vett – balkáni hányada, ami – a szerző értelmezésében – a teljes Kelet-Európával egyenértékű, Nyugat-Ukrajnát, Erdélyt és a Vajdaságot kivéve választhat: „vagy tudomásul veszik saját, történelmileg Közép-Európához tartozó térségeik növekvő decentralizációs törekvéseit… vagy európaibb részük egyszerűen elszakad a kevésbé európaitól”.
4. Végül és következésképpen, így lesz egy új Magyarország, „amely ugyan nem a maga, hanem a közös közép-európai történelem számára, de vissza fogja »hódítani« elszakított területeit”.
Nem vitatom, hogy igenis létezik egy – pontosabban a sok közül egy – európai választóvonal, amely – történelmi és társadalomlélektani okoknál fogva – Közép-és Kelet-Európa között húzódik. Abban sincs vitám szerzőnkkel, hogy az e választóvonaltól keletre rekedő térség vezető (hegemón) ereje majd egy (eur)ázsiai hatalom lesz, ami lehet – megosztva és vetélkedve – Oroszország, Törökország vagy Irán. Nem tévedés az sem, hogy a jövő Nyugat- és Kelet-Nyugat Európája (ez utóbbin a „nem-ortodox” Kelet-Közép-Európa értendő – gondolom), a régiók Európája lesz, amelyben Skandinávia a Baltikumot, Dél-Európa a Mediterráneumot fogja hatókörébe vonni. Szerzőnk szerint ezt teszi majd a mai Közép-Európa, amiben – számomra ismeretlen oknál fogva – Magyarországnak kulcsszerepet tulajdonít, az általa történelminek tartott Közép-Európával is, amibe – talán éppen a fenti oknál fogva – Kelet-Európa részben vagy zömmel magyarlakta területei tartoznának.
A nemzeti arrogancia itt ütközik ki, a tévedések máshol is.
1. (Megfelelő számozást l. fent.) Kelet-Európát valóban a külső kényszerek és ösztönzők teszik majd „európaivá”. És azok a belső politikai erők, amelyek e kényszerek erejét és a kívülről adagolt mézesmadzagok vonzását felismerik. De ez nemcsak az ortodox Kelet-Európára, de a szervesen európai Közép-Európára is igaz. A maga ilyetén esélyeit Közép-Európa is elronthatja; éppen dolgozik is rajta.
2. Hogy a „Nyugat” miben érdekelt, az megint más kérdés. Leírta-e már a Nyugat az eurázsiai Kelet-Európát, mint lehetőséget s főként, mint veszélytényezőt? Ebben a szerzőnk által kedvvel idézett amerikai politikai közélet sem egységes. Bizonyíték erre – többek között – az „ortodox” s balkáni Bulgáriának a demokratikus átmenetben elért eredményeit elismerő nyugati politika éppúgy, mint az Oroszországra s nem a szovjet utódállamok összességére összpontosító segélypolitika. Ugyanakkor egy másik, nem kevésbé ünnepelt szerző (az illető Henry Kissinger névre hallgat) éppen a minap hívta fel a figyelmet az Oroszországgal és az utódállamokkal való globális és európai együttműködés előnyeire – anélkül, hogy ez Közép-Európa érdekei ellen hatna – a globális és regionális válságkezelést tekintve. Csak érdekesség, hogy H. K. éppúgy, mint M. G. a nemzetközi sajtó széles körében, de a Magyar Hírlapban éppen meg nem jelent cikkét Kaliforniából keltezte.
Mindeközben egyetértek Molnárral abban, hogy az új világrendben Németországnak és Japánnak is kijár a maga helye. Hogy az Egyesült Államok világszerte „rendet” akar, s gazdaságilag erős, a helyi kultúrákat értő partnerekre van szüksége ahhoz, hogy e rend, más néven a globális biztonság, egy-egy adott térségben megteremthető legyen. Ha ehhez az szükséges, hogy Kelet-Közép-Európa Németország és Kelet-, Dél-Kelet-Ázsia Japán „hátsó udvara” legyen, hát úgy legyen. Egy liberális világrendben – e jelzővel persze lehet, hogy szerzőnk nem érthetne egyet –, a hagyományos gyarmatosításnak, vagy a nálunk sem ismeretlen kifejezéssel, a nemzeti kiárusításnak s kiárulásnak nincs helye. Egy alapvetően liberális értékeket valló külső hegemón hatalom kézzelfogható ösztönzőkért vár cserébe ellenértéket az „alárendeltektől”; azaz nem ingyen, nem egyoldalúan, nem rabszolgáktól igényel viszonzást. A hegemón kínálta ösztönzőket el lehet utasítani – de a visszautasítás árát vállalni kell.
Molnár persze nagyot ugrik gondolatilag, amikor Németország – Amerika által is elismert – kelet- s közép-európai szerepkényszeréből oda lyukad ki hirtelen, hogy „ez azt jelenti, hogy mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy az Európai Közösség határain belülre kerüljünk”. Molnár az Európai Közösséget Németországgal s a német érdekeket az EK-éval keveri össze vagy mossa egybe, ami vagy azt jelzi, hogy következtetései egy optimális (Kaliforniában: first-best) forgatókönyvre épülnek, vagy azt, hogy igazából nem érti az európai és közösségi vitakérdéseket és dinamikákat.
3. Hogy Európában mi számít európainak, azt nem Molnár Gusztáv (Vajna János, Láng László stb.) fogják eldönteni. De még a sokat idézett történelem sem feltétlenül – jóllehet ez tényleg szabhat korlátokat. Európa ma – jó esetben – egy értékközösség, némi földrajzzal elegyítve. Aki az értékközösségen kívül marad, az a földrajz által sem kerülhet közelebb. A földrajz a legkülső határok homályos körvonalait rajzolja meg – a nemzetközileg vallott és gyakorolt (politikai, társadalmi, nemzetközi) értékek a tényleges határokét. A folytonos hivatkozás a szerves történeti egységre nem segít; az európaiság kihívására a nemzetek napi belső, belpolitikai gyakorlata ad majd választ.
Ez persze megint csak az optimális eset. Kevésbé „optimális” európai konfigurációban a pillanatnyi európai hatalmi erőjátékban vállalt szerepek – „ha én ide, te oda” magatartásmódok – is megteszik. Ekkor már nem a kölcsönös érdekek alapján vállalt értékek közössége, de az időleges, vélt vagy valós érdekek szabta s közismerten veszélyes politikai mozgásformák válnak meghatározóvá. A nem elfogult elemzőnek nemcsak a lehető legjobb esetről kellene elgondolkodnia.
4. Végül Molnárnak megint csak igaza van abban – ha azt nem is mondja ki –, hogy az új hegemón hatalom vagy közösség égisze alatt szerveződő geoökonómiai kötelékekből kimaradók maguk alatt vágják a fát. A kialakuló s nem feltétlenül a nemzeti gondolat híveinek tetsző új kapcsolatrendszerek valóban – ahogy szerzőnk mondja – „elkerülhetetlenül az ukránok, a románok és a szerbek belső kérdésévé teszi(k) európai beilleszkedésük ügyét”. Mindez persze igaz a magyarokra, a szlovákokra, a csehekre és a lengyelekre nézvést is. Sajnálatos, hogy például idehaza ez az európai beilleszkedés, a visszatérő retorikai fordulatokon túl, még nem vált igazi, intézményes, az érveket és ellenérveket kezelni, befolyásolni képes belüggyé. Miért várunk többet a „balkániaktól”?
Molnár nem téved, amikor azt állítja, hogy ha az európai (vagy német) rendbe való beilleszkedés a kérdés, akkor „a nemzetállami nacionalizmus szerb és román megszállottjai immár nem a »perfid« Budapest mesterkedéseivel fognak szembesülni…” Ha Magyarország valóban része lesz egy intézményes európai, gazdasági-politikai rendnek (mondjuk az EK-nak), akkor szomszédaink útválasztásukban e környezetet kell hogy figyelembe vegyék. Természetes, hogy ennek az intézményes rendnek egyes közelebb eső földrajzi-politikai régiói szolgálnak majd szerepmodellként az érintett kívülállók számára. Mi több, e (talán közép-európai) régió lesz az, amely a tőke és a kereskedelem eszközeivel szomszédait a „beilleszkedésre” ösztönzi. De nem el- és szétszakítva – mint ahogy Molnár sugallja –, hanem a kínált előnyök révén integrálva, formálva nemzetállamaikat és -gazdaságaikat. A szavahihető és tőkeerős román és szerb vállalkozó éppoly jó partner lehet a magyar kereskedő, beruházó szemszögéből, mint az erdélyi vagy vajdasági magyar vállalkozó. A közös nyelvűség persze plusz, de nem kizárólagos előny. Sőt, ha gazdaságilag elég jók leszünk, éppen a magyar vállalkozóval való együttműködés vonzereje késztethet kisebbségi magyart és románt vagy szerbet közös vállalkozásra. Majd persze sokára és csak remélhetőleg…
De a kézzelfogható gazdasági érdekek is megbénulnak, ha Budapest „elszakított területei visszahódításáról” beszél. Még ha ezt idézőjelben, képletesen s bonyolult szövegösszefüggésben teszi is, mint Molnár Gusztáv. Nem segít – gondolom – közös céljaink elérésében, ha a magyar külpolitika-kutatási tömbhöz, a Teleki László Alapítványhoz tartozó Duna-táj Intézet megbízott igazgatója a magyar szellemi külpolitika egy diplomatája, ennyire szabadon lebegő-gondolkodó értelmiségi.
- Vita [8]