Molnár Gusztáv: Én nem szeretem a kisebbség kifejezést. Én Erdélyben lényegében a román–magyar viszony egy kritikus helyét érzékelem, azt a pontot, ahonnan két nemzet, két nép egymáshoz való viszonya ered, ennek minden történelmi nehézségével és minden lehetőségével együtt. A kisebbség feltételezi, hogy létezik egy erős és koherens nemzetállam, amely integrálni képes a kisebbségeket. Közismert, hogy integrálni csak demokráciával lehet, csak az emberi jogok feltétlen tiszteletben tartásával. Nem mondok nagy újságot, ha kijelentem, hogy sem a két háború közötti Románia, sem a kommunista időszak Romániája, sem a jelenlegi Románia nem tekinthető olyan politikai rendszernek, amely képes lehet arra, hogy integrálja azt a kétmilliónyi magyarságot, amely a területén él. Az általam nagyon nagyra értékelt 22-es című bukaresti lap közli egy kiváló román filozófus vezércikkét arról, hogy a különböző nemzetiségek, népek Erdélyben egyaránt otthon kell, hogy érezzék magukat. Örültem ennek a hangnak, mégis valami keserűség is maradt bennem. Milyen szörnyű is az, hogy ma már a román szellemi élet elitjével egy történelmi idősíkban élünk, tökéletes párbeszédet tudunk folytatni, sokszor vitatkozva nyilván, de legalább egy nyelvet beszélünk, viszont a román politikai élet, a román hatalmi és politikai rendszer más történelmi idősíkban értelmezhető.
Most voltak a helyhatósági választások, és arról is tudomásunk van, hogy az ellenzéki pártok most már kezdik kiértékelni az elért eredményeket, kudarcokat. A liberális párton nem csodálkozom, de azon igen, hogy a Polgári Szövetség pártja határozottan arra az álláspontra helyezkedik elemzéseiben, hogy bizony azért nem tudott több sikert Erdélyben elérni, mert a nemzeti kérdés képviseletét átengedte másoknak. Tehát azon túl, hogy a kormánypárti Front és a tőle jobbra álló nemzeti egységpárt, illetve VATRA között egyfajta hatalommegosztás működik, ezen túl sajnos az ellenzéken belül is aggasztó tendenciák mutatkoznak. Ez az a helyzet, ez a kétirányú kilátástalanság, ami engem arra késztet, hogy egyfajta Erdély-stratégiában gondolkozzam, és ez az Erdély-stratégia határozottan egy magyar–román közös stratégia, és egyáltalán nem valamiféle olyan Erdély-mítosz, amely csak magyarságot lát Erdélyben. Hogy ez utópisztikus, elismerem, de éppen Magyarországnak van esélye arra, hogy kiugorjon, mivel geopolitikailag szerencsésebb helyzetben van, belpolitikailag és gazdaságilag valamivel stabilabb. Az egész közép-európai térséggel együtt egy olyan szívóerőt fog a környezete felé produkálni, ami mindenképpen megmozdítja, de leginkább az erdélyi román erőket, amelyek most még a Vatra szózuhatagában, ideológiai mocsarában egyszerűen nem tudnak megmoccanni.
Cs. Gyímesi Éva: Azt hiszem, akik ilyen politikai stratégiákban gondolkodnak, szívesen eltekintenek a civil társadalom mindennapi létszükségleteitől, érdekeitől. Ha a mi politikusaink sokkal nagyobb tekintettel lennének az egyes emberek alapvető érdekeire, létfenntartás, minőség, az életminőség javítása, mozgási szabadság, intézményfönntartás és -alapítás esélyeire, ha tehát mindezekre nagyobb tekintettel lennének, akkor az apró lépések mindennapi politikájával sokkal előbbre vinnénk Erdély és Románia helyzetét, mint agytornaként művelt politikai stratégiakidolgozásokkal.
M. G.: De gondolkodni szabad?
Cs. Gy. É.: Én nem azt mondtam, hogy nem szabad gondolkodni, de az ottani lakosság életképességére, józanságára is rá kell bízni bizonyos dolgokat. A politikusok azonban hajlamosak az Erdélyben élők feje fölött, Romániában élők feje fölött, megkérdezésük nélkül kidolgozni távlati terveket.
M. G.: Amikor te leülsz az íróasztalod mellé és gondolkodsz dolgokon, akkor nem tudod megkérdezni az embereket minden egyes esetben. Ugyanakkor nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról olyan elképzeléseket, amelyek végül is nem sértik a románság nemzeti érdekeit, legfeljebb másként próbálnak, más megoldási lehetőségeket is felvillantani, mint amit ma Erdélyben akár egy erdélyi magyar – bármilyen sajtószabadság is van – megengedhet magának. Mivel liberális politikai filozófiát vallók, az embereket én is mindenekelőtt állampolgárnak tekintem, és jogfilozófiailag így definiálom, mégis lehetségesek olyan helyzetek, amelyben különböző közösségek élnek egymás mellett, amelyek mindegyikének nagyon határozott, erős nemcsak az etnográfiai másságtudata, hanem politikailag is definiálható másságtudata és eltérő történelmi tradíciói vannak. Ilyen esetekben úgy tűnik, nincs más megoldás, mint egyfajta közösségi együtlét jogi kodifikálása. Úgy tűnik, hogy a jugoszláviai keserű példa a Nyugatot kezdi ráébreszteni arra, hogy ott, ahol nem érvényesíthető a klasszikus liberális séma, ott egyéb, szintén európai sémákat kell elővenni. És talán Erdélyben ez lehet a modell.
Cs. Gy. É.: Én úgy látom, hogy számításba kell vennünk, hogy az egész román társadalomnak érdeke a decentralizáció, ha egyelőre még nem ismerte is föl. Ezt azonban nem lehet felülről valamiféle deus ex machina döntéssel létrehozni, amíg az ott élő emberek föl nem ismerik, a polgárok föl nem ismerik, hogy ez nekik létérdekük, anyagi, kulturális és szociális létérdekük. Bízni kell azokban a folyamatokban, amelyek rádöbbentik a velünk együtt élő románokat is, hogy nemcsak nekünk érdekünk a régiók megerősödése, a decentralizáció, hanem nekik is. Azt hiszem, hogy azok a mindennapi gazdasági szívó- és húzóerők, amelyek az egyik régióból a másikra jó hatással lehetnek, alapot biztosítanak arra, hogy ez a folyamat jó irányba menjen.
Csáki Zoltán: A Korunk nemrég megjelentetett Erdélyiség számában egy budapesti filozófus arra a kérdésre, hogy mit jelent számára Erdély, a következőket válaszolta: Az erdélyiség érzése nem az identitástudat érzését jelenti, az erdélyiség számomra csupán egy jelző a sok közül, aki nem ott él, annak egy méltóságot jelentő jelző – vallja a filozófus; és aki ott él?
Cs. Gy. É.: Én onnan nem tudnék eljönni, ami nyilván valami irracionális ragaszkodás következménye. Nem tagadom, hogy miként a transsylvanisták esetében annak idején, valamiféle misztikus tartalmat jelent. Ámde ha józanul nézem, akkor ez nem különösebb értékmérő. Még akkor is, ha jobban szeretem azt, ami ott van, én igyekszem a mércét egyetemes magyar vagy pedig európai távlatokban meghatározni magamnak.
M. G.: Hát ugye el tudtam jönni Erdélyből. Olyan nagyon azért nem kerültem messzire, gondolom. Számomra Erdély vagy az erdélyiség az mindenekelőtt Közép-Európát jelenti. Én úgy gondolom, hogy azzal, hogy az első világháború után, majd a második világháború után a magyarság jelentős szegmentumai újból más államok keretei közé kerültek, nem váltak egyértelműen egy más történelem alanyaivá. Én a magyar történelem folytonosságát adottnak veszem, ha úgy tetszik, ez a történetfilozófiai kiindulópont számomra. Mivel a nemzetállami integrációk kora lejárt, különösen olyan helyzetekben, olyan régiókban, ahol eltérő, világos nemzettudattal bíró közösségek élnek egymás mellett, meg kell találni azoknak az integrációknak a módját, a nemzetállam meghaladásának egyedüli módját, amely lehetővé teszi, hogy ki-ki a maga történelmi folytonosságában tudjon élni.
- Vita [7]