Androsch volt osztrák alkancellár magánvállalata tízmilliárd korona hitelt ígért a pozsonyi vízügyi vállalatnak. A hitel egyebek mellett a bősi beruházás befejezésére lenne fordítható. Androsch úr váratlan segítőkészsége semmivé foszlatta azt a reményt, hogy a szlovákok megfelelő anyagiak híján mégsem lesznek képesek angolvécét csinálni a Dunából.
Együttérzek azokkal, akik a hírre az albán légierő modorában reagáltak. Magam is így tettem, első dühében az ember másra nem is igen képes. De sajnos az albán légierő nem igazán hatékony: dühünknek szabad utat engedve legfeljebb ha vérnyomásunkat szabályozhatjuk.
Antall miniszterelnök úr és Jeszenszky külügyminiszter úr tiltakozott az osztrákoknál a bősi monstrum osztrák finanszírozása ellen. Próbálkozásnak ez nem rossz, más lapra tartozik, hogy lesz-e foganatja. Az osztrák kormány meg tudná akadályozni ennek a „vállalati szintű” üzletnek a létrejöttét, ha akarná. Androschnak a szlovákok árammal fizetnének, üzleti elképzelése tehát csak akkor jön be, ha az osztrák állami áramszolgáltató vállalat is benne van a buliban. Csak hát szívességből az osztrák kormány aligha fog közbeavatkozni, az osztrák és nemzetközi közvélemény nyomására is szükség lenne.
A közvélemény mozgósításában az alulról jövő kezdeményezések szerepe természetesen óriási. De polgári kezdeményezések nem pótolhatják azt, amit a kormánynak kell(ene) megtennie. Nem tudom, hogy Ján Carnogursky Bős-ügyben valóban lemosta-e a magyarokat a pályáról az európai konzervatív pártok múlt heti bécsi kerekasztal-értekezletén, ahogy ezt a Die Presse állította. A külügy szerint ez „hamis és téves beállítás”. Ennek ellenére valószínű, hogy Jeszenszky alakítása nem volt átütő erejű. A szlovák hivatalosság Androsch hitelígérete óta diadalittas és leplezetlenül kárörvendő. Aligha hallottak tehát Bécsben olyat, ami el tudta volna rontani a kedvüket.
A jövő titka, hogy az Európai Közösség közvetítési ajánlatából kisül-e valami jó a környezetvédelem számára. Az ajánlat szlovák részről való elfogadása aligha az erőmű-építési buzgalom alábbhagyásának jele. Inkább arról lehet szó, hogy szeretnék a nagy művet az EK jóváhagyásával befejezni.
Csak nem tudnak valamit?
Makovecz és akiknek nem kell
Természetesen átérzem én, hogy az esetleg bekövetkező apró bősi kudarcért bőségesen kárpótol bennünket a lepkebarátok gáncsoskodása ellenére kivívott hatalmas sevillai diadal. Hát Istenem, legfeljebb harangoztak a Csallóköznek. De mit számít ez, amikor mi most mindannyian Sevillában harangozunk, mégpedig – Kósa Csaba szokásos visszafogott hangszerelésében – „hét torony hét hangjával”, „ötszáz esztendő keservével, hetven esztendő fájdalmával, negyven esztendő keresztrefeszítés-kínjával, újabb ezer esztendő élni akarásával”. Ámen.
Csak azok a fránya fanyalgók, akik nem szeretik a héttornyos pavilont, akik nem örülnek a világraszóló sikernek, csak ők ne lennének. Kósa Csaba és a többi „nemzeti” szellemű újságíró természetesen nem őszi meg azt az ócska, bolsevista érvet, mely szerint ízlések és pofonok különböznek. Hiszen ők tudják: a fanyalgóknak tulajdonképpen az nem tetszik, hogy „az égbe bökő sevillai tornyok azt üzenik: csak föl, csak magasra a fejet!”. S ez az üzenet nem nyerheti meg a lehorgasztott fejű, lógó orrú nemzet híveinek tetszését.
Nekem Makovecz Imre építőművészeiével semmi bajom, sőt. Csakhogy a „nemzeti” szellemű sajtó Makoveczet nem építőm űvészete, hanem ideológiája miatt menesztette mennybe az elmúlt napokban. Amiatt a „kinyilatkoztatás erejű felfogás” miatt, amelyet a legilletékesebb szerény véleménye szerint a sevillai pavilon hordoz. Ez Makovecz szerencséjére nincs így. Az építészet nem igazán verbális műfaj, hétszer hét toronyba sem lehet beleépíteni azt a felfogást, hogy a Nyugat már Mátyás király idejében is árulóként viselkedett velünk szemben.
A mozi viszont sajnos alkalmas a makoveczi történelemszemlélet hordozására, s a sevillai pavilonban vetítenek is, nemcsak harangoznak. Akarom mondani: nemcsak harangozunk, hanem vetítünk is. Történelmi legendáriumunkból bemutatunk néhány ócska, rég megcáfolt kacatot. A pápa a déli harangszót a nádorfehérvári diadal emlékére rendelte el, ezt minden magyar tudja. Gyaur kutya, aki az okleveleknek jobban hisz.
S ha mindez nem ébreszti fel Európa lelkiismeretét, ha nem döbbenti rá, hogy mivel tartozik nekünk, meglepődni akkor sem fogunk. Makovecz is biztos benne, hogy az első díjat valamelyik olyan pavilon nyeri, amelyik magán hordja a bank- és ipari tőke elvárásait.
Balkáni vihar
A jövő hét szerdáján lejár a Szerbiához intézett helsinki ultimátum. Egyelőre semmi jele annak, hogy a szerb vezetés és a Jugoszláv Néphadsereg eleget kívánna tenni az ultimátumban megfogalmazott követeléseknek. Úgy látszik, hogy sem Milosevicsék, sem pedig a katonai vezetés nem veszi komolyan a nyugati diplomáciai fenyegetést.
Belgrád valóságérzékével a délszláv konfliktus kezdete óta vannak problémák. Nem volt különösebben bölcs dolog abban bízni, hogy képesek lesznek éket verni Németország és a többi nyugati hatalom közé. De amióta az Egyesült Államok átértékelte délszláv politikáját, a szerb vezetés magatartásából a racionalitás nyomai is eltűntek. Ami persze semmi biztatót nem ígér a konfliktus gyors rendezésével kapcsolatban. Diplomáciai eszközökkel kényszeríteni nem lehet, az pedig minden bizonnyal kacsa, hogy az Egyesült Államok az Öböl-háború mintájára katonai csapásra készül a Jugoszláv Néphadsereg ellen.
De ha igaz is az, hogy Szerbia nyugati diplomáciai kapcsolatok, ENSZ- és EBEÉ-tagság nélkül is képes a háború folytatására, képes a szerb földek gyűjtésére, akkor is megdöbbentő, hogy látszólag nem gondolnak az azutánra. Hátborzongató figyelni, ahogy egy rezsim népe nevében öngyilkosságot követ el. Hiszen még arról sincs szó, hogy pókeroznának. A játszma már hetek óta kiterített lapokkal folyik.
Milyen elégtételt okoz Milosevicséknek az a tudat, hogy a keserű vég bekövetkeztéig még képesek lesznek néhány embert megölni?
- A hét üzenetei [6]