Egyes felmérések szerint az elmaradt felújítási munkák elvégzéséhez mintegy 200 milliárd forint lenne szükséges. Ma senki sem tudja megmondani, hogy ezt az igen nagy összeget ki és milyen keretből fogja biztosítani. Kétféle módon kívánt az állam szabadulni ebből a helyzetből. Az egyik módszer a lakásbérek emelése volt, melyet a hetvenes évek végétől kezdve hajtottak végre, előbb csak mértékletesen, a családok teherbíró képességét is figyelembe véve, majd a nyolcvanas évek végétől gyorsabb ütemben. Ma már a lakbér megközelíti a harminc forint/négyzetméter árat, ami – 60 négyzetméter átlagos lakást, tehát 1800 forint lakbért véve alapul – a nettó 6100 Ft minimálbér 30 százalékát emészti fel, s ez nem tartalmazza a fűtés-, világítás-, csatorna-és vízdíjakat. Ezek az összegek sok család jövedelmét meghaladják, és a kifizetetlen hátralékokban benne rejlik annak a lehetősége, hogy az adós családokat a lakásból kilakoltathatják.
A csődtömegtől való megszabadulás másik módszere az volt, hogy az állam minden utólagos kötelezettség vállalása nélkül létrehozta a népszerűnek tetsző, álliberális jogszabályt, amely szinte alanyi jogává tette a bérlőnek, hogy megvásárolhassa az általa lakott lakást. E jogokkal kezdetben a volt hatalmi elit élhetett, őket követte a középvezetők rétege. Az utolsó években erősödött a lakosság bizonytalansági érzése, az emberek félnek a drasztikus lakbéremeléstől, vagy attól, hogy a fejük fölül eladják a lakást, ezért tömegessé vált az igény a bérlakások megvásárlására. Sokan erejüket meghaladó összegeket áldoztak erre, nem akarták ellenérték nélkül elveszteni kvázi-tulajdonosi jogaikat (azt, hogy a bérleti jog határozatlan időre szól, egyenes ágon örökölhető, tartási szerződéssel, cserével elidegeníthető stb.). Az olyan rossz állapotban lévő lakásokat is megvásárolták, amelyekben a látható hibák kijavítása is súlyos milliókat emészthet fel, amivel a legtöbb lakó nem rendelkezik. A rejtett hibákra sem vállalt az állam garanciát, holott ezt még a polgári törvénykönyv is előírja.
Az önkormányzati választások után már az első pillanatban kitűnt, hogy ezekkel a terhekkel csak igen körültekintő és nagy szociális érzékenységgel működő önkormányzatok fognak tudni megbirkózni.
Az I. kerületben 11 000 bérlakás volt. Ebből még a tanácsrendszer elidegenített kb. 4500 lakást, s az önkormányzat pedig – a másfél év alatt – kb. 300-at. Így jelenleg 7200 bérlakás van a birtokában, bár ezek kezelésére még semmiféle rendszert nem alakított ki. A XII. és az I. kerületnek közös Ingatlankezelő Vállalata van, s még a másfél év alatt sem sikerült e cég szétválasztását elérni. Természetesen ez az IKV már régóta csak üzemelteti, de nem gondozza a lakásokat. Ezért a már felújításra megért épületek egyre rosszabb állapotba kerülnek.
Az önkormányzati testületben két irányzat áll szemben egymással. Az egyik irányzatnak az az elve, hogy a lakásvagyont nonprofit területként kell kezelni és a további romlások megelőzése érdekében mindazok az ingatlanok, melyeknek műszaki állapota ezt megengedi, s a bérlők legalább 30 százaléka vételi szándékot jelent be, a jelenleg hatályos jogszabályokban foglalt feltételek szerint kerüljenek értékesítésre. A lakáseladások összegéből pedig haladéktalanul meg kell kezdeni az ingatlanok felújítását, természetesen nem az IKV bonyolításában – mert ezt a szervezetet fel kell számolni –, hanem az erre a célra létrehozott diszpécserszolgálat irányításával. A diszpécseriroda néhány fővel ellátná ezeknek a munkáknak a vállalkozásba adását, és legfőképpen a munkák elvégzését követő műszaki átvételt. Kérdés persze, hogy a privatizációból befolyó összeg milyen mértékben fedezi a kerület felújítási költségeit, de számítani lehetne az egyéb ingatlanértékesítésből befolyó összegekre is.
A másik irányzat képviselői – és sajnos ők vannak többen – úgy gondolják, hogy a hatályos jogszabályok nem kötik őket, s ezekkel a feltételekkel nem is hajlandók a lakásokat értékesíteni, mert úgy vélik, hogy elpazarolják a kerület lakásvagyonát. Ezért 1991 novemberében határozatot hoztak, hogy a lakásértékesítéseket felfüggesztik 1992. március 31-ig, amíg a kormány kidolgozza az új lakáskoncepciót. Ezt a határozatukat az I. kerületi SZDSZ-frakció interpellációjára a köztársasági megbízott megkifogásolta. A határozatot hatályon kívül helyezték, s nagy késéssel napirendre tűzték az ingatlanértékesítéseket. Az álláspontukon azonban továbbra sem változtattak, és kb. 65 ingatlan elidegenítését elutasították érdemi tárgyalás nélkül, azzal az indoklással, hogy tilalmi listára fogják venni. Hiába érvelt az SZDSZ-csoport azzal, hogy utólagosan nincs tilalmi listára vétel, ezt a jogszabály nem teszi lehetővé. Szemmel látható volt, hogy a többség abban a hiszemben van, hogy csak időt kell nyerni, s meg kell várni az új lakásgazdálkodási törvényt, amely majd lehetőséget nyújt az önkormányzatnak arra, hogy közel piaci áron értékesítse a lakott bérlakásokat.
Időközben megismerhettük a belügyminiszter úr által készített lakástörvénytervezetet, mely megszüntetni kívánja a teljes lakásgazdálkodást, és – a Ptk. alapján – piaci viszonyok szerinti lakásbérletet kíván megvalósítani. Holott piacgazdaságot csak a kínálat hozhat létre, s nem a hiánygazdálkodás. Ma Magyarországon több mint 400 000 szociális bérlakásra jogosultat tartanak nyilván. Ebből az I. kerületben 600 családot, akiknek az egy főre jutó keresete a 4500 Ft-ot nem haladja meg. Az államnak kötelessége, hogy ezeknek az embereknek lakhatási lehetőséget biztosítson, hiszen hosszú évek óta várnak lakásra, s a bérek még jelenleg sem tartalmazzák a lakáshoz jutás és a lakásfenntartás költségeit.
Kétségkívül állítható, hogy a törvénytervezet előkészítői híjával voltak a szociális érzékenység minimumának is. Az embernek egyik legalapvetőbb joga, hogy lakjon valahol, s azt egyetlen rendszer sem engedheti meg magának, hogy állampolgárainak e jogos igényét ne elégítse ki.
Dr. Kupecz Erzsébet
Budapest I. ker. önkormányzati képviselő, a
Lakásgazdálkodási Bizottság elnöke
Hivatkozott cikkek
- Önkormányzat [7]