A sajtó fásultan vette a nagy hírt. Érthető a rezignáltság: a vagyonvita, avagy, ahogy sokan írják, a „marakodás” csakugyan irdatlanul unalmas. A másik kényelmetlenség az lehet, hogy ezúttal egy rendszerváltó törvény ütötte meg az alkotmányjogi mércét. „A rendszerváltozás alapvető követelménye – írja a XXVIII-as indoklása – a kényszertársulások felszámolása és a volt társadalmi tulajdon felbontása…” „A vizsgált törvény célkitűzései – felel erre az Alkotmánybíróság – a jövőre nézve az alkotmányosan biztosított rendszerváltás szolgálatában állnak.” Azaz: ami rendszerváltó, az lehet időnként alkotmányos, tehát liberális is; ez rosszul csenghet a jogfolytonossági alapon álló ítéletekhez szokott chartás füleknek. Hogy pedig épp a szakszervezeti esélyegyenlőség eszméje részesült a kegyben, az meg a Zétényi és Takács zászlaja alá tömörülőket bosszanthatja szerfölött.
A törvény szelleme
A szocialista tulajdon elvén képződött vagyonok firtatása avítt dolognak tetszik. Már rég elintéződött az MSZP-vagyon-ügy, ámbár az is igaz, hogy azoknak a vagyonoknak az elszámoltatásáról még a Németh-kormány rendelkezett. A tavaly július 12-én, elsöprő parlamenti többséggel elfogadott XXVIII-as törvény, mint ismert, a régi és új szakszervezetek között felosztandó vagyon meghatározása végett írta elő a vagyonelszámoltatást. Rendelkezett, hogy ’91. augusztus 31-ig a szakszervezetek tegyenek nyilatkozatot ingatlanaikról és állóeszközeikről, értékpapírjaikról és pénzeszközeikről, vállalkozásaikról és alapítványi hozzájárulásaikról. E vagyontömeget sem elidegeníteni, sem megterhelni nem szabad, összetételéről viszont – így a XXVIII-as – valamennyi szakszervezetet tájékoztatni kell, hadd lássák, minek a felosztására számíthatnak. A felosztás, ha ideiglenesen is, meglesz egy év múlva – vagyis az idén –, a szakszervezetközi választások alapján, a végleges tulajdonviszonyokat pedig egy később meghozandó törvény tisztázza majd. De már a tulajdoni pluralizmusba való átmenet alatt is különleges kezelésmódban kell részesíteni az egykori SZOT vagyonát, amely e figyelem folytán is kiemelkedik az ágazati szakszervezeti vagyonok közül. A SZOT-vagyonból a VIKSZ (Vagyont Ideiglenesen Kezelő Szervezet) gazdálkodhatott volna – mármint ha mindaz, amit itt írunk, nem maradt volna írott malaszt –, szükség esetén akár el is adhatott volna belőle tárgyakat, hogy legyen miből fedezni a közös szakszervezeti feladatokkal és a vagyonvédelemmel kapcsolatos költségeket.
A XXVIII-as tehát kétségkívül fekete báránynak állította be az MSZOSZ-t. Ellensúlyképpen viszont egy olyan testületre – a VIKSZ igazgatótanácsára – plántálta az ideiglenes vagyonkezelés jogosítványait, amelynek az MSZOSZ is tagja, s amely e jogosítványok közelebbi meghatározásáról (tehát az ügyrendjéről), valamint bármilyen vagyonelidegenítésről csakis egyhangúlag határozhat. Vagyis az MSZOSZ-nek – ha nem bojkottálta volna a VIKSZ-et – vétójoga lett volna a fontos döntésekben. Az egyik alkotmányellenes mozzanat a múlt héten kihirdetett határozat szerint az, hogy a XXVIII-as önkényesen határozza meg a VIKSZ-igazgatótanács összetételét, nincs alkotmányos magyarázat arra, hogy miért épp az MSZOSZ, a Liga, a munkástanács-szövetség, továbbá egy, a maradék konföderációkból választott személy alkossa e testületet. Az már nem jelentene megengedhetetlen diszkriminációt – indokolják döntésüket az alkotmánybírák előremutatólag –, ha a szakszervezetek a várható vagyonfelosztás arányában vehetnének részt az igazgatásban. Ez könnyen azt jelentheti, hogy mind a négy sértett társkonföderációt (autonómok, SZÉF, ÉSZT, Szolidaritás) meg fogják hívni az igazgatótanácsba. A kisebb jelentőségű ügyekben nyilván leszavazzák majd a Ligát és a munkástanácsokat, a fontos kérdések viszont továbbra is konszenzusosan dőlnek el – már ha eldőlnek. A másik, kisebb jelentőségű kivetnivaló – a kivetéseket június 30-áig kell a parlamentnek végrehajtania – a XXVIII-asnak az a kitétele, hogy a VIKSZ az alapítványba vitt szakszervezeti vagyon felett is rendelkezhet. Az alapítvány ugyanis – ellentétben például a gazdasági társasággal – önálló, az alapítványtevőtől elidegenült szervezet; az ebbe bevitt vagyonról elszámolást lehet követelni törvényileg, ám nem szabad előírni a fölötte való rendelkezést.
Egy szívós fekete bárány
Az MSZOSZ berzenkedett a fekete bárány szerepétől. Ahogy kihirdették a XXVIII-ast, rögvest alkotmánybírósági keresetet nyújtott be, az egész törvény megsemmisítését kérve. Kérelme azonban a múlt héten – az említett két részlet kivételével – elutasításra talált. Ám az MSZOSZ eleddig úgy fogta föl a dolgot, mintha puszta benyújtványával is ex lex helyzetet idézett volna elő, mintha az alkotmánybírósági döntésig nem is volna törvény a XXVIII-as. Az egyik most folyó MSZOSZ elleni perben az ügyész – kérve a törvénytelen működés megállapítását a XXVIII-as bojkottja miatt – rá is mutatott ennek az álláspontnak a tarthatatlanságára. De ez az elvi igazság bizonyára csak most, az alkotmánybírósági határozat után fog kamatozni a bírói gyakorlatban. Az MSZOSZ alkotmányjogi föllépésének politikai éle is volt: a fekete bárány abban a közhangulatban keresett menedéket, amelyben igen sokan szeretik – érdekből vagy sznobságból – műkedvelők gyülekezetének látni a népfelség legfőbb testületét. Az MSZOSZ-t sokan ügyesnek tartották, amidőn (a legfontosabb ágazati szakszervezetekkel együtt) megtagadta a vagyonelszámolást, és (a többi sértődött konföderációval együtt) bojkottálta a VIKSZ igazgatótanácsának üléseit. A VIKSZ működésképtelenné vált, mivel döntéseit a XXVIII-as szerint csak valamennyi igazgatótanácsi tag egyetértésével hozhatta volna meg. Erre föl oly értelemben módosították novemberben a törvényt, hogy a fontos igazgatótanácsi döntésekhez elegendő az ülésen jelen lévők – vagyis az ezeket szorgalmasan látogató Liga és munkástanácsok – konszenzusa, továbbá hogy a VIKSZ jogi személy, s mint ilyen, döntései érvényesek más jogi személyekkel szemben (így az MSZOSZ-szel szemben is). Jó – így az MSZOSZ –, ha egyszer a VIKSZ jogi személy, és mégsem hatóság (elvégre ugye nem vagyonállamosítást akar a parlament!), akkor egyesületről van szó, amiben az MSZOSZ és a többi sértett konföderáció közgyűlést („ellen-VIKSZ”-et) alkotva, megkontrázhatja az igazgatótanácsot. Ám ez csak hókuszpókusz volt, mert az igazgatótanács élt a jogi személyiség-adta lehetőséggel, megalakította a Munka Világa Alapítványt, és bevitte ebbe a Gorkij fasorbeli Liga-székházat meg az MSZOSZ féltve őrzött kincsét, a Tárogató úti továbbképző paradicsomot, amely egyebek között a munkástanácsoknak is otthont nyújt. Utóbbi akcióról már érvényes földhivatali bejegyzés is született, ámbár az MSZOSZ bejelentette: bírósági keresetet nyújt be ellene, így áll a vagyonvita, amely, mint látható, nem pusztán azért „marakodás”, mert földi javakért folyik, hanem mert elveszett közben az elv, amiért a XXVIII-ast meghozták: a több ezer szakszervezetnek nem lehet átlátása a vagyonról, a vagyon nagy része szétforgácsolódott, vagy el van titkolva (például a MSZOSZ ügyes, ám a bíróságon utóbb szintén megtámadott húzása következtében, hogy a XXVIII-as megszületésének előestéjén a Frohburg Union Kft-be mentette 5 milliárd forintra becsült vagyona jelentős részét). Nincs meg tehát az infrastrukturális háttér a szakszervezetek egészséges versengéséhez. A mostani alkotmánybírósági döntés épp azért fontos, mert nem Tárogató-útról és az „ellen-VIKSZ”-hez hasonló jogi fogásokról beszél, hanem a vagyonvédelem és az esélyegyenlőség elvéről, és arról, hogy ez az elv jogossá teszi a szakszervezetekről való törvényhozói intézkedést, még ha ezt az alkotmányjogi panasszal élő MSZOSZ „a parlament beavatkozásának” tekinti is.
Az elvek összecsapása
Elvi síkon az MSZOSZ-ról sem állítható, hogy ellensége volna az esélyegyenlőségnek; csakhogy az eszme szerinte épp akkor teljesül, ha érintetlenül hagyják a szakszervezetek belügyeit. A szakszervezetek a hazai jog szerint egyesületek – érvelt beadványában az MSZOSZ –, így vagyonukról csakis önmaguk rendelkezhetnek, nem pedig a parlament. Továbbá: a VIKSZ felállítása nem más, mint kényszeregyesítés. Baj van a szakszervezetközi választás előírásával is, írta az MSZOSZ, hiszen e választás mintegy magamagától is megvalósul: azáltal, hogy az emberek belépnek a merőben önként választott szakszervezetükbe. Más alkotmányos kifogásai közül utóbb tevőlegesen bizonyította azt, amely a XXVIII-as törvény végrehajthatatlanságát ecseteli.
Az Alkotmánybíróság, amelynek a jogbiztonság, következésképp az egyesületek biztonsága éppoly szent, mint az esélyegyenlőség eszméje, kifejtette, hogy a rendszerváltásnak mely körülményei indokolják mégis az egyszeri és különleges parlamenti beavatkozást. Az órendszerben szakszervezeti monopólium és kényszerszervezettség uralkodott, a szakszervezeti vagyon társadalmi tulajdonként működött, meghatározott feladatra rendelt „célvagyonként”. Az egyesülési törvény (1989. január) után megindult a régi szakszer vezet felbomlása: új szakszervezetek jöttek létre, a régiek megszűntek vagy átalakultak, és „megváltozott tartalommal” működtek tovább; a 19 ágazati szakszervezet több mint száz szakszervezetre bomlott. „Ez pedig – írja az Alkotmánybíróság – jogilag áttekinthetetlen helyzetet teremtett, (…) mert a SZOT és tagszervezetei alapszabálya egyáltalában nem számolt e szervezetek megszűnésével, átalakulásával vagy felosztásával. A monopolhelyzetben volt szakszervezet lényegéhez tartozott ugyanis az érdek-képviseleti szervezkedés e formájának kizárólagossága és a fennmaradás” A bizonytalan jogi helyzetben szabályozni kell a szakszervezeti vagyon védelmét, különben „maga a szakszervezeti érdek-képviseleti mozgalom kerülne veszélybe”. Az MSZOSZ nem tudta bizonyítani – olvashatjuk az alkotmánybírósági ítéletben –, hogy a SZOT-ból való átalakulás a jogfolytonosság alapján és a jogutódlás szabályai szerint ment végbe. Az 1990. márciusban megtartott átalakuló kongresszuson nem döntöttek a SZOT megszűnéséről, a Fővárosi Bíróság az MSZOSZ-t a SZOT helyett, a SZOT volt nyilvántartási számán jegyezte be. Az MSZOSZ alapszabálya ugyanakkor nem rendelkezik a SZOT-tal kapcsolatos jogutódlás kérdéseiről. Ráadásul a SZOT tagságának csak egy része alakult át MSZOSZ-szé.
Az érdek-képviseleti jog alkotmányos jog, az egyesülési törvény pedig megteremtette a szakszervezeti pluralizmus legális alapját; ám mindez puszta keret a szükséges vagyon biztosítása nélkül. Az egykori monopolhelyzetű szakszervezet vagyona ekképp az Alkotmánybíróság szerint nem feltétlenül az MSZOSZ-é, hanem az érdekvédelem működését elősegítő célvagyon, amelyet fel kell osztani a régi és az új szakszervezetek között, így a vagyonelszámoltatás sem alkotmányellenes, hiszen csak a vagyon ismeretében lehet felosztásáról dönteni. Azonban magát a törvényhozói beavatkozást „egyedül a volt monopolhelyzetű szakszervezet jogutódlási bizonytalansággal teli, rendezetlen és függő jogi helyzeteket eredményezett, tömeges méretű felbomlásának ténye teszi alkotmányossá”. Vagyis – fordíthatjuk le ezeket a szavakat – a monopóliumellenesség, az esélyegyenlőség jogos követelése önmagában nem elégséges érv. És itt szembetaláljuk magunkat az „egyszer volt Budán kutyavásár” intelmével: csakis a munkavállalói érdekképviseletek rendkívüli fontossága és a szakszervezeti átalakulás „befejezett ténye” igazolja a parlament közbeavatkozását, és „ebből nem következik annak alkotmányos lehetősége, hogy az egyéb társadalmi szervezetek átalakulása utólagos törvényhozások sorozata útján… menjen végbe”.
Államosítás?
Bálint Attila MSZOSZ-szóvivő lapunk kérdéseire csupán „előzetesnek” szánt válaszokat adott, hiszen még nem született meg az új helyzet testületi elemzése. Semmiképpen nem fog az MSZOSZ szembehelyezkedni az Alkotmánybíróság döntésével – tudtuk meg. Nehezményezte a szóvivő, hogy a SZOT-ból MSZOSZ-szá alakulás körülményeit a folyó Frohburg-per irataiból böngészték ki (ez valóban pech), hiszen, mondta, ez ügyben még csak elsőfokú (az MSZOSZ-re nézve hátrányos) ítélet született. Vajon nem akarják-e tanújelét adni az alkotmánybírósági határozattal szembeni jóhiszeműségüknek, kérdeztük, nem szándékoznak-e már most felhagyni a VIKSZ bojkottjával? „Semmiképpen sem – hallottuk –, ez politikai öngyilkosság volna. Ha bemennénk az igazgatótanácsba, minden eddigi lépésünket megkérdőjeleznénk.”
Pedig kicsúszott a MSZOSZ politikája alól a jogászi talaj. És még valamit. A MSZOSZ sokszor azzal vádolta a parlamentet, hogy beavatkozott, rendelkezett a vagyonról, tehát államosítást hajtott végre. Holott épp az Alkotmánybíróság oltalmazza – amennyire tőle telik – a szakszervezeti tulajdont. Határozatával ugyanis szentesítette azt a követelményt, hogy a szakszervezetek egymás között döntsenek a vagyonról, s ez némi oltalmat jelent az igazi államosítással szemben. Az igazi államosítást más szóval konfiskálásnak hívják. Ezt pedig egyelőre csak némely türelmetlen MDF-es körök óhajtják.